J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Tudtam, hogy nincs a világon még egy varázsló, aki úgy ért a mágiához, mint Voldemort. Kétségem sem volt afelől, hogy ha egyszer visszanyeri régi hatalmát, a legagyafúrtabb, legerősebb védőbűbájaimat is félresöpri majd.

— Azonban azt is tudtam, hol van Voldemortnak egy gyenge pontja, és erre alapozva hoztam meg a döntésemet. Egy olyan ősi bűbáj védelmére bíztalak, amit Voldemort ismer, de megvet és ezért mindig is alulbecsült — vesztére. Természetesen arról beszélek, hogy az édesanyád az életét adta érted. Ezáltal olyan nem múló védelemmel ruházott fel téged, amire Voldemort nem számított, s ami a mai napig is átjárja tested minden sejtjét. Édesanyád vérébe helyeztem hát minden reményemet, és átadtalak az egyetlen élő rokonának, a húgának.

— Petunia nem szeret engem — vetette közbe indulatosan Harry. — Felőle aztán…

— De befogadott! — vágott a szavába Dumbledore. — Ha vonakodva, dühöngve, utálkozva is, de magához vett, és ezzel teljessé tette a rád mondott bűbájomat. Édesanyád áldozata folytán a vér köteléke volt a legerősebb védőpajzs, amit adhattam neked.

— Akkor sem értem…

— Amíg otthonodnak nevezed a házat, ahol édesanyád vérrokona él, addig ott Voldemort nem érhet hozzád, nem árthat neked. Édesanyád kiontott vére tovább él benned és a húgában. A vére menedékké vált a számodra. Nem baj, ha évente csak egyszer mégy haza. Amíg az a ház az otthonod, Voldemort ott nem bánthat téged. Ezt a nagynénéd is tudja. Leírtam neki abban a levélben, amit veled együtt a háza küszöbére helyeztem. Petunia Dursley tudja: az életedet védi vele, hogy otthont ad neked.

— Várjon! — szólt közbe Harry. — Egy pillanat…

Fészkelődve kihúzta magát a székben, és Dumbledore-ra meredt.

— Nyáron küldött egy rivallót… emlékeztette a nagynénémet… a maga hangja volt…

— Úgy véltem — felelte finom biccentéssel Dumbledore — hogy szükséges lehet emlékeztetnem őt a szerződésre, amit a befogadásoddal megpecsételt. Feltételeztem, hogy a dementorok támadása ráébreszti, milyen veszélyekkel jár a jelenléted a házában.

— Így is volt — felelte csendesen Harry. — A bácsikám még jobban megrémült, mint ő. El akart kergetni, de miután megjött a rivalló, Petunia néni kijelentette, hogy… hogy maradnom kell.

Egy percig a padlóra meredt, aztán felemelte a fejét.

— De mi köze ennek… hozzá?

Nem bírta kimondani Sirius nevét.

— Tehát öt évvel ezelőtt — kanyarodott vissza első mondatához Dumbledore — megérkeztél ide, a Roxfortba. Igaz, nem voltál olyan boldog és olyan erős, mint szerettem volna, de éltél, és egészségesnek látszottál. Nem elkényeztetett kis királyfit kaptam, hanem egy normális gyereket — és ez volt a legtöbb, amit remélhettem. Úgy tűnt tehát, hogy a tervem beválik.

— Aztán… nos, bizonyára épp oly élénken emlékszel az első roxforti éved eseményeire, mint én. Csodálatosan megálltad a helyed, és már akkor — sokkal előbb, mint vártam — szembe kellett nézned Voldemorttal. Ezt a találkozást is túlélted, mi több, sikerült elodáznod Voldemort visszatérését. Úgy harcoltál, ahogy férfihoz illik. Kimondhatatlanul büszke voltam rád.

— Csakhogy az én csodálatos tervemnek volt egy hibája — folytatta Dumbledore. — Egy hibája, amiről tudtam, hogy mindent tönkretehet, s amit ki kellett védenem, hiszen a tervet, ha törik, ha szakad, véghez akartam vinni. A dolog csakis rajtam állt, nekem kellett erősnek lennem. Az első nagy megmérettetésre akkor került sor, mikor a Voldemort elleni harc után a gyengélkedőn feküdtél.

— Nem értem, miről beszél, Dumbledore professzor.

— Talán emlékszel: ott, a gyengélkedőn megkérdezted tőlem, hogy miért akart Voldemort kiskorodban megölni téged.

Harry bólintott.

— Vajon akkor meg kellett volna mondanom neked?

Harry némán meredt az égszínkék szempárba, s a szíve újra kalapálni kezdett.

— Nem látod még, hol a hiba? Nem… talán nem is láthatod. Nos, akkor és ott úgy döntöttem, hogy nem válaszolok a kérdésedre. Tizenegy éves, gondoltam magamban, korai még, hogy megtudja. Sosem terveztem, hogy tizenegy évesen elmondom neked. Úgy véltem, nem rakhatok rád ilyen fiatalon ekkora terhet.

— Már akkor fel kellett volna ismernem a vészjósló jeleket. El kellett volna gondolkodnom rajta, miért nem nyugtalanított jobban, hogy már akkor feltetted nekem a kérdést, amire, tudtam, egy napon majd meg kell adnom a szörnyű választ. Rá kellett volna döbbennem: egyszerűen örültem neki, hogy nem kell már akkor megtennem… mert túl fiatal voltál még hozzá.

— Így kezdtük el a második roxforti évedet. Rád ismét olyan kihívás várt, amilyennel a varázslók többsége még felnőttként se szembesül soha — és úgy helytálltál, ahogy legmerészebb álmaimban se hittem volna. Ezúttal azonban nem kérdezted meg, miért hagyta Voldemort a homlokodon azt a jegyet. Beszéltünk a sebhelyedről, igen… nagyon közel kerültünk a témához. Miért nem mondtam el neked akkor mindent?

— Nos, úgy gondoltam, a tizenkét év alig több, mint a tizenegy, ha ilyen súlyú információról van szó. Elengedtelek hát, úgy, ahogy voltál: véres ruhában, kimerülten, de győzelemittasan, s ha fel is merült bennem, hogy talán el kellett volna mondanom a dolgot, gyorsan meggyőztem magam az ellenkezőjéről. Még mindig túl fiatal voltál, és nem vitt rá a lélek, hogy elrontsam az örömödet…

— Érted már, Harry? Látod, hol volt a hiba az én briliáns tervemben? Beleestem a csapdába, amit előre láttam, ami el akartam kerülni, amit el kellett volna kerülnöm.

— Nem…

— Túlságosan féltettelek — mondta keresetlen egyszerűséggel Dumbledore. — Fontosabbnak éreztem azt, hogy boldog légy, mint azt, hogy megtudd az igazságot. Jobban érdekelt a lelked nyugalma, mint a tervem; többre tartottam a te életedet, mint a sok életet, ami odavész, ha a terv kudarcba fullad. Más szavakkal: pontosan úgy viselkedtem, ahogy azt Voldemort elvárja a bolondoktól, akik a szívükre hallgatnak.

— Kizártnak tartom, hogy bárki, aki úgy figyelne rád, ahogy én tettem — s nem tudhatod, milyen lankadatlanul figyeltelek — ne akarna megvédeni tőle, hogy még többet szenvedj. Mit érdekelt engem, hogy valamikor a ködös, távoli jövőben talán lemészárolnak majd megannyi névtelen, arctalan embert és varázslényt, ha cserébe itt és most egészségesnek és boldognak tudhatlak téged? Soha álmodni se mertem, hogy egyszer egy ilyen ember sorsa lesz a kezemben.

— Elkezdődött a harmadik éved. Messziről néztelek, mikor a dementorok ellen küzdöttél, mikor rátaláltál Siriusra, mikor megtudtad, ki ő. Akkor kellett volna talán elmondanom? A diadal percében? Amikor kimentetted keresztapádat a minisztérium karmai közül? Addigra tizenhárom éves lettél, s lassan már nem volt mivel mentegettem magam. Korodat tekintve még mindig gyermek voltál, de a tetteid férfivá avattak. Furdalt a lelkiismeret; tudtam, hogy már nem halogathatom sokáig a dolgot…

— De tavaly, mikor kijöttél az útvesztőből — miután tanúja voltál Cedric Diggory halálának, és kis híján magad is odavesztél — akkor sem mondtam el, pedig tudtam, hogy hamarosan meg kell tennem, hiszen Voldemort visszatért. Most pedig már azt is belátom: régóta készen állsz rá, hogy megtudd, amit oly sokáig titkoltam előled. Mentségemre csak azt mondhatom: több terhet viseltél, mint bárki, aki valaha a Roxfortba járt, és nem volt szívem még egyet, a legnagyobbat is a válladra rakni.