J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— És nem akartak rögtön megölni, amikor megláttak? — kérdezte hitetlenkedve Ron.

Hagrid vállat vont.

— Némelyiknek eszébe jutott, az biztos, de úgy csináltuk, ahogy Dumbledore mondta: magasra emeltük az ajándékot, és csak gurgot néztük, a többivel nem is törődtünk. El is hallgattak, és csak bámultak minket. Karkusz lábánál aztán megálltunk, meghajoltunk, és letettük az ajándékot.

— Mit lehet ajándékozni egy óriásnak? — kérdezte kíváncsi Ron. — Kaját?

— Nem, azt tud szerezni magának eleget. Varázslatot viszek neki. Merthogy magát a mágiát szeretik az óriások, az nem tetszik nekik, ha ellenük fordítják… Na szóval az első napon egy gubraithiai tűzzel égő ágat adtunk neki.

— Ejha! — suttogta Hermione. Harry és Ron ellenben értetlenül pislogtak.

— Mivel égő ágat?

— Soha ki nem alvó tűzzel égőt — hadarta mérgesen Hermione. — Ismernetek kellene a gubraithiai tüzet, Flitwick professzor már legalább kétszer említette órán.

— A lényeg az — folytatta gyorsan Hagrid, megelőzve Ron ingerült visszavágását — hogy Dumbledore megigézte azt az ágat, hogy örökké égjen — ezt nem tudja ám akárki megcsinálni! — én meg le tettem a hóba Karkusz lábához, és azt mondtam: „Ajándékot hoztunk az óriások gurgjának Albus Dumbledore-tól, aki tiszteletteljes üdvözletét küldi.”

— És mit felelt erre Karkusz? — kérdezte mohón Harry.

— Semmit — felelte Hagrid. — Egy kukkot sem értett az egészből.

— Na ne!

— Nem volt gond — legyintett Hagrid. — Dumbledore sejtette, hogy ez lesz. Karkusz odakurjantott két óriásnak, akik tudtak a nyelvünkön, és utána azok fordítottak nekünk.

— És tetszett Karkusznak az ajándék? — kérdezte Ron.

— Miután megértette, mi az, nagyon örült neki. — Hagrid megfordította a hússzeletet, s a hűvösebb oldalát nyomta az arcára. — Úgyhogy utána azt mondtam: „Albus Dumbledore arra kéri a nagy gurgot, hallgassa meg követét, mikor az holnap újabb ajándékkal visszatér!

— Miért nem tudtatok már aznap beszélni vele? — kérdezte Hermione.

— Dumbledore azt mondta, szépen, lassan csináljuk. Először is hadd lássák, hogy megtartjuk, amit ígérünk. Holnap visszatérünk egy újabb ajándékkal, és aztán másnap tényleg viszünk neki még egy ajándékot — ez jó benyomást tesz, nem? Meg hát ha van idejük kipróbálni az első ajándékot, és látják, hogy jó, akkor akarnak még. Az ilyen Karkusz-féle behemóthoz meg különben se jó egyszerre túl sokat beszélni, mert akkor megzavarodik, és agyoncsapja az embert, csak hogy egyszerűsítse a helyzetet. Na szóval meghajoltunk, és elhúztuk a csíkot. Kerestünk egy kényelmes kis barlangot éjszakára, aztán másnap megint lementünk a völgybe. Karkusz akkor már fel is ült, és úgy várt minket.

— És akkor beszéltetek vele?

— Bizony. Először is adtunk neki egy szép harci sisakot — koboldok csinálták, szétverhetetlen — aztán leültünk, és mondtuk, amit kellett.

— És mit szólt?

— Szólni nem sokat szólt, inkább csak figyelt. De voltak jó jelek. Hallott már Dumbledore-ról, és emlékezett rá, hogy az igazgató úr ellenezte az utolsó nagy-britanniai óriások lemészárlását. Úgy látszott, érdekli is őt Dumbledore ajánlata. Pár másik óriás is odajött, és hallgatta, amit mondtunk. Szóval a végén reménykedve mentünk el. Megígértük, hogy másnap reggel megint megyünk, és megint viszünk ajándékot. Csak hát aznap este befuccsolt a dolog.

— Hogyhogy? — kérdezte Ron.

— Ahogy már mondtam, az óriások nem szeretnek egy kupacban lenni — folytatta szomorúan Hagrid. — Mármint ilyen sokan. Nem tehetnek róla, olyan a természetük, hogy pár hetente félholtra verik egymást. A férfiak összevesznek a férfiakkal, a nők a nőkkel, a régi törzsek maradékai egymással. Nem is az ételen, a tüzeken vagy a főbb alvóhelyeken, hanem csak úgy, ok nélkül. Azt várná az ember, hogy kímélik egymást, ha már félig kipusztult a fajtájuk. — Hagrid mélyet sóhajtott. — Aznap este is egymásnak estek. A barlangunk szája a völgyre nézett, úgyhogy láttuk az egészet. Órákon át csépelték egymás, olyan zaj volt, hogy el se hinnétek. Aztán mikor felkelt a nap, a hó csupa piros volt a vértől, és a fejét a halak rágták a tó fenekén.

— Kinek a fejét? — kérdezte rémülten Hermione.

— Karkuszét — felelte komoran Hagrid. — Egy Golgomát nevű óriás lett az új gurg. — Sóhajtott egyet, és folytatta: — Az nem volt benne a pakliban, hogy összebarátkozunk a főnökkel, aztán két nap múlva már a következőnek kell udvarolni. Meg valamiért az volt az érzésünk, hogy Golgomát nem fog olyan türelmesen végighallgatni minket. De hát meg kellett próbálnunk.

— Lementetek hozzá? — kérdezte elképedve Ron. — Azok után, hogy a szemetek láttára letépte egy másik óriás fejét?

— Persze hogy lementünk — felelte Hagrid. — Nem azért kutyagoltunk annyit, hogy két nap után feladjuk! Levittük az ajándékot, amit eredetileg Karkusznak szántunk.

— Még ki se nyitottam a számat, már tudtam, hogy baj lesz. Golgomát ott trónolt Karkusz sisakjában, és csak meresztgette ránk a szemét. Szörnyű nagy férfi, az egyik legnagyobb a hordában. Fekete haja van, ugyanolyan színű foga, a nyakában meg zsinórra fűzött csontokat hord. Úgy láttam, embercsont is akad közöttük… Én azért mindenesetre felmutattam a nagy tekercs sárkánybőrt, amit vittünk, és belefogtam a mondókámba: „Ajándékot hoztunk az óriások gurgjának…” Aztán azon kaptam magam, hogy fejjel lefelé lógatnak a lábamnál fogva. A két legénye kapott el.

Hermione felsikkantott.

— Na és ebből hogy vágtad ki magad? — kérdezte Harry.

— Biztos otthagytam volna a fogam, ha Olympe nem segít. De segített: úgy forgatta a pálcáját, hogy olyat még nem is láttam. Mint a villám! Szemen lőtte a két legényt kötőhártyagyújtó átokkal. El is engedtek rögtön. No de akkor már bajban voltunk, hisz varázslatot használtunk ellenük, annál jobban meg semmit nem utálnak az óriások. Nyúlcipőt kellett húznunk, és tudtuk, hogy többet nem sétálhatunk be a táborba.

— Azt a mindenit… — suttogta Ron.

— Három napig voltatok ott, és mégis csak most értél haza? — csodálkozott Hermione.

— Dehogyis jöttünk el három nap után! — fortyant fel Hagrid. — Dumbledore számított ránk!

— De hát most mondtad, hogy nem mehettetek vissza!

— Nappal nem, az igaz. Új tervet kellett kieszelnünk. Pár napig csak figyeltük a gurgot a barlangunkból. És amit láttunk, nem volt szép.

— Még több társával végzett? — kérdezte émelygős hangon Hermione.

— Nem — felelte Hagrid. — Bár azt csinálta volna.

— Hát akkor?

— Kiderült, hogy nem minden varázslót akar kinyuvasztani, csak minket.

— Halálfalók? — kérdezte Harry.

— Bezony — bólintott Hagrid. — Ketten voltak. Minden nap megjelentek a táborban, ajándékot vittek a gurgnak, és őket nem lógatták fel a lábuknál fogva.

— Honnan tudtátok, hogy halálfalók? — kérdezte Ron.

— Onnan, hogy felismertem az egyiket — felelte a vadőr. — Macnair volt. Emlékeztek rá? Őt küldték ide, hogy vágja le Csikócsőrt. Őrült az az ember. Élvezi, ha gyilkolhat, ugyanúgy, mint Golgomát. Nem csoda hát, hogy jól megértették egymást.

— Szóval Macnair rábeszélte az óriásokat, hogy álljanak Tudodki mögé? — kérdezte elkeseredve Hermione.

— Fékezd a futkárt, Hermione, még nincs vége a történetnek! — méltatlankodott Hagrid, aki kezdeti ódzkodásához képest mostanra igencsak belejött a mesélésbe. — Meghánytuk-vetettük a dolgot Olympe-pal, és arra jutottunk, hogy rendben, a gurgnak Tudjátokki kell, de nem biztos, hogy minden óriás így van ezzel. Meg kellett próbálnunk a magunk oldalára állítani azokat, akik nem Golgomátot akarták gurgnak.