J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Miért? — csodálkozott Hermione.

Ginny vállat vont.

— Azt mondta, megőrzésre méltó bűbáj.

— Emlékművet akart állítani az ikreknek — szólt közbe tele szájjal Ron. — Különben ezt mind ők küldték — fordult Harryhez, és a csokibékahalomra mutatott. — Biztos jól megy nekik az üzlet.

Hermione rosszallóan megcsóválta a fejét.

— Szóval most, hogy Dumbledore visszatért, újra rend van? — kérdezte.

— Igen — felelte Neville. — Visszazökkent az élet a régi kerékvágásba.

— Frics boldog, mi? — kérdezte Ron, miközben nekitámasztott egy Dumbledore-t ábrázoló csokibékás kártyát a vizeskancsónak.

— Egyáltalán nem — válaszolta Ginny. — Teljesen le van törve… — Suttogóra fogta a hangját. — Azt ismételgeti, hogy Umbridge alatt élte a fénykorát az iskola…

Mindannyian egyfelé néztek. Umbridge professzor a mennyezetet bámulva feküdt a szemközti ágyon. Dumbledore egyedül ment el érte a Tiltott Rengetegbe. Senki nem tudta, hogyan sikerült kiszabadítania a főinspektort a kentaurok fogságából, de tény, hogy sikerült neki, és közben még csak a talárját se piszkolta be.

Umbridge se mesélt a kalandjairól — visszatérése óta senki egyetlen szót sem hallott a szájából. A főinspektor egérszürke haja kócos volt, s még mindig akadt benne néhány gally és falevél, de egyébként sértetlennek tűnt, úgyhogy senki nem tudta, mi baja.

— Madam Pomfrey azt mondja, sokkot kapott — suttogta Hermione.

— Szerintem krónikus sértődöttségben szenved — vélekedett Ginny.

— Így kell csinálni, attól felélénkül — mondta Ron, és kattogó, patadobogást utánzó hangokat hallatott a nyelvével. Umbridge azonnal felült az ágyban, és rémülten körbepislogott.

Madam Pomfrey kidugta a fejét szobája ajtaján.

— Rosszul van, tanárnő? — kérdezte.

— Nem… nem… — motyogta Umbridge, és visszahanyatlott a párnájára. — Nem, csak rosszat álmodtam…

Hermione és Ginny belenevettek a takaróba.

— Ha már a kentauroknál tartunk — szólt Hermione, miután sikerült úrrá lennie derűjén — ki most a jóslástan tanára? Firenze itt marad?

— Muszáj neki — felelte Harry — a kentaurok nem fogadják vissza.

— Úgy tűnik, ezentúl két jóslástantanárunk lesz — bólogatott Ginny.

— Pedig Dumbledore biztosan örült, hogy megszabadulhat Trelawneytól — jegyezte meg Ron, tizennegyedik csokibékáját majszolva. — Különben is, az egész tantárgy egy nagy hülyeség. Firenze se sokkal jobb…

— Hogy mondhatsz ilyet? — fortyant fel Hermione. — Hisz épp most tudtuk meg, hogy vannak igazi jóslatok!

Harry nyugtalanul fészkelődni kezdett. Egyik barátjának sem árulta el, hogy ismeri a jóslat tartalmát. Neville mindenkinek azt mondta, hogy a gömb összetört a Halálteremben, s ezzel a jóslat odaveszett. Harry meghagyta őt és a többieket ebben a hitben.

Nem akarta látni az arcukat, mikor közli, hogy a sors akarata szerint belőle vagy gyilkos vagy áldozat lesz…

— Kár, hogy összetört — jegyezte meg fejcsóválva Hermione.

— Kár — hagyta rá Ron. — De így legalább Tudjátokki se tudta meg, miről szól… Te meg hova mész? — kérdezte csodálkozva és kissé csalódottan. Harry ugyanis felpattant.

— Öhm… Hagridhoz. Nemrég érkezett meg, és megígértem neki, hogy lemegyek hozzá. Hallani akarja, hogy vagytok.

— Jó neked — morogta Ron, és sóvárogva kinézett az ablakon a ragyogó kék égre. — Bár mi is mehetnénk!

— Üdvözöld őt a nevünkben! — szólt a távolodó Harry után Hermione. — És kérdezd meg, mi van… a kis barátjával!

Harry hátra se fordult, csak intett, hogy rendben, és kilépett a gyengélkedőből.

A kastély még a szokásos vasárnapi nyugalomhoz képest is feltűnően kihalt volt. Nyilván minden diák a parkban töltötte az időt — a vizsgák terhétől megszabadulva, könnyű szívvel élvezték a napsütést, a jó időt, tudva, hogy a tanév néhány hátralevő napján nem vár rájuk se magolás, se leckeírás. Harry lassan sétált a néptelen folyosón, ki-kipillantva az ablakokon. A kviddicspálya fölött néhány alak röpködött, páran az óriáspolippal játszottak a tóban…

Harry nem tudta eldönteni, kívánja-e az egyedüllétet. Ha emberek között volt, menekülni akart, ha magára maradt, társaságra vágyott. Arra gondolt, talán tényleg le kellene mennie Hagridhoz, hiszen még nem is beszélgetett vele a visszatérése óta.

Lesétált a márványlépcsőn, de alighogy a bejárati csarnok kőpadlójára lépett, jobbra tőle kitárult egy ajtó — az, amelyik a Mardekár klubhelyiségéhez vezető lépcsőre nyílt — s Malfoy, Crak és Monstro lépett a csarnokba. Harry megtorpant — a három fiú úgyszintén. Néhány másodpercig csak a nyitott tölgyajtón át beszűrődő távoli zsivaj törte meg a csendet.

Malfoy körülnézett — ellenőrizte, hogy egy tanár se látja őket — aztán Harryhez fordult, és fojtott hangon így szólt:

— Véged van, Potter.

Harry felvonta a szemöldökét.

— Jó, hogy szólsz — felelte. — Észre se vettem.

Még sose látta ennyire dühösnek Malfoyt, s édes elégtétel töltötte el az indulattól eltorzult, sápadt, hegyes arc láttán.

— Megfizetsz, Potter — fenyegetőzött Malfoy. — Én fogok számolni veled azért, amit az apámmal tettél…

— Hű, de félek — felelte gúnyosan Harry. — Tudom, hogy Voldemort nagyúr gyenge kezdő hozzátok képest… Na, mi a baj? — tette hozzá, látva, hogy a három fiú behúzza a nyakát a név hallatán. — Az öreg Voldemort az apád haverja. Csak nem félsz tőle?

— Nagyra vagy magaddal, Potter! — sziszegte Malfoy, és csatlósaival együtt lassan elindult Harry felé. — De figyeld meg, elintézlek. Nem fogod börtönbe küldeni az apámat…

— Későn szólsz, már odaküldtem.

— A dementorok elmentek az Azkabanból. Nincs, aki ott tartsa apát és a többieket…

— Ez sajnos igaz — bólintott Harry. — De most már legalább az egész világ tudja, micsoda gennyes alakok…

Malfoy a pálcája után kapott, de Harry gyorsabb volt nála.

Draco ujjai még el se érték a zsebét, mikor Harry kezében már villant a pálca.

— Potter!

A szigorú hang zengve visszhangzott a csarnokban. Piton bukkant fel az alagsorba vezető lépcsőn — s a láttán annyira eltöltötte a gyűlölet Harry lelkét, hogy a Malfoyjal szembeni undornak nem is maradt benne hely. Mondhat Dumbledore, amit akar, sosem fog megbocsátani Pitonnak… soha…

— Mit csinál, Potter? — kérdezte fagyosan Piton, miközben a négy fiú felé sietett.

— Próbálom eldönteni, milyen átkot szórjak Malfoyra, tanár úr — felelte Harry.

Piton rámeresztette a szemét.

— Azonnal tedd el azt a pálcát! — parancsolta. — Tíz pont a Griff…

A bájitaltantanár elharapta a szót, mikor pillantása a hatalmas homokórákra esett.

— Lám csak, nincs mit levonni a Griffendéltől — állapította meg gúnyos félmosollyal. — Nos, ebben az esetben kénytelen leszek…

— Feltölteni a homokórát?

A bejárati lépcsősoron McGalagony bicegett felfelé. Egyik kezében skót kockás bőröndöt cipelt, a másikkal botra támaszkodott. A járás szemlátomást még nehezére esett, de máskülönben egészségesnek tűnt.

— McGalagony professzor! — köszöntötte Piton, és elindult felé. — Hát elbocsátották végre a kórházból!

— El bizony, Piton professzor — biccentett McGalagony, és lerázta úti köpönyegét a válláról. — Makkegészséges vagyok. Crak, Monstro…