J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Én… nem… csak… — hebegte Caramel, s úgy nézett körül, mintha arra várna, hogy valaki megmondja neki, mit tegyen. Erre azonban hiába várt. — Nem bánom… Dawlish! Williamson! Menjenek le a Misztériumügyi Főosztályra! Maga pedig, Dumbledore, részletesen mondja el, hogy mi… Szent ég, a Mágikus Testvériség Kútja… Mi történt itt? — fejezte be szinte nyöszörögve, és kétségbeesetten rámeredt az aranyszobrok szétszóródott maradványaira.

— Rendelkezésére állok, de csak miután visszaküldtem Harryt a Roxfortba — felelte Dumbledore.

— Harryt… Harry Pottert!?

Caramel megpördült, és rábámult Harryre, aki még mindig ott állt a falnál, felborult szobortestőre mellett.

— Ő… itt? — hápogta elkerekedett szemmel Caramel. — Mi ez… Mi van itt!?

— Mindent megmagyarázok — ismételte Dumbledore — de előbb visszaküldöm Harryt az iskolába.

Azzal elfordult a medencétől, odasétált a padlón heverő arany varázslófejhez, és rámutatott a pálcájával.

— Transportus! — mormolta.

A szoborfej kéken felizzott, és remegni kezdett. Néhány másodperc elteltével aztán kihunyt a fénye.

— Ide figyeljen! — csattant fel Caramel, miközben Dumbledore felemelte az aranyfejet, és elindult vele Harry felé. — Engedély nélkül nincs joga zsupszkulcsot készíteni! Hogy veszi a bátorságot, hogy a mágiaügyi miniszter szeme láttára… hallatlan! Ez… ez…

Dumbledore csak kinézett félholdszemüvege fölött, s a puszta pillantásával elnémította Caramelt, mint szigorú tanár a nagyszájú kisdiákot.

— Rendeletileg eltávolítja Dolores Umbridge-et a Roxfortból — szólt ellentmondást nem tűrő hangon. — Visszavonja az elfogatási parancsot a legendás lények gondozása tanárom ellen, hogy visszatérhessen az iskolába, és folytathassa a munkáját. Adok magának… — Dumbledore előhúzott egy tizenkét mutatójú órát, és rápillantott. — …fél órát az időmből. Annyi bőven elég lesz rá, hogy megbeszéljük a történtek tanulságait. Utána visszatérek az iskolába. Ha a továbbiakban a segítségemre lenne szüksége, készséggel állok rendelkezésére a Roxfortban. Ha levelet ír, az igazgatónak címezze.

Caramel szeme úgy kidülledt, mintha ki akarna esni; a szája tátva maradt, és kerek arca elvörösödött felborzolt szürke haja alatt.

— Ez… maga…

Dumbledore hátat fordított neki.

— Fogd meg a zsupszkulcsot, Harry!

Harry gondolkodás nélkül rátette tenyerét a felé nyújtott szoborfejre — nem kérdezte, mi vár rá, nem volt kíváncsi rá, hova kerül.

— Fél óra múlva találkozunk — mondta csendesen Dumbledore. — Egy… kettő… három…

És jött a már jól ismert rántás a köldökénél — a fényes parketta kiröppent Harry talpa alól, eltűnt az Átrium, eltűnt Caramel és Dumbledore, s ő belezuhant a színek és hangok örvénylő forgatagába…

Harry kemény talajon ért földet. Egy kicsit meg is rogyott a térde, s az arany varázslófej zengő koppanással landolt mellette. Körülnézett, és látta, hogy Dumbledore szobájába került.

Az igazgató távollétében a helyiség berendezése renoválta magát. A míves ezüstszerkezetek vidáman pöfékeltek és surrogtak a faragott lábú asztalokon, a régi igazgatók képmásai székük támlájára vagy épp a keretnek dőlve békésen szunyókáltak. Harry kinézett az ablakon. A horizonton sápadtzöld sáv derengett: a hajnal előhírnöke.

A szobában csupán a kis gépek finom zaja, a portréalakok szuszogása és néha egy-egy horkantás törte meg a csendet. Harry elviselhetetlennek érezte ezt a nyugalmat; ha környezete tükrözné, ami a lelkében dúl, a képek lakói kórusban jajveszékelnének… Zihálva járkálni kezdett a gyönyörű helyiségben, és megpróbálta kiűzni fejéből a gondolatokat. Nem sikerült… nem volt menekvés…

Ő tehet róla, hogy Sirius meghalt. Csakis ő, senki más. Ha nem dől be ostoba fejjel Voldemort trükkjének, ha nem ragaszkodik a rögeszméjéhez, hogy amit álmodott, az valóság, ha elfogadja a lehetőségét annak, hogy Voldemort, ahogy Hermione mondta, az ő megmentési kényszerére épít…

Semmire nem akart gondolni, nem bírta a fájdalom, az önvád terhét. Ott tátongott a lelke közepén az űr, a fekete lyuk, amit irtózott megérinteni, nem akart megvizsgálni: az eltűnt Sirius helye.

Harry nem akart egyedül maradni ezzel a nagy, néma ürességgel, nem tudta elviselni…

A háta mögött az egyik kép horkantva felébredt, és egy rekedt hang így szólt:

— Áá… Harry Potter…

Phineas Nigellus nagyot ásított és nyújtózkodott, majd sunyin összehúzott szemmel fürkészni kezdte Harryt.

— Mi szél hozott ide ilyen korai órán? — kérdezte csevegő hangon. — Úgy tudom, ebbe a szobába csak a Roxfort törvényes igazgatója léphet be. Vagy talán Dumbledore küldött? Jaj, csak nem… — Borzongva ásított egyet. — Csak nem megint üzenni akar az én semmirekellő ükunokámnak?

Phineas Nigellus nem tudta, hogy Sirius meghalt, ám Harry nem bírt megszólalni. Úgy érezte, ha kimondaná, mi történt, azzal véglegessé, visszafordíthatatlanná tenné a tragédiát.

Több másik portré is mocorogni kezdett. Harry rettegett a gondolattól, hogy faggatni kezdik, odasietett hát az ajtóhoz, és megfogta a kilincset.

Az ajtó zárva volt.

— Remélem, ez azt jelenti — szólalt meg az íróasztal mögötti falon lakó pocakos, borvirágos orrú varázsló — hogy Dumbledore hamarosan visszatér körünkbe.

Harry megfordult. A varázsló élénk érdeklődéssel nézett rá.

Harry bólintott. Háta mögött tartott kezével újra megpróbálta elforgatni a kilincsgombot, de ismét sikertelenül.

— Remek, remek! — bólogatott a kövér varázsló. — Unalmasan teltek a napok nélküle. Dumbledore igen nagyra tart téged, fiam — mosolygott jóindulatúan Harryre. — Úgy bizony, igen nagyra becsül. De hát bizonyára ezt te is tudod.

A bűntudat, ami hatalmas, súlyos élősködőként terpeszkedett Harry mellkasában, most fájdalmasan ficánkolni kezdett. Harry nem tudta elviselni ezt, nem bírt már egyedül lenni. Rabnak érezte magát a saját testében, nem akart többé az lenni, aki volt.

Ekkor a hidegen ásító kandallóban smaragdzöld lángok lobbantak fel. Harry elugrott az ajtótól, és rámeredt a tűzben pörgő emberre. Mikor Dumbledore magas, szikár alakja felismerhetővé vált, a festett varázslók és boszorkányok egyszerre mind felriadtak. Sokan közülük örömteli, üdvözlő kiáltással fogadták az igazgatót.

— Köszönöm, köszönöm! — bólintott Dumbledore.

Harryre rá sem nézett, rögtön odasétált az ajtó melletti állványhoz. Talárja egyik belső zsebéből elővette a csúnya, csupasz főnixfiókát, és óvatosan belehelyezte az arany ülőrúd alatt fekvő, puha hamuval teli tálba.

— Nos, Harry… — Dumbledore elfordult a madárfiókától. — Bizonyára megkönnyebbüléssel hallod, hogy az éjszaka történtek során egyetlen társad se szenvedett maradandó sérülést.

Örülök, akarta válaszolni Harry, de nem jött ki hang a torkán.

Úgy érezte, Dumbledore ezzel is csak azt akarta hangsúlyozni, hogy a felelőtlenségével nagyon sok embernek okozott szenvedést.

Az igazgató most már rátekintett, bár szemrehányó, mégis gyengéd pillantással, ám Harry nem tudott a szemébe nézni.

— Madam Pomfrey szépen kikúrálja őket — folytatta Dumbledore. — Nymphadora Tonksnak ugyan néhány napig a Szent Mungóban kell maradnia, de ő is fel fog épülni.