J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Harry csupán rábólintott a hasadó hajnal fényében egyre világosodó szőnyegre. Nem kellett körülnéznie, úgyis tudta, hogy a portréalakok mind feszült figyelemmel hallgatják az igazgatót, s azon tanakodnak, vajon hol járhatott Harry és Dumbledore, és miért sérültek meg többen is.

— Tudom, mit érzel — mondta Dumbledore.

— Nem, nem tudja — vágta rá Harry. Hangja egyszeriben tisztán, erősen csengett, tükrözve fellángoló haragját: Dumbledore-nak fogalma sincs róla, mit érez.

— Látja, Dumbledore? — szólalt meg gúnyosan Phineas Nigellus. — Ne próbáljon megértő lenni, mert azt a diákok ki nem állhatják. Ezek mind meg nem értett zsenik, az önsajnálat a mindenük, azt szeretik, ha főhetnek saját keserű…

— Elég, Phineas! — szólt rá Dumbledore.

Harry hátat fordított az igazgatónak, és konokul kibámult az ablakon. Tekintete a távoli kviddicspályára tévedt. Sirius egyszer megjelent ott lompos kutya képében, hogy megnézze őt, Harryt játszani… Talán arra volt kíváncsi, van-e olyan ügyes, mint James… Harry sose kérdezte meg tőle…

— Ez nem a gyengeség jele — hallotta Dumbledore hangját. — Épp ellenkezőleg… Az tesz igazán erőssé, hogy képes vagy ilyen fájdalmat érezni.

A düh lobogó lánggal égette Harryt; tüze betöltötte a borzalmas űrt, és felszította benne a vágyat, hogy bántsa, megbüntesse Dumbledore-t a nyugalmáért, az üres szavaiért.

— Az tesz erőssé? — visszhangozta remegő hangon. Még mindig kifelé nézett az ablakon, de már nem látott semmit. — Mit tud maga róla… fogalma sincs…

— Miről nem tudok? — kérdezte higgadtan Dumbledore.

Ez már több volt a soknál. Harry ökölbe szorította remegő kezét, és szembefordult az igazgatóval.

— Nem akarok az érzéseimről beszélni, érti!?

— A fájdalmad bizonyítja, hogy ember vagy, Harry! Ez a szenvedés tesz emberré minket…

— Akkor nem akarok ember lenni! — ordította Harry. Felkapott egy ezüstgépet, a legközelebbit, és teljes erőből elhajította. Az ezer darabra tört a falon. A portréalakok közül többen felhorkantak, s még Armando Dippet is hangot adott felháborodásának:

— No de kérem!

— Nem érdekel! — üvöltötte Harry a portrék felé, és a kandallóba hajított egy lunaszkópot. — Elegem van, el akarok menni! Nem érdekel! Semmi nem érdekel!

Azzal a magasba emelte az asztalkát, amin az ezüstszerkezet állt, és a falhoz vágta. Az asztal összetört, négy lába négyfelé gurult.

— Már hogyne érdekelne — felelte Dumbledore. Egy mozdulattal se próbálta megakadályozni, hogy Harry ripityára törje dolgozószobája berendezését. Arca nyugodt, szinte közönyös volt. — Olyannyira érdekel, hogy úgy érzed, elvérzel a kíntól.

— Nem! — üvöltötte torkaszakadtából Harry. Rá akarta vetni magát Dumbledore-ra, hogy őt is összetörje — szétzúzza a nyugodt, öreg arcot, megverje, megrúgja Dumbledore-t, rázúdítsa a benne tomboló iszonyat egy csekély töredékét.

— De bizony! — bólintott rendíthetetlen nyugalommal Dumbledore. — Elvesztetted édesanyádat, édesapádat, és immár azt az embert is, aki valamelyest pótolta a szüleidet. Már hogyne érdekelne.

— Fogalma sincs, hogy mit érzek! — bömbölte Harry. — Maga… csak áll, és… maga… maga…

De az ordibálás már nem volt elég, a csapkodás már nem segített; Harry rohanni akart, elrohanni és vissza se nézni, elrohanni és meg se állni, amíg el nem tűnik az égszínkék szempár, a gyűlöletesen nyugodt, öreg arc. Sarkon fordult, az ajtóhoz ugrott, és megragadta a kilincset.

Az ajtó nem nyílt ki.

Harry visszafordult.

— Engedjen elmenni! — szólt egész testében remegve.

— Nem! — hangzott a tömör felelet.

Néhány másodpercig farkasszemet néztek.

— Engedjen elmenni! — ismételte Harry.

— Nem! — ismételte Dumbledore.

— Ha nem nyitja ki… ha nem enged ki…

— Nyugodtan pusztítsd tovább az ingóságaimat — mondta derűsen Dumbledore. — Úgyis túl sok van belőlük.

Azzal az íróasztalához sétált, leült mögé, és tovább nézte Harryt.

— Engedjen elmenni! — ismételte harmadjára is Harry. Hangja már majdnem olyan hűvös és higgadt volt, mint Dumbledore-é.

— Előbb hallgass végig.

— Azt hiszi… azt képzeli, hogy… Nem érdekel a mondanivalója! Egy szavát se akarom hallani!

— Márpedig meg fogsz hallgatni — felelte konokul Dumbledore. — Ugyanis sokkal dühösebbnek kellene lenned. Ha már rám veted magad — amihez, mint látom, közel állsz — legalább annak tudatában tedd, hogy valóban megérdemlem.

— Mit beszél…?

— Én tehetek róla, hogy Sirius meghalt — jelentette ki őszinte egyszerűséggel Dumbledore. — Vagy mondjuk úgy: javarészt én tehetek róla. Nem akarok öntelt módon az egyedüli felelős szerepében tetszelegni. Sirius bátor, okos és energikus férfi volt, s az ilyen ember számára elviselhetetlen, ha lapulnia kell, mikor veszélyben tud másokat. Ugyanakkor neked egy pillanatig se lett volna szabad azt hinned, hogy a minisztériumban szükség van rád. Ha őszinte lettem volna veled — és annak kellett volna lennem — tudtad volna, hogy Voldemort a Jóslatok Termébe akar csalni téged. Ez esetben tegnap átláttál volna a szitán, és akkor Siriusnak nem kellett volna követnie téged. Én vagyok tehát a felelős a történtekért.

Harry még mindig a kilincset markolta. Dumbledore-ra bámult, szinte nem is lélegzett, és hallgatta, de alig fogta fel az igazgató szavait.

— Ülj le, kérlek! — mondta szelíden Dumbledore.

Harry habozott, aztán elindult az ezüst fogaskerekekkel és fatörmelékkel beszórt szőnyegen. Az íróasztallal szemben álló székre ült le.

— Értsem úgy — szólalt meg Harry balján Phineas Nigellus — hogy az ükunokám, a Black család utolsó sarja — meghalt?

— Igen, Phineas — bólintott Dumbledore.

— Nem hiszem el… — suttogta a portré.

Harry odafordult, s még épp látta, ahogy Phineas kisiet a képből; tudta, hogy a képmás most elmegy felkeresni másik portréját a Grimmauld téren, hogy aztán végigmenjen a ház összes festményén, Siriust szólongatva…

— Magyarázattal tartozom neked, Harry — folytatta Dumbledore. — Meg kell magyaráznom egy öregember hibáit… Mert most már belátom, hogy arra, amit tettem, és amit — veled kapcsolatban — elmulasztottam megtenni, arra a korom nyomja rá a bélyegét. Te, ifjú lévén, nem tudhatod, hogyan gondolkodik és hogyan érez egy idős ember. Az öregen viszont számon kérhető, ha elfelejti, milyen volt fiatalnak lenni. Én pedig, úgy tűnik, az utóbbi időben elfelejtettem.

Most már a nap is kibukkant a horizont mögül. A hegyek fölött vakító, narancsszínű sáv jelent meg. A napfény ráesett Dumbledore-ra, ezüstös szemöldökére és szakállára, arcának mély barázdáira.

— Mikor tizenöt éve megláttam a sebhelyet a homlokodon, azonnal sejtettem, hogy ez a jegy azt jelzi: elválaszthatatlanul összekapcsolódtál Voldemorttal.

— Ezt már mondta, professzor úr — szólt közbe ridegen Harry.

Nem érdekelte, hogy udvariatlanul viselkedik. Nem nagyon érdekelte már semmi.

— Igen — felelte sietve s szinte mentegetőzve Dumbledore. — Igen, de mégis a sebhelyeddel kell kezdenünk. Ugyanis nem sokkal azután, hogy visszatértél a varázsvilágba, beigazolódott a gyanúm: kiderült, hogy a sebhelyed jelzi Voldemort közeledését, sőt azt is, ha heves érzelmei támadnak.

— Tudom — bólintott fásultan Harry.

— És ez a képességed, hogy érzékeled Voldemort jelenlétét, ha álcázza magát, akkor is, és tudod, mit érez felindultságában — ez a képességed még inkább előtérbe került, mióta Voldemort visszanyerte testét és régi varázserejét.