J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Botorság volt idejönnöd, Tom — szólt hűvös nyugalommal Dumbledore. — Az aurorok már úton vannak…

— De csak a maga holttestét fogják itt találni — sziszegte Voldemort. Újabb gyilkos átkot küldött a közeledő Dumbledore felé, de rosszul célzott, s a fénycsóva az őrvarázsló asztalát lobbantotta lángra.

Dumbledore mentében megpöccintette pálcáját, s ezzel olyan erejű átkot indított útnak, hogy az aranyszobor mögött megbújó Harrynek a szelétől is égnek állt a haja. Voldemort védekezésül maga elé varázsolt egy fényes ezüstpajzsot, ami velőt remegtető, jéghideg kongással elnyelte a fénycsóvát.

— Csak nem akar megölni, Dumbledore? — Voldemort vörös szeme összeszűkült a pajzs széle fölött. — Nem illik magához az efféle brutalitás.

Dumbledore továbbra is úgy sétált Voldemort felé, mintha egy kedves ismerőshöz közelítene.

— Jól tudod, Tom, hogy más módon is lehet végezni egy emberrel — szólt higgadtan. — Elismerem, nem szívesen érném be annyival, hogy csupán a halálba küldelek…

— Semmi nem rosszabb a halálnál! — horkant fel Voldemort.

Dumbledore még mindig nyugodtan lépkedett felé.

— Ebben nagyon tévedsz — felelte olyan könnyedén, mintha egy pohár bor mellett csevegne Voldemorttal. Harryt annyira megrémítette a védtelenül sétáló Dumbledore vakmerősége, hogy rá akart kiáltani — de fejetlen őre egyre csak tuszkolta őt a fal felé, gondosan ügyelve rá, hogy ne bújhasson ki a háta mögül. — Tudd meg, épp az tesz téged oly sebezhetővé, hogy nem fogod fel: sokkal rosszabb dolgok is vannak, mint a halál.

Az ezüstpajzs mögül újabb zöld fénylövedék röppent ki. Ezúttal a félkarú kentaur hárította el a támadást: beugrott Dumbledore elé, és a találat nyomán ezer darabra robbant szét. De mielőtt még a maradványai földet értek volna, Dumbledore korbács módjára megsuhintotta pálcáját, hosszú, vékony tűzcsóvát rajzolva a levegőbe. A lángkötél Voldemort felé röppent, és a pajzzsal együtt tüzes gúzsba kötötte a feketemágust. Egy pillanatig úgy tűnt, a harc eldőlt — de aztán a lángkötél kígyóvá változott, lehullott Voldemortról, és dühös sziszegéssel Dumbledore ellen fordult.

Voldemort eltűnt, a kígyó pedig felágaskodva támadni készült…

Abban a pillanatban, mikor Voldemort újra láthatóvá vált — ezúttal a medence közepén kiemelkedő, megüresedett szobortalapzaton bukkant fel — Dumbledore feje fölött tűzgomolyag lobbant.

— Vigyázzon! — ordította Harry.

Még ki se mondta a szót, amikor Voldemort pálcájából újabb zöld fénynyaláb röppent Dumbledore irányába, és a kígyó lecsapott…

Fawkes ebben a pillanatban beröppent Dumbledore elé, kitátotta csőrét, és lenyelte a zöld átkot. Azon nyomban lángba borult, a padlóra hullott, s mire földet ért, már tehetetlen, ráncos kis fióka volt. Dumbledore eközben elegáns, széles mozdulatot tett pálcájával — a kígyó, melynek fogai már csak centiméterekre voltak a testétől, a magasba röppent és semmivé foszlott, a medencéből pedig kiemelkedett a víz, és vastag, olvadt üvegtömbként körülvette Voldemortot.

A talapzaton álló sötét varázsló néhány másodpercre hullámzó kontúrú, arctalan fekete masszává vált — szemlátomást minden erejével küzdött a fullasztó víztömeg ellen.

Azután Voldemort egyszerre eltűnt. A vízoszlop visszazuhant a sekély medencébe, és körkörös hullámban a parkettára loccsant.

— Kegyelmes úr! — ordította Bellatrix.

Harry most már biztos volt benne, hogy a harc véget ért, Voldemort elmenekült. Elő akart ugrani szobortestőre mögül, de Dumbledore rákiáltott:

— Ne mozdulj, Harry!

Az öreg varázsló hangjában, most először, félelem csengett.

Harry nem tudta mire vélni a dolgot — a csarnokban rajtuk kívül nem volt senki. Bellatrix mozdulni sem tudott a boszorkányszobor alatt, a főnixfiókává vált Fawkes erőtlenül csipogott a padlón…

A következő pillanatban az elviselhető legnagyobb fájdalom százszorosa robbant Harry fejébe, s ő azonnal tudta, hogy ez maga a halál…

A fogadócsarnok eltűnt, s ő ott állt egy vörös szemű szörnyeteg hosszú testének gyűrűibe zárva. Moccanni sem tudott, azt sem érezte, meddig tart az ő teste és hol kezdődik a bestiáé: összenőttek, összeforrtak a kínban, és nem volt menekvés. A szörnyeteg, mikor megszólalt, az ő száját használta. Harry haláltusájában is érezte, hogy mozog az állkapcsa…

— Most öljön meg, Dumbledore…!

Harry megvakult a kíntól, minden porcikája szabadulásért üvöltött — ő pedig újra megszólalt a bestia hangján:

— Ha semmi a halál, Dumbledore, hát ölje meg a gyereket…

Ne fájjon tovább, gondolta Harry… öljön meg minket… vessen véget ennek, Dumbledore… ennél a halál is százszor jobb… Akkor viszontláthatom Siriust…

Melegség öntötte el a szívét — s a következő pillanatban a szörnyeteg lehullott róla, a fájdalom pedig megszűnt. Ő ott feküdt a parkettán, és úgy reszketett, mintha nem is fán, hanem jégen hasalna…

A csarnokban hangok harsantak. Sok hang… Harry kinyitotta a szemét. Az első, amit meglátott, a szemüvege volt, s közvetlenül mellette egy aranysárga láb — fejetlen szobortestőréé, ami most repedten, mozdulatlanul hevert a padlón. A szemüvege után nyúlt, felvette, majd felemelte kissé a fejét — és Dumbledore horgas orrát pillantotta meg, alig egyarasznyira az övétől.

— Jól vagy, Harry?

— Igen… — Annyira reszketett, hogy a fejét is alig tudta tartani. — Igen… Hol van Voldemort?… Kik ezek… mi ez…

A fogadócsarnok tele volt emberekkel. A parketta zölden ragyogott a falak mentén lobogó smaragdszín lángok visszfényétől — a kandallótüzek csak úgy ontották az érkező boszorkányokat és varázslókat. Miután Dumbledore felsegítette, Harry szeme megakadt a tűzből kilépő, döbbenten tátogó Cornelius Caramelen. A miniszter hajszálcsíkos köpönyege alatt pizsamát viselt, és úgy kapkodott levegő után, mintha kilométereket futott volna.

— Ott állt! — kiáltotta egy piros taláros, lófarokba kötött hajú varázsló. Arra a helyre mutatott, ahol nem sokkal korábban Bellatrix feküdt a boszorkányszobor alatt — s ahol most csupán egy nagy rakás aranytörmelék hevert. — Láttam őt, Mr. Caramel, esküszöm, hogy Tudjukki volt az! Felkapott egy nőt, és eltűnt!

— Igen, Williamson, tudom… én is láttam — zihálta Caramel. — Merlin szent szakállára, itt… itt! A Mágiaügyi Minisztériumban! Magasságos ég… ez képtelenség… szavamra, ez… hogy történhetett…

— Fáradjon le a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra, Cornelius — szólt Dumbledore, aki most, hogy Harryért már nem kellett aggódnia, elindult a terem közepe felé. Az újonnan érkezettek most vették csak észre őt. Néhányan rászegezték pálcájukat, mások csupán megrökönyödött arcot vágtak. A kobold- és a manószobor tapsolt, Caramel pedig úgy összerándult meglepetésében, hogy kis híján kiszaladt alóla papucsos lába. — A Halálteremben — folytatta Dumbledore — talál majd egy csapatnyi szökött halálfalót, akik dehoppanálás-gátló rontással sújtva várják, hogy rendelkezzen a további sorsukról.

— Du-Dumbledore! — dadogta megrökönyödve Caramel. — Maga… itt… ez… ez…

A miniszter az aurorok felé kapta a fejét, s látszott, hogy már-már elkiáltja magát: Fogják el!

— Ha akarja, megküzdök az embereivel, Cornelius — és legyőzöm őket! — mennydörögte Dumbledore. — De néhány perce a tulajdon szemével láthatta a bizonyítékot arra, hogy igaz, amit már egy éve ismételgetek. Voldemort nagyúr visszatért. Maga egy álló esztendeje árnyékok ellen harcol, és most már legfőbb ideje, hogy észhez térjen!