J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Jaj, Hagrid, mondd már el, hogy mi volt! — türelmetlenkedett Ron. — Ha mesélsz az óriásokról, akkor Harry is elmondja, hogyan támadták meg a dementorok.

Hagrid beleköhögött a bögréjébe, és elengedte a hússzeletet.

A következő másodpercekben tekintélyes mennyiségű nyál, tea és sárkányvér spriccelt az asztalra: Hagrid prüszkölt és krákogott, a hús pedig nedves csattanással szétterült a padlón.

— Micsoda? — hüledezett a vadőr. — Megtámadtak a dementorok!?

— Nem is hallottál róla? — csodálkozott Hermione.

— Nem hallottam én semmiről, mióta útnak indultam. Titkos küldetésen voltam, nem hagyhattam, hogy baglyok röpködjenek utánam… Dementorok, a hitvány mindenségüket! Komolyan mondod, hogy próbálkoztak veled?

— Igen. Egyszer csak megjelentek Little Whingingben, és megtámadtak engem meg Dudleyt. Aztán a minisztérium kicsapott az iskolából…

— Micsoda!?

— És fegyelmi tárgyalás is volt meg minden, de előbb mesélj az óriásokról.

— Kicsaptak az iskolából?

— Mondd el a kalandjaidat, akkor én is elmondom az enyémeket.

Hagrid bosszúsan meredt a fiúra épen maradt szemével. Harry ártatlanul, mégis elszántan nézett farkasszemet vele.

— Jó, nem bánom — adta be a derekát Hagrid.

Lehajolt, és kirángatta Agyar szájából a sárkányszeletet.

— Jaj, Hagrid, ne csináld, ez nem higiéni… — kezdte Hermione, a vadőr addigra már vissza is tette feldagadt szemére a húst.

Hagrid belekortyolt a teájába, hogy erőt merítsen, aztán belefogott az elbeszélésébe:

— Rögtön azután indultunk, hogy véget ért a tanév…

— Szóval Madame Maxime is veled ment? — vágott közbe Hermione.

— Igen, együtt mentünk — felelte Hagrid, s nosztalgikus kifejezés jelent meg arcának azon a kis részén, amit nem takart szakáll vagy zöld hús. — Kettesben. És annyit mondhatok nektek, hogy Olympe nem ijedt meg a rögös úttól. Pedig finom úrinő, szép ruhákban… hisz ismeritek. Féltem, hogy mit fog szólni hozzá, ha majd hegyeken mászunk át meg barlangokban alszunk, de nem, soha szóval se panaszkodott.

— Pontosan tudtátok, hova kell mennetek? — kérdezte Harry. — Tudtátok, hol vannak az óriások?

— Dumbledore tudta, és megmondta nekünk.

— Bujdosniuk kell? — érdeklődött Ron. — Titok, hogy hol élnek?

— Titoknak épp nem titok — felelte Hagrid. — De a legtöbb varázsló úgy van vele, hogy mindegy neki, hol vannak az óriások, csak jó messze legyenek tőle. Olyan helyen élnek, ahova elég nehéz eljutni, legalábbis embereknek, azért kellett Dumbledore tanácsa. Egy hónapig utaztunk…

— Egy hónapig? — hüledezett Ron, mintha nem értené, hogy tarthat egy utazás ilyen nevetségesen hosszú ideig. — De hát… miért nem használtatok zsupszkulcsot vagy valamit?

Hagrid ép szemében furcsa, szánakozásféle kifejezés jelent meg.

— Figyelnek minket, Ron — dörmögte.

— Hogyhogy?

— Te nem tudhatod, de a minisztérium szemmel tartja Dumbledore-t meg mindenkit, akiről tudják, hogy vele tart…

— Igen, igen, tudjuk — vágott Hagrid szavába Harry, aki inkább a történet folytatását akarta hallani. — Tudjuk, hogy a minisztérium figyeli Dumbledore-t…

— Szóval nem használhattatok varázslatot? — kérdezte elborzadva Ron. — Egész úton el kellett játszanotok, hogy muglik vagytok?

— Az túlzás, hogy egész úton — felelte Hagrid. — De óvatosnak kellett lennünk, mert hát minket Olympe-pal azért megnéznek emberek…

Ron a horkantás és a szipogás közé eső hangot hallatott, és gyorsan ivott egy korty teát.

— …szóval könnyű észrevenni minket. Az volt a mesénk, hogy nyaralni megyünk. Átkeltünk Franciaországba, és úgy tettünk, mintha Olympe iskolája felé készülnénk, mert tudtuk, hogy a minisztérium embere követ minket. Lassan utaztunk, mert ugye én nem varázsolhatok, és nem akartunk ürügyet adni rá Caramelnek, hogy lecsukathasson. De aztán sikerült lerázni a minisztérium kopóját valahol Di-Zsanban…

— Ó, Dijonban? — csicseregte lelkesen Hermione. — Voltam ott nyaralni! Láttátok a…

Ron egy pillantással elhallgattatta a lányt.

— Utána már megreszkíroztunk néha egy kis mágiát, és nem is volt rossz utunk. A lengyel határon összefutottunk pár bolond trollal, egy minszki kocsmában volt egy kis nézeteltérésem egy vámpírral, de különben simán ment minden. Szépen megérkeztünk oda, ahova kellett és kutatni kezdtünk utánuk a hegyekben…

— Mikor már a közelükben jártunk, megint nem varázsolhattunk, Azért sem, mert az óriások nem szeretik a varázslókat, meg azért se, mert Dumbledore figyelmeztetett, hogy Tudjátokki is biztos elküldte a maga követeit az óriásokhoz. Vigyáznunk kellett, hogy ha halálfalók vannak arrafelé, ne vegyenek észre minket.

Hagrid szüntetet tartott, és kortyolgatni kezdte a teáját.

— Mondd tovább! — sürgette Harry.

— Meg is találtuk őket — folytatta higgadtan Hagrid. — Egyik este, mikor felértünk egy hegygerincre, egyszer csak ott voltak alattunk. Kis tüzek és körülöttük hatalmas árnyékok… olyan volt, mintha a sziklák mozognának odalent.

— Mekkorák az óriások? — kérdezte suttogva Ron.

— Átlag hat méter magasak — felelte Hagrid. — De volt köztük hét és fél méteres is.

— És hányan voltak? — kérdezte Harry.

— Olyan hetven-nyolcvanan.

— Többen nincsenek is? — kérdezte Hermione.

Hagrid szomorúan rázta a fejét.

— Nincsenek… Ennyien maradtak, pedig valamikor régen vagy száz törzsük volt szerte a világon. De már hosszú ideje több hal meg, mint születik. A varázslók is megöltek párat, de főként egymást gyilkolták le. Most meg aztán még gyorsabban fogynak. Nem bírják, hogy így egy kupacban kell élniük. Dumbledore azt mondta mi tehetünk róla. A varázslók üldözték el őket oda a világ végére, nekik meg ha tetszik, ha nem, össze kellett állniuk a maguk védelmére.

— Szóval megtaláltátok őket — bólintott Harry. — És aztán mi történt?

— Először is vártunk reggelig. Volt annyi sütnivalónk, hogy nem mentünk oda hozzájuk sötét éjjel. Hajnali három körül aludtak el, mindegyik ott, ahol éppen ült. Mi nem mertünk aludni. Egyrészt féltünk, hogy valamelyik följön, és megtalál minket, másrészt meg olyan hangosan horkoltak, hogy hajnalban még egy lavina is elindult tőle. Aztán mikor felkelt a nap, lementünk hozzájuk.

— Csak úgy? — álmélkodott Ron. — Csak úgy besétáltatok az óriások táborába?

— Dumbledore kiokosított minket — felelte Hagrid. — Mondta, hogy adjunk ajándékot a gurgnak, legyünk tisztelettudóak.

— Kinek adjatok ajándékot? — kérdezte Harry.

— Hát a gurgnak, a főnöküknek.

— És honnan tudtátok, hogy melyik a gurg? — kérdezte Ron.

Hagrid nevetett.

— Azt rögtön láttuk — felelte. — Ő volt a legnagyobb, a legrondább és a leglustább. Fel se emelte a fenekét, a többi óriás hordta neki az ételt. Kecskét meg efféléket. Karkusz volt a neve. Olyan hat és fél, hét méteres lehetett. Biztos nyomott annyit, mint két elefántbika, a bőre meg olyan volt, mint az orrszarvúé.

— És ti odamentetek hozzá? — kérdezte elkerekedett szemmel Hermione.

— Inkább lementünk hozzá, oda, ahol feküdt, a völgybe. Négy jó magas hegy között volt a tábor, egy tó mellett. Karkusz ott hevert a parton, és néha ráordított a többi óriásra, hogy etessék őt meg a feleségét. Olympe-pal leereszkedtünk a hegyoldalon…