J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Úgy hallottam, hogy Cho most valaki mással jár — jegyezte meg óvatosan Hermione.

Harry meglepve tapasztalta, hogy cseppet sem esik rosszul neki a hír. A vágy, hogy imponáljon Chónak, egy távolinak és idegennek tűnő múlt részévé vált — ahogy sok minden egyéb is, amire Sirius halála előtt vágyott… A tragédia óta eltelt egy hetet ő sokkal hosszabb időnek érezte: hosszú űrutazásnak a Siriust magába foglaló világ és a Sirius nélküli világ között.

— Örülj neki, hogy túl vagy rajta — szólt kissé erőltetett optimizmussal Ron. — Cho szép meg minden, de azért neked vidámabb lány kéne.

— Szerintem mással ő is vidámabb — felelte vállvonogatva Harry.

— Tényleg, kivel van most? — fordult Hermionéhoz Ron, de Ginnytől kapta meg a választ:

— Michael Cornerrel.

— Michael… de hát… — Ron egészen kicsavarta a nyakát, hogy rábámulhasson a húgára. — De hiszen vele te jártál!

— Az már a múlté — legyintett Ginny. — Megsértődött, miután a Griffendél legyőzte a Hollóhátat, úgyhogy ejtettem, ő meg másnap már Chót vigasztalta.

Ginny megvakarta az orrát pennája végével, majd fejjel lefelé fordította a Hírverő t, és olvasni kezdte a rejtvény megfejtését. Ron önelégült képet vágott.

— Mondtam én, hogy tiszta hülye az a Corner — szólt, és közben Harry reszkető bástyája felé tolta a vezérét. — Jól tetted, hogy kirúgtad. Legközelebb normálisabb embert válassz!

Utolsó mondata alatt valamiért Harryre sandított.

— Már választottam — felelte szórakozottan Ginny. — Dean Thomast. Szerinted ő normálisabb?

— Micsoda!? — bődült fel Ron, és felborította a sakktáblát. Csámpás nyomban rávetette magát a szanaszét repülő figurákra, Hedvig és Pulipinty pedig mérges csiripelésbe és huhogásba kezdett a poggyásztartón.

Mikor a vonat a King’s Crosshoz közeledve lassítani kezdett, Harrynek azonnal görcsbe rándult a gyomra. Semmi kedve nem volt leszállni a Roxfort Expresszről. Még az is átfutott a fején, mi volna, ha egyszerűen a vonaton maradna, és ott tanyázna a szeptember elsejei indulásig. Aztán, mikor a gőzös egy utolsó rándulással megállt, mégiscsak leemelte Hedvig kalitkáját a poggyásztartóról, és felkészült rá, hogy kivonszolja ládáját a fülkéből.

Néhány perccel később, miután a jegyellenőr intett, hogy tiszta a levegő, Harry, Ron és Hermione átkeltek a kilences és a tízes vágányt elválasztó, mágikus falon. A túloldalon kilépve Harry meglepetten látta, hogy egész csapatnyi ember gyűlt össze a fogadására.

Ott volt Rémszem Mordon, aki épp oly ijesztően festett a varázsszeme elé húzott keménykalapban, mint máskor anélkül; bő köpönyegbe burkolózott, és hosszú botot szorongatott bütykös kezében.

A félig mögötte álló Tonks élénkpiros pólót viselt, amin a „Walpurgis Lányai” felirat díszelgett. Az aurorboszorkány rágógumi-rózsaszín haja csak úgy világított a pályaudvar piszkos üvegtetején át beszűrődő fényben. Tonks mellett a sápadt, deresedő hajú Lupin állt foszladozó, hosszú kabátban és kinyúlt pulóverben. A csapat élén a négy Weasley sorakozott fel: a mugliünneplőbe bújt Arthur és Molly, valamint Fred és George, akik mindketten méregzöld, pikkelyes anyagból varrt, vadonatúj dzsekiben feszítettek.

— Ron, Ginny! — kiáltott fel Mrs Weasley, és a gyerekei elé szaladt, hogy megölelje őket — Jaj, és Harry drágám… Hogy vagy?

— Jól — hazudta a boszorkány fojtó ölelésében Harry. Mrs Weasley válla fölött átpillantva látta, hogy Ron nagy szemeket mereszt az ikrek új szerelésére.

— Ezek meg miből vannak? — kérdezte.

— A legfinomabb sárkánybőrből, öcskös — felelte Fred, büszkén húzogatva dzsekije cipzárját. — A varázsviccbiznisz virágzik, hát gondoltuk, megérdemlünk egy kis luxust.

— Szervusz, Harry! — köszönt Lupin, mikor Mrs Weasley végre kiengedte karjaiból Harryt, hogy helyette Hermionét kapja közéjük.

— Jó napot! — felelte Harry. — Nem számítottam rá, hogy… Hogy kerül ide mindenki?

Lupin halványan elmosolyodott:

— Nos, arra gondoltunk, elbeszélgetünk egy kicsit a kedves rokonaiddal, mielőtt hazaengedünk velük téged.

— Nem biztos, hogy jó ötlet — rázta a fejét Harry.

— Már hogyne volna jó ötlet, Potter! — recsegte Mordon, aki időközben közelebb bicegett Harryhez. — Ők azok, igaz?

Hátrabökött a válla fölött a hüvelykujjával — közben varázsszemével nyilván a tarkóján át nézett. Harry egy kicsit balra dőlt, hogy kilásson mellette, és valóban megpillantotta a három Dursleyt, akik mélységes megrökönyödéssel bámulták a nem mindennapi fogadóbizottságot.

— Szervusz, Harry! — rikkantotta örvendezve Mr. Weasley, miután elfordult Hermione szüleitől, akiket az imént lelkesen üdvözölt, s akik most Hermionét ölelgették. — Nos, beszélünk velük?

— Essünk túl rajta, Arthur! — bólintott Mordon.

A varázslócsapat Rémszem és Mr. Weasley vezetésével elindult a Dursley család felé, akiknek ettől végképp a földbe gyökerezett a lábuk. Hermione szelíden kiszabadította magát anyja karjaiból, s ő is csatlakozott a küldöttséghez.

— Üdvözlöm! — köszönt barátságosan Mr. Weasley, miután megállt Vernon bácsi előtt. — Talán emlékszik rám, a nevem Arthur Weasley.

Harryt igencsak meglepte volna, ha Vernon bácsi nem emlékszik a varázslóra, tekintve hogy Mr. Weasley két évvel azelőtt saját kezűleg változtatta katasztrófasújtotta területté Dursleyék nappali szobáját. És valóban, a bácsi dühösen meresztgetni kezdte a szemét, s arca a bolhaszín egy sötétebb árnyalatát öltötte — de nem szólalt meg, talán mert bölcsen belátta, hogy az ellenség túlerőben van. Petunia néni arca az ijedtség és a kínos zavar sajátos elegyét tükrözte: szemlátomást a leginkább attól félt, hogy valaki ismerős meglátja ilyen társaságban. Dudley rémületében igyekezett picinek és jelentéktelennek tűnni, de ez a próbálkozása testalkatánál fogva eleve kudarcra volt ítélve.

— Szeretnénk néhány szót váltani önökkel Harryről — folytatta mosolyogva Mr. Weasley.

— Az ám! — recsegte Mordon. — Főleg arról, hogyan bánnak vele, amíg maguknál lakik.

Vernon Dursley bajusza mintha kissé felborzolódott volna.

A keménykalap láttán az a téves benyomása támadhatott, hogy Mordonban rokon lélekre talál, mert hozzá intézte válaszát:

— Nem tudok róla, hogy bárkinek bármi köze volna hozzá, mit csinálok a házamban…

— Könyvtárakat lehetne megtölteni azzal, amit maga nem tud, Dursley — torkolta le Mordon.

— De nem is ez a lényeg — vette át a szót Tonks, aki rózsaszínű hajával jobban megbotránkoztatta Petunia nénit, mint a többiek együttvéve — a néni be is hunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia Tonksot. — A lényeg az, hogy ha megtudjuk, hogy bántják Harryt…

— És tévedés ne essék, meg fogjuk tudni — vetette közbe higgadtan Lupin.

— Úgy van — bólogatott Mr. Weasley. — Akkor is, ha nem engedik Harryt felitonálni…

— Telefonálni — súgott Hermione.

— Szóval, ha kiderül, hogy rosszul bánnak Potterrel, velünk gyűlik meg a bajuk! — fejezte be Mordon.

Vernon bácsi deréktól felfelé dagadni kezdett, mint a hurka. Úgy tűnt, a felháborodása legyőzni készül félelmét a futóbolondok bandájától.

— Ezt fenyegetésnek szánta, uram? — kérdezte olyan hangosan, hogy az arra járók mind megnézték őt maguknak.