J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Annak bizony! — felelte Mordon. Szemlátomást örült, hogy Vernon bácsi ilyen gyorsan felfogta a dolog lényegét.

— És olyan embernek tűnök én, aki meg lehet félemlíteni!? — harsogta Vernon bácsi.

— Nos… — Mordon hátratolta keménykalapját, és megmutatta fenyegetően pörgő varázsszemét. Vernon bácsi megrettenve hátratántorodott, és beverte a szebbik felét egy kofferkuliba. — Igen, Dursley, maga pont olyan embernek tűnik.

Mordon elfordult a bácsitól, és Harryre nézett.

— Jól van, Potter… Üzenj, ha szükséged van ránk. Ha három napig nem hallunk felőled, elküldünk valakit.

Petunia néni fájdalmas kis nyikkanást hallatott. Bizonyára elképzelte, mit szólnának a szomszédok, ha ez a társaság bemasírozna a Privet Drive négyes szám kertjébe.

— Minden jót, Potter! — búcsúzott Mordon, és bütykös ujjai egy pillanatra megszorították Harry vállát.

— Vigyázz magadra, Harry! — szólt csendesen Lupin. — És halljunk rólad!

— Elhozunk tőlük, amint lehet — suttogta újabb ölelés kíséretében Mrs Weasley.

Ron aggódó arccal nyújtott kezet Harrynek.

— Nemsokára találkozunk — búcsúzott.

— De tényleg nemsokára — tette hozzá Hermione. — Ígérjük.

Harry bólintott. Nem szólalt meg, mert érezte, hogy úgysem tudná szavakba önteni, milyen sokat jelent számára, hogy ennyien ott vannak, és mind kiálltak mellette. Rámosolygott barátaira, némán búcsút intett nekik, azután sarkon fordult, és a vert seregként távozó Dursleykkal a nyomában elindult a pályaudvar kijáratán túli napsütötte, forgalmas utca felé.