William Gibson - Számláló Nullára

— Gyere csak! Nézz ki, de úgy, hogy ne lássanak meg. Annyira megjátsszák, hogy nem figyelnek minket, hogy az már bűzlik!

Bobby, ügyelve rá, hogy a rés ne legyen egy centiméternél szélesebb, elhúzta a függönyt, és kilesett. A vásárlók tömege helyett szinte mindenütt fekete taréjú, bőrös-szegecses Barbár-fiúk mászkáltak, és — megdöbbentő módon — közel ugyanannyi szőke Laza is. Utóbbiak a heti divat szerinti Sindzsuku pamutruhában és aranycsatos papucscipőben feszítettek.

— Nemt'om — nézett Bobby Jammerre —, de a Barbároknak és a Lazáknak nem kéne együtt lenniük, tudja? Esküdt ellenségei egymásnak, természettől fogva; talán a génjeikben van, vagy ilyesmi… — újra kikukkantott. — A hétszentségit, legalább százan vannak!

Jammer művészien ráncolt nadrágjába mélyesztette a kezét.

— Ismersz valakit közülük személyesen?

— A Barbárok közül egy-kettővel szoktam beszélgetni, csak nehéz őket megkülönböztetni egymástól. A Lazák mindent agyontaposnak, ami nem Laza. Ez az egyik fő jellemzőjük. De engem például a Tuskók szabtak ki, és a Tuskókról úgy hírlik, szövetségben vannak a Barbárokkal… Ki tudja, mi van itt?

Jammer felsóhajtott.

— Ezek szerint nem vágysz rá, hogy kimenj közéjük, és megkérdezd valamelyiktől, hogy szerintük mire készülnek?

— Nem — jelentette ki határozottan Bobby. — Eszem ágában sincs.

— Hmmm.

Jammer mérlegelő pillantást vetett Bobbyra, akinek ez a pillantás sehogy sem tetszett.

A magas, fekete mennyezetről valami apró és kemény pottyant le, és hangosat csattant az egyik kerek, fekete asztalon. A tárgy visszapattant, a szőnyegre esett, és Bobby vadonatúj csizmájának orra elé gurult. Bobby gépiesen lehajolt érte és felemelte. Ódivatú gépcsavar volt, rozsdától barna menettel; vágott fején mattfekete kaucsukfesték nyomai látszottak. Bobby felnézett. Újabb csavar esett az asztalra, és Bobby a szeme sarkából látta, hogy Jammer ijedt fürgeséggel átveti magát a bárpulton, és eltűnik az általános hitelkonzol mögött. Halk reccsenés hallatszott — a tépőzár — és Bobby tudta, hogy Jammer kezében már ott van a mokány kis géppisztoly, amit már látott aznap korábban. Körbenézett, de Jackie-t nem látta sehol.

Az asztal hőálló műanyaglapjára nagy koppanással leesett a harmadik csavar is.

Bobby zavartan tépelődött, aztán követte Jackie példáját, és olyan csendesen, ahogy csak tudott, elosont onnét. Lekuporodott a klub egyik spanyolfala mögé, és innen nézte a negyedik csavar aláhullását. A csavart vékony sugárban lezúduló, finom, sötét porfelhő követte. Kaparó hang hallatszott, majd valaki hirtelen feltépte az acél mennyezetrács egy négyzetes darabját, és eltüntette valamiféle csővezetékben. Bobby gyors pillantást vetett a bárpultra, épp időben meglátva, hogy Jammer fegyverének csőszájféke felfelé lendül…

A nyílásban most két vékony, barna lábszár kalimpált, amelyek fölé porlepte, szürke köpenyszegély borult.

— Várjon! — kiáltotta Bobby. — Ez Beauvoir!

— Beauvoir bizony! — hangzott fentről, öblösen visszhangozva a csővezetékben. — Vigyétek el azt a rohadt asztalt alólam!

Bobby kimászott a spanyolfal mögül, és félrerángatta az asztalt, a székekkel együtt.

— Kapd el! — szólt le Beauvoir, és az egyik vállhevederénél fogva vaskos, zöldesbarna csomagot eresztett le, aztán elengedte. Bobby majdnem összeroskadt a súlya alatt.

— És most félre az utamból…

Beauvoir kicsusszant a csővezetékből, mindkét kezével a nyílás szélébe kapaszkodva lógott, majd elengedte magát.

— Mi lett a vijjogómmal, ami odafent volt? — kérdezte Jammer, felegyenesedve a bárpult mögött; a kis géppisztolyt a kezében tartotta.

— Itt van — dobott a szőnyegre Beauvoir egy mattszürke fenolgyanta-rudat. Finom fekete dróttal volt körbetekerve. — Másképp nem tudtam volna bejutni ide úgy, hogy ne szerezzen róla tudomást egy egész sereg szarevő. Valaki nyilván odaadta nekik a tervrajzokat, de ez az út úgy látszik, lemaradt róluk.

— Hogyan jutottál fel a tetőre? — kérdezte Jackie, előlépve egy spanyolfal mögül.

— Sehogy — felelte Beauvoir, és feltolta orrán a nagy, plasztik szemüvegkeretet. — A szomszédos kürtön keresztülhúztam egy monomolekuláris zsinórt, és átcsúsztam ide egy kerámiatengelyen…

Rövid, gyapjas haja csupa kazánpor volt. Komoly szemmel nézett Jackie-re.

— Te tudod — mondta.

— Igen. Legba és Ougou Papa, a mátrixban. Bobbyval csatlakoztam be, Jammer deckjén…

— A jersey-i autópályán lőtték ki Ahmedet. Valószínűleg ugyanazt a rakétavetőt használták, amivel Bobby anyját is hidegre tették…

— Kik?

— Még nem tudom biztosan — felelte Beauvoir; a csomag mellé térdelt, és sorban felpattintotta a kapcsok műanyag gyorszárait. — De már kezd összeállni a kép… Amíg meg nem tudtam, hogy Lucast elkapták, addig azoknak a Tuskóknak a nyomát hajtottam, akik elrabolták Bobbytól a deckjét. A támadás valószínűleg csak szokásos véletlenszerű meló volt, de valahol egy csomó Tuskó a mi jégtörőnkkel csatangol… Ebben biztosan mozgott valami, mert a Tuskók között vannak vagányok is, akik néha üzletelnek Napi Kettővel. Így hát Napi Kettővel kavartunk mindenfelé, és próbáltunk annyit megtudni, amennyit csak lehetett. Próbálkoztunk eleget, de lófaszt se tudtunk meg, egy dolgot kivéve. Amikor épp egy Alix nevű drogzsáknál voltunk, aki egyébként valami második helyettes hadúr vagy mi, szóval felhívta a szemközti haverja, akiről Napi Kettő tudta, hogy barrytowni Barbár, és Raymondnak hívják.

Beauvoir beszéd közben kiteregette maga köré a csomag tartalmát: fegyvereket, szerszámokat, lőszert, dróttekercseket.

— Raymond mindenáron beszélni akart, de Alix túl belevaló ahhoz, hogy előttünk tárgyaljon vele. „Sajnálom, uraim, de ez hivatalos hadúr-ügy”, mondta ez a pojáca. Mi meg naná, hogy alázatosan bocsánatáért esedeztünk, hajlongtunk, kicsoszogtunk, aztán elhúztunk onnan egy sarokkal odább. Napi Kettő moduláris telefonján felcsengettük a cowboyainkat a Sprawl-ban, és sürgősen ráállítottuk őket Alix telefonjára. Simán belefolytak Alix és Raymond beszélgetésébe.

Beauvoir formátlan, kétcsövű sörétes puskát húzott elő a csomagból; alig volt hosszabb az alkarjánál. A szőnyegre kipakolt holmik közül kiválasztott egy kövér dobtárat, és összekattintotta a fegyverrel.

— Láttatok már ilyen gennyes cuccokat? Háború előttiek, Dél-Afrikából…

A hangjában és megfeszülő állkapcsában volt valami, amitől Bobby hirtelen ráébredt, hogy Beauvoirban forr a düh.

— Úgy tűnik, ez a fickó megkörnyékezte Raymondot. Teli van pénzzel, és fel akarja bérelni az összes Barbárt, az egész bandát, hogy a Sprawlban csináljanak egy nagy tömegbalhét. Akkora banzájt akar, hogy a Lazákat is fel akarja bérelni. De ennél a pontnál légy esik a levesbe, mert Alix konzervatív típus. Csak a halott Laza jó Laza, hajtogatja, míg aztán x órányi kínlódás, satöbbi után Raymond, az örök diplomata, azt mondja: „Faszba ezzel, most nagy dohányról van szó, egyesülésről…”

Beauvoir kinyitott egy dobozt, amiben vörös plasztiktöltények voltak; aztán egyesével kivéve őket, elkezdte megtölteni a puska tárját.

— Ekkor már mehettem is volna, de a videóban épp akkor ment valami sajtótájékoztató a Maas Biolabsnál, így ott maradtam megnézni. Az egyik arizonai telepükön valami nagyon furcsa történt; egyesek szerint atombomba-robbanás, mások szerint valami más. És most bejelentik, hogy a vezető biosoft-mérnökük véletlenül meghalt, de nem hozták kapcsolatba a korábbi esettel. Ez volt az a Mitchell, aki, mondhatni, az egész biosoft-dolgot feltalálta. Rajta kívül még senkinek a büdös életben nem sikerült biochipet előállítania, ezért Lucasszal már kezdettől fogva sejtettük, hogy azt a jégtörőt a Maas csinálta. Ha ugyan jégtörő volt egyáltalán… De fogalmunk sincs róla, hogy a Finn kitől szerezte, vagy hogy ők kitől szerezték. De ha mindezt összeteszitek, az sül ki belőle, hogy a Maas Biolabs mindannyiunkat ki akar csinálni. És erre a helyre tervezték a leszámolást, mert alaposan beszorítottak ide.