J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Parancsolóan intett a két fiúnak, s azok alázatosan odadöcögtek hozzá.

— Fogják! — McGalagony Crak karjába lökte a bőröndöt, a köpenyét pedig Monstro kezébe nyomta. — Legyenek szívesek, vigyék fel ezeket a szobámba.

A fiúk elkullogtak a márványlépcső felé.

— Na lássuk! — szólt McGalagony, s a hatalmas homokórákra emelte pillantását. — Úgy vélem, Potter és a barátai fejenként ötven pontot érdemelnek azért, hogy felhívták a világ figyelmét Tudjukki visszatérésére! Egyetért, Piton professzor?

— Tessék? — kérdezett vissza Piton, pedig kétség sem férhetett hozzá, hogy jól hallotta, mit mondott McGalagony. — Nos… hát… hogyne…

— Akkor hát ötven-ötven pont jár Potter, a két Weasley, Longbottom és Granger kisasszony után — folytatta McGalagony, s szavai nyomán záporozni kezdtek a rubintok a Griffendél homokórájának alsó tartályába. — Ó, és Lovegood kisasszonyról se feledkezzünk meg — tette hozzá McGalagony, mire a Hollóhát is gazdagabb lett ötven ponttal. — Ha jól hallottam, Piton professzor, le akart vonni tíz pontot Potter úrtól. Nos, tessék…

Néhány rubinkő visszatért a felső tartályba, de alul még így is jelentős mennyiségű maradt.

— Potter, Malfoy, ilyen szép időben a parkban a helyük! — fordult a fiúkhoz McGalagony.

Harrynek nem kellett kétszer mondani. Talárjába rejtette pálcáját, és Pitonra meg Malfoyra többé ügyet sem vetve, elsietett a tölgyajtó felé.

A hirtelen rázúduló hőségtől kissé szédülten indult el a gyepen Hagrid kunyhója felé. Napozó, beszélgető diákok között vezetett az útja. Sokan a Vasárnapi Prófétát bújták, mások édességet majszoltak, és majdnem mind felpillantottak rá, mikor elhaladt mellettük. Néhányan köszöntek is neki, mások intettek — szemlátomást jelezni akarták, hogy a Prófétával egyetértésben ők is hősnek tekintik Harryt. Ő nem reagált a jelzésekre, nem fogadta a köszöntéseket. Fogalma sem volt, mennyit tudnak iskolatársai a három napja lezajlott eseményekről. A kíváncsiskodók eddig békén hagyták, s szerette volna, ha ez a továbbiakban is így marad.

Mikor zörgetett a vadőrlak ajtaján, először nem kapott választ — aztán a ház sarka mögül előbukkant Agyar, és majd ledöntötte őt a lábáról. Hagrid, mint kiderült, futóbabot szedett a hátsó kertben.

Széles mosollyal fogadta a kerítéshez közeledő Harryt.

— Szervusz! — köszönt vidáman. — Gyere, bújjunk be a házba! Kapsz egy pohár pitypanglevet…

Miután az asztalra került a jeges ital, és ők maguk is letelepedtek, Hagrid tétován megkérdezte:

— Hogy vagy, Harry? Nincs… nincs semmi bajod, ugye?

Harry sejtette, hogy a vadőr a kérdéssel nem az egészségi állapotára céloz.

— Semmi bajom — felelte gyorsan, mert semmi kedve nem volt arról beszélgetni, amire Hagrid gondolt. — Mesélj, merre jártál?

— A hegyekben bujkáltam — felelte a vadőr. — Barlangban laktam, mint Sirius, amikor…

Elharapta a mondatot, és zavartan megköszörülte a torkát. Aztán Harryre pillantott.

— Az a lényeg, hogy megint itt vagyok — morogta, és belekortyolt a pitypanglevébe.

— Jobb bőrben vagy — jegyezte meg Harry, eltökélten kerülve a Sirius-témát.

— Heh? — Hagrid felemelte lapátkezét, és megtapogatta az arcát.

— Igen… igen. Kicsi Gróp igazán jól nevelt fiú lett. Ha láttad volna, hogy örült, mikor megint elmentem hozzá! Jámbor kölyök, nincs vele semmi baj… Gondoltam is, hogy kellene szerezni neki egy barátnőt…

Harry rendes körülmények között rémülten tiltakozni kezdett volna az ellen, hogy még egy, talán Grópnál is zabolátlanabb óriás üssön tanyát a Tiltott Rengetegben — de most se kedve, se ereje nem volt vitába szállni Hagriddal. Egyszerre megint elfogta a vágy, hogy egyedül lehessen; távozását siettetendő egy hajtásra megitta a nagy pohár pitypanglé felét.

Hagrid kutató tekintettel nézett rá.

— Most már mindenki tudja, hogy igazat mondtál, Harry — szólt váratlanul. — Ez azért jólesik, nem?

Harry vállat vont.

— Figyelj… — Hagrid előredőlt a széken. — Régebbről ismertem Siriust, mint te… Harc közben halt meg, pont úgy, ahogy akarta…

— Sirius nem akart meghalni! — csattant fel Harry.

Hagrid lecsüggesztette busa fejét.

— Nem… persze hogy nem — morogta. — De akkor is… nem olyan ember volt ő, aki otthon marad malmozni, amíg a többiek csatáznak. Leköpte volna magát, ha nem siet a segítségedre…

Harry felpattant a székről.

— Meg kell látogatnom Ront és Hermionét a gyengélkedőn — hadarta gépiesen.

Hagrid zaklatottan bólogatott.

— Jól van… menj csak… Vigyázz magadra, Harry, és ugorj be máskor is, ha van egy perced…

— Jó… persze…

Harry az ajtóhoz sietett, kinyitotta, s mire Hagrid kimondta, hogy viszlát, már újra a napsütötte gyepet taposta. A diákok, akik mellett elhaladt, most is ráköszöntek. Harry behunyta a szemét menet közben. Azt kívánta, bár mind eltűnnének, hogy mikor megint körülnéz, már egyedül legyen a parkban…

Pár napja, az utolsó vizsga és a Voldemort küldte látomás előtt még szinte bármit megadott volna érte, hogy a varázsvilág megtudja és elismerje: végig igazat mondott, nem hazudozik és nem bolond, Voldemort valóban visszatért. De most már…

Elindult a tóparton, s mikor egy bokros részhez ért, ahova ritkán vetődött ember, letelepedett. Bámulta a csillogó víztükröt, és a gondolataiba merült. Talán azért vágyik annyira a magányra, mert a Dumbledore-ral folytatott beszélgetése óta kívülállónak érezte magát az emberek között: láthatatlan fal választotta el mindentől és mindenkitől. Világéletében megbélyegzett ember volt — és most már azt is tudta, mit jelent a bélyege…

A gyász rettenetes súllyal nehezedett rá, és fájt, vérzett a seb, amit Sirius halála tépett a lelkén. Ott és akkor, a tóparton ülve mégsem tudott félni a jövőtől. A nap hétágra sütött, körülötte a park tele volt vidám diákokkal, s bár ő annyira távol érezte magát tőlük, mintha egy másik fajhoz tartozna, ebben a percben egyszerűen képtelenségnek tartotta, hogy a jóslat valaha is beteljesüljön, hogy belőle egyszer gyilkos vagy áldozat legyen…

Hosszú ideig csak ült, és bámulta a vizet. Igyekezett nem gondolni keresztapjára, se arra, hogy Sirius két éve épp szemközt, a túlsó parton esett össze a száz dementor gyűrűjében…

A nap már a hegyek mögé hanyatlott, mikor tudatosodott benne, hogy fázik. Feltápászkodott, elindult a kastély felé, és mentében letörölte a könnyeket az arcáról.

Madam Pomfrey három nappal a tanév vége előtt engedte el Ront és Hermionét a gyengélkedőről. Hermione többször is megpróbálta szóba hozni Siriust, de Ron olyankor mindig hevesen pisszegni kezdett.

Harry még mindig nem tudta eldönteni, akar-e barátaival a keresztapjáról beszélni. Hangulatától függően néha lett volna kedve hozzá, máskor meg a gondolattól is elborzadt. Egy dolgot tudott csak biztosan: hogy néhány nap múlva, mikor már a Privet Drive négyben lesz, nagyon fog hiányozni neki a Roxfort. Soha nem félt még ennyire a Dursley családnál töltendő nyártól, s cseppet se vigasztalta, hogy most már tudja, miért kell évről évre visszatérnie oda.

Umbridge professzor a tanév vége előtt egy nappal utazott el a Roxfortból. Vacsoraidőben osont ki a gyengélkedőről — nyilván feltűnés nélkül akart távozni — de balszerencséjére összetalálkozott Hóborccal. A kopogószellem az ikrek utolsó kívánságát tiszteletben tartva püfölni kezdte őt egy sétabottal meg egy krétával töltött zoknival, úgy kergette ki a kastélyból. Hóborc kacagását és Umbridge sikolyait hallva a vacsorázó diákok kitódultak a nagyteremből, s a bejárati lépcsőről nézték a leszerepelt főinspektor menekülését. A házvezető tanárok csak tessék-lássék szóltak rájuk.