J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Nem tudom — felelte Nick.

— De hát te halott vagy! — kiáltott fel kétségbeesetten Harry. — Ki tudná, ha nem te!?

— Én féltem a haláltól — susogta Nick. — Azért döntöttem úgy, hogy itt maradok. Néha eltűnődöm, hogy nem kellett volna-e inkább… Harry, én nem vagyok se itt, se ott. — Nick szomorúan nevetett. — Nem tudok semmit a halál titkairól, mert az élet hitvány utánzatát választottam. Úgy tudom, tanult varázslók vizsgálják ezt a problémát a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon.

— Ne emlegesd nekem azt a helyet! — csattant fel dühösen Harry.

— Sajnálom, hogy nem segíthettem többet — szólt szelíden a kísértet. — És most… bocsáss meg, de… tudod, a lakoma…

Azzal kiúszott a teremből.

Harry megsemmisülten bámult a falra, ami elnyelte a kísértetet.

A viszontlátás reménye annyira fellelkesítette, hogy most úgy érezte, másodszor is elveszítette Siriust. Lassan, megkínzottan útnak indult az üres kastélyban, s arra gondolt, vajon képes lesz-e még egyszer az életben gondtalanul nevetni.

A Kövér Dáma folyosójára érve megpillantott valakit a fali hirdetőtábla előtt. Mikor másodszor is odanézett, látta, hogy Luna az.

A lány épp feltűzött valamit a hirdetőtáblára. A közelben nem akadt alkalmas búvóhely, Luna is biztosan meghallotta közelgő lépteit, s Harry egyébként se érzett magában erőt hozzá, hogy bárki elől is elrejtőzzön.

Luna hátralépett a hirdetőtáblától, és körülnézett.

— Szervusz! — köszönt rá álmatagon Harryre.

— Hogyhogy nem vagy a lakomán? — kérdezte Harry.

— A többiek széthordták a holmijaimat — felelte derűs nyugalommal a lány. — Ezt szokták csinálni: elcsórják, és itt-ott eldugják őket. De mivel holnap hazautazunk, szeretnék összecsomagolni. Ezért tettem ki ezt a listát.

A hirdetőtáblára bökött, amin valóban ott lógott hiányzó könyveinek és ruhadarabjainak listája, a visszaszolgáltatást sürgető kérésével kiegészítve.

Furcsa érzés támadt Harry szívében. Sirius halála óta jobbára düh és mardosó szomorúság töltötte el, de ez most valami más volt. Beletelt néhány másodpercbe, mire tudatosult benne, hogy sajnálja Lunát.

— Miért dugják el a többiek a holmijaidat? — kérdezte szemöldökráncolva.

— Ó… hát… — Luna vállat vont. — Azt hiszem, afféle különcnek tartanak engem. Sőt, vannak, akik Lüke Lovegoodnak neveznek a hátam mögött.

Harryben felerősödött a sajnálat érzése.

— Azért még nem kéne széthordaniuk a dolgaidat — jelentette ki. — Segítsek megkeresni őket?

Luna mosolyogva rázta a fejét.

— Köszönöm, nem kell. Tudod, a végén mindig előkerülnek valahogy. Csak örültem volna, ha már este össze tudok pakolni. De tényleg… te mért nem vagy a lakomán?

Harry vállat vont.

— Nincs kedvem lemenni.

— Értem. — Luna Harry arcát fürkészte ködös tekintetű, dülledt szemével. — Az a férfi, akit a halálfalók megöltek, a keresztapád volt, igaz? Ginny mondta.

Harry bólintott. Csodálkozva konstatálta: nem zavarja, hogy Luna Siriusról beszél. Aztán eszébe jutott, hogy a lány is látta a thesztrálokat.

— Te már… — kezdte. — Illetve… neked van olyan valakid, aki meghalt?

— Igen — bólintott Luna. — Az édesanyám. Tudod, nagyon tehetséges boszorkány volt, de szeretett kísérletezgetni, és az egyik bűbája egyszer nem úgy sikerült, ahogy akarta. Kilencéves voltam akkor.

— Ó… — motyogta Harry.

— Igen, szörnyű baleset volt — folytatta könnyed hangon Luna. — Most is elszomorodom néha, mikor eszembe jut. De hát apa megmaradt nekem, és egyszer majd anyát is viszontlátom.

— Igen? — kérdezte Harry bizonytalanul.

Luna megütközve csóválta a fejét.

— De hiszen hallottad őket! Ott voltak a függöny mögött.

— Úgy érted…

— A teremben, ahol a boltív volt. Csak nem láttuk őket, de ott voltak. Te is hallottad a hangjukat.

Egymásra néztek. Luna halványan mosolygott. Harry nem tudta, mit mondjon… Luna annyi furcsa dologban hisz… Viszont a hangokat tényleg hallotta ő is.

— Biztos ne segítsek megkeresni a dolgaidat? — kérdezte.

— Nem, nem kell — felelte Luna. — Inkább lemegyek, és eszem egy kis süteményt. Biztos meglesz minden… A végén mindig előkerülnek. Hát akkor… Kellemes szünidőt, Harry.

— Köszönöm… neked is.

Ahogy Harry a távolodó Luna után nézett, furcsamód úgy érezte, mintha a lelkére nehezedő teher egy leheletnyivel könnyebbé vált volna.

A másnapi hazautazás a Roxfort Expresszen több szempontból is eseménydús volt. Malfoy, Crak és Monstro már az iskolában folyton kerülgették Harryt, de csak most, a vonaton érezték úgy, hogy a lebukás veszélye nélkül rátámadhatnak. Akkor lendültek akcióba, mikor Harry épp visszafelé tartott a vécéből. A merénylet bizonyára sikeres is lett volna, ha nem épp egy DS-tagokkal teli fülke előtt kerül sor rá. A bent ülők látták, mi zajlik a folyosón, és egy emberként siettek Harry segítségére. Miután Ernie Macmillan, Hannah Abbott, Susan Bones, Justin Finch-Fletchley, Anthony Goldstein és Terry Boot bemutatták mindazon átkokat, ártásokat és rontásokat, amelyekre Harry megtanította őket, Malfoy, Crak és Monstro leginkább talárba bújt, óriási meztelencsigákhoz hasonlítottak.

Ernie és Justin fel is dobták őket a poggyásztartó hálóba, hogy ne kenjenek össze mindent a nyálkájukkal.

Ernie látható elégtétellel szemlélte a feje fölött vergődő torz alakokat. Azóta se tudta ugyanis megbocsátani Malfoynak, hogy főinspektori különítményes korában pontlevonással merte sújtani a Hugrabugot.

— Alig várom, hogy lássam Mrs Malfoy arcát, mikor a fia leszáll a vonatról — jelentette ki.

— Monstro anyja viszont boldog lesz, hogy így megszépült a fia — kapcsolódott be a beszélgetésbe Ron, aki felfigyelt a zajra, és átment megnézni, mi történt. — Figyelj, Harry, megjött a büfés néni, ha akarsz venni valamit…

Harry megköszönte a csapat segítségét, és visszament Ronnal.

Vásárolt a büfés boszorkánytól egy nagy halom kondéros kekszet meg tökös derelyét, azután leült a helyére a fülkében. Hermione most is a Reggeli Prófétá t olvasta, Ginny egy rejtvényt fejtett a Hírverő ben, Neville pedig a Mimbulus mimbeltoniáját simogatta. A mágikus növény egy év alatt nagyot nőtt, és immár halkan dudorászott, ha hozzáértek.

Harry és Ron majdnem egész úton varázslósakkot játszottak, Hermione pedig szemelvényeket olvasott fel a Prófétából. Az újság ismeretterjesztő cikkeket közölt a dementorok elriasztásának fortélyairól, beszámolt a halálfalók után indított minisztériumi hajtóvadászatról, és lehozott jó pár hisztérikus hangvételű olvasói levelet, amelyek írói jobbára azt bizonygatták, hogy látták Voldemortot elsétálni a házuk előtt.

— Az ég már beborult — sóhajtott Hermione, és összehajtotta az újságot. — Nemsokára kitör a vihar.

— Nézd, Harry! — szólt halkan Ron, és fejével a fülke ajtaja felé bökött.

Harry odafordult. A folyosón Cho haladt el, a kendőbe bugyolált arcú Marietta Edgecombe kíséretében. Harry pillantása találkozott Chóéval. A lány elpirult, és továbbment, Harry pedig újra a sakktáblára fordította a tekintetét. Ron huszára épp akkor kergette el az egyik parasztját.

— Mi van… mi van mostanában köztetek? — puhatolózott Ron.

— Semmi — felelte őszintén Harry.