J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Harry várta a folytatást, de Dumbledore hallgatott.

— Még mindig nem értem.

— Voldemort egy jóslat miatt akart megölni, Harry. Egy jóslat miatt, ami röviddel a születésed előtt hangzott el. Voldemort tudott róla, de nem ismerte teljes egészében. Abban a hitben akart még csecsemőkorodban elpusztítani, hogy ezzel beteljesíti a jóslatot. Saját kárán tudta meg, hogy tévedett: a neked szánt halálos átok visszahullott rá. Ennélfogva, mióta újra testet öltött, s még inkább azóta, hogy tavaly csodával határos módon kicsúsztál a markából, eltökélt szándéka megismerni a teljes jóslatot. Ez az a bizonyos fegyver, amire visszatérése óta vágyik: az információ, hogy miként pusztíthat el téged.

A napkorong már teljes egészében kiemelkedett a horizont mögül, s fénye az egész szobát elárasztotta. Griffendél Godrik kardjának üvegtárlója fehéren ragyogott, az összetört ezüstmasinák darabjai esőcseppekként csillogtak a szőnyegen, s Harry háta mögött halkan csiripelt hamufészkében a fióka-Fawkes.

— A jóslat összetört — szólt fásultan Harry. — Mikor Neville-t próbáltam kivonszolni abból a teremből, ahol… ahol a boltív áll, elszakítottam a talárját, és a jóslat kiesett a zsebéből…

— Ami összetört, az csupán a jóslatnak a Misztériumügyi Főosztály archívuma számára készült másolata volt. Az az ember, akinek a próféciát mondták, bármikor fel tudja idézni az elhangzottakat.

— Ki hallgatta meg a jóslatot? — kérdezte Harry, bár sejtette a választ.

— Én — felelte Dumbledore. — Tizenhat éve, egy hideg, esős estén, a Szárnyas Vadkan emeleti helyiségében. Azért mentem oda, hogy megismerkedjem valakivel, aki a jóslástantanári posztra jelentkezett. Feltett szándékom volt törölni a divinációt a tantárgyak közül, de mivel a jelentkező egy nagy hírű, tehetséges látó ükunokája volt, az illendőség úgy kívánta, hogy találkozzam vele. Csalódnom kellett. Az illető a jóstehetség szikráját sem mutatta. A tőlem telhető legtapintatosabban közöltem vele, hogy nem találom alkalmasnak az állásra, és elbúcsúztam tőle.

Dumbledore felállt, és az íróasztalt megkerülve a Fawkes ülőrúdja melletti fekete szekrénykéhez sétált. Ott lehajolt, elhúzott egy reteszt, és kivette a szekrénykéből azt a rúnákkal díszített szélű, sekély kőedényt, amiben elmerülve Harry a Pitont kínzó apját látta. Dumbledore ezután visszament az íróasztalhoz, letette rá a merengőt, majd pálcájával kihúzott néhány ezüstös gondolatszálat a fejéből. A kőtálba hullatta őket, aztán visszaült karosszékébe, és egy percig némán figyelte a merengőben kavargó gondolatokat.

Végül sóhajtva felemelte pálcáját, és hegyével megbökte az ezüstszínű anyagot.

Az örvényből egy kendőkbe burkolózó, hatalmasra nagyított szemű nő lassan forgó alakja emelkedett ki. Kisvártatva meg is szólalt, de nem sejtelmes-fátyolosan, hanem éles, rekedt hangon, ahogy Harry csak egyszer hallotta Sybill Trelawneyt beszélni:

— Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött… azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt… A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik… Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli…

Trelawney professzor lassan forgó alakja visszasüllyedt az ezüsttóba, és eltűnt.

Néma csend telepedett a szobára. Hallgatott Dumbledore, hallgatott Harry és hallgattak a festmények lakói. Még Fawkes is abbahagyta a csipogást.

— Dumbledore professzor? — szólalt meg végül csendesen Harry.

Az igazgató még mindig a merengőt nézte, szemlátomást mélyen gondolataiba merülve. — Ez… ez azt jelenti… Mit jelent ez?

— A jóslat arról szól — felelte Dumbledore — hogy az egyetlen ember, akinek esélye van végső győzelmet aratni Voldemort nagyúr fölött, közel tizenhat évvel ezelőtt, július végén jött a világra olyan szülők gyermekeként, akik már háromszor sikeresen szembeszálltak Voldemorttal.

Harry úgy érezte, mintha egy fenyegető, ellenséges erő közelítene felé. Megint nehezen, kapkodva szedte a levegőt.

— Az az ember… én vagyok?

Dumbledore egy hosszú pillanatig némán fürkészte őt, majd szelíd szóval így felelt:

— A dologban az a különös, hogy az elhangzó jóslat talán nem is rád utalt. Sybill leírása két fiúra is illett: mindketten az év júliusának végén születtek, mindkettőjük szülei a Főnix Rendjének tagjai voltak, és mindkét házaspár háromszor csapott össze Voldemorttal. Az egyik fiú természetesen te vagy. A másik Neville Longbottom.

— De hát akkor… akkor miért az én nevem állt a jóslaton, miért nem Neville-é?

— A címkét kicserélték, miután Voldemort csecsemőkorodban megtámadott téged. A Jóslatok Termének jegyzője úgy vélte, Voldemort bizonyára azért próbált megölni, mert tudta, hogy te vagy a fiú, akiről Sybill beszélt.

— Szóval… lehet, hogy mégsem én vagyok az?

— Attól tartok… — Dumbledore lassan, látható erőfeszítéssel ejtette ki a szavakat. — …immár kétségtelen, hogy te vagy az.

— De hát azt mondta… hogy Neville is július végén született… és hogy az apja meg az édesanyja…

— Ne feledkezz meg a jóslat második feléről, az utolsó ismertetőjegyről, ami azonosítja Voldemort méltó ellenfelét… Voldemort egyenrangúként jelöli meg őt. Ez meg is történt, Harry. Voldemort téged választott, nem Neville-t. A te homlokodra égette az áldott-átkozott jegyet.

— De lehet, hogy rosszul választott! — tiltakozott Harry. — Lehet, hogy nem engem kellett volna megjelölnie!

— Annak az életére tört, akit veszedelmesebbnek tartott — felelte Dumbledore. — És vedd észre, Harry: nem az aranyvérűt választotta (jóllehet hitvallása szerint csak az lenne méltó a varázsló névre), hanem azt, aki ugyanúgy félvér, mint ő maga. Önmagát látta benned, Harry, mielőtt még találkozott volna veled. S mikor pálcát fogott rád, nem megölt, mint szerette volna, hanem hatalmas erőt és nagy jövőt adott neked. Ezért tudtál dacolni vele, nem egyszer, hanem már négyszer — többször, mint a szüleid és mint Neville-éi.

— Akkor meg miért csinálta? — kérdezte zsibbadtan Harry. — Miért próbált csecsemőkoromban megölni? Várhatott volna, amíg megnövünk, és kiderül, hogy Neville a veszélyesebb vagy én. Ráért volna akkor választani…

— Ez valóban célravezetőbb megoldás lett volna — bólintott Dumbledore. — Csakhogy Voldemort nem ismerte a jóslat pontos szövegét. A Szárnyas Vadkan, amit Sybill az alacsony árai miatt választott, mindig is — fogalmazzunk úgy — érdekesebb embereket vonzott, mint a Három Seprű. Amint azt te és a barátaid saját károtokon s én aznap este a magamén megtanultam, azon a helyen a falnak is füle van. Természetesen mikor elindultam Sybill Trelawneyhoz, nem hittem, hogy a beszélgetésünk bárkit is érdekelhet. Az volt a szerencsém — a szerencsénk — hogy a kíváncsiskodót a jóslat elhangzása közben megtalálták és kiakolbólították a kocsmából.

— Szóval csak…

— A jóslatnak csak azt a részét hallotta, ami a júliusi születésről és a Voldemorttal háromszor dacoló szülőkről szól. Ennek következtében nem tudta figyelmeztetni urát, hogy ha rád támad, annak az lehet a vége, hogy hatalmat ruház rád, és egyenrangúként jelöl meg. Voldemort nem tudhatta, mit kockáztat a gyilkossági kísérlettel, s hogy okosabb lenne várnia, amíg többet megtud. Arról sem értesült — ahogy a jóslatban áll — hogy benned olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer…