J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Hol a kijárat? — kiabálta tehetetlen dühében Harry, miután a fal megállt. — Hol a kijárat!?

A terem mintha csak a kérdésre várt volna. Feltárult a Harry háta mögötti ajtó, s láthatóvá vált a fáklyákkal megvilágított, üres folyosó. Harry futásnak eredt…

Hallotta a távolodó fülke zaját, s a folyosó végére érve gondolkodás nélkül rácsapott a lift hívógombjára. Rögtön fel is hangzott az ismerős zörgés-csikorgás, és hamarosan kitárult a rács. Harry egy ugrással a fülkében termett, és megnyomta a fogadószint feliratú gombot. A rácsos ajtó becsukódott, és a lift elindult…

A rács épp csak megmozdult, Harry már ki is préselte magát rajta. Gyorsan körülnézett: Bellatrix a telefonfülkelift felé szaladt, de futás közben hátranézett, és küldött még egy átkot Harryre. Harry beugrott a Mágikus Testvériség Kútja mögé. Az elsuhanó fénycsóva a kovácsoltarany kaput találta el, s az megzendült, akár egy harangjáték. Aztán a csarnokban csend lett, Harry még lépések zaját se hallotta. Bellatrix tehát megállt. Harry lekuporodott a szobrok mögött, és fülelt.

— Dele elő, pici Helli! — zendült fel Bellatrix gúnyos gügyögése.

— Hát nem azért jöttél utánam, hogy megbosszuld az én drága unokaöcsémet?

— De igen! — ordította Harry, s a terem falai csapatnyi szellem-Harry módjára kórusban visszhangozták: De igen! De igen! De igen!

— Áá… Hát így imádtad őt, pici baba?

Harry lelkében olyan iszonyatos gyűlölet lobbant fel, amihez foghatót még sosem érzett. Kiugrott a kút mögül, és elordította magát:

— Crucio!

Bellatrix felsikoltott, és hanyatt esett, de nem kezdett vonaglani és jajveszékelni, mint Neville, hanem nyomban felpattant — bár kapkodva szedte a levegőt, és már nem nevetett. Harry gyorsan visszabújt fedezékébe a szökőkút mögé. Bellatrix válaszul küldött átka a varázslószobor fejét találta el: az letört az aranytestről, három méter messzire repült, és leesve hosszan felkarcolta a fényes parkettát.

— Sose használtál még főbenjáró átkot, mi? — harsogta Bellatrix. — Azokat komolyan kell gondolni, Potter! Vágynod kell rá, hogy fájdalmat okozz, át kell adnod magad a kínzás örömének — a jogos haragod nem sokra elég. Megmutatom, hogy kell csinálni, jó? Ingyen leckét kapsz tőlem…

Harry már a szökőkút túlsó oldala felé araszolt, de mikor a boszorkány elrikkantotta magát — Crucio! — gyorsan lekuporodott. A kentaur íjat tartó karja letört, és csattanva a parkettán landolt, nem messze az arany varázslófejtől.

— Engem nem tudsz legyőzni, Potter! — kiabálta Bellatrix.

Harry a lépések zajából megállapította, hogy a boszorkány jobb felé tart. Továbbindult hát a szoborcsoport körül, hogy takarásban maradjon, majd lekuporodva átnézett a kentaur négy lába között.

Feje most egy magasságba került a házimanóéval.

— Én voltam és vagyok a Sötét Nagyúr leghűségesebb szolgája! Ő maga tanított. Olyan erő birtokosává tett, amiről te, szánalmas kölyök, nem is álmodhatsz…

— Stupor! — kiáltotta Harry. Előzőleg elosont a fejetlenné vált varázslót bámuló koboldig, s onnan megcélozta a másik irányba kileső boszorkány hátát.

Bellatrix olyan gyorsan reagált, hogy Harrynek lekuporodni is alig maradt ideje.

— Protego!

A piros fénycsóva visszapattant, és fülön találta a koboldot.

Harry beiszkolt a szökőkút mögé; a letört aranyfül a feje fölött repült el.

— Kapsz egy utolsó esélyt, Potter! — harsogta Bellatrix. — Ha átadod a jóslatot, talán megkímélem az életedet! Na gyerünk, gurítsd ide!

— Akkor meg kell ölnie, mert a jóslat nincs már meg! — csattant fel Harry. Miközben beszélt, belehasított a fájdalom a homlokába, s fellángolt benne a harag — de ez az indulat nem a sajátja volt.

— Már ő is tudja! — kiáltotta a Bellatrixéhoz hasonló eszelős kacajjal. — Már a drága gazdája, Voldemort is tudja, hogy a jóslat elveszett! Nem fogja megdicsérni magát!

— Micsoda? Mit beszélsz!? — visított fel rémülten a boszorkány.

— A jóslat összetört, mikor megpróbáltam felvonszolni Neville-t a lépcsőn! Na, ehhez mit fog szólni Voldemort?

A sebhelye izzó parázzsá változott… könnybe lábadt a szeme a fájdalomtól…

— Hazudsz! — üvöltötte Bellatrix, de hangjában már több volt a rettegés, mint a harag. — Ott van nálad, Potter, és ide fogod adni!

Invito jóslat! Invito jóslat!

Harry harsogva nevetett, de csak hogy bosszantsa Bellatrixot — úgy érezte, menten szétrobban a feje a fájdalomtól. Felmutatta üres kezét, majd gyorsan visszahúzta a félfülűvé vált kobold mögé, mert Bellatrix rögtön egy zöld fénycsóvát küldött rá.

— Nincs nálam semmi! — kiabálta. — Nincs mit hívogatni! Megmondhatja a gazdájának, hogy a gömb összetört, és senki nem hallotta, mit mondott a jós!

— Nem! — visította Bellatrix. — Nem igaz! Hazudsz! Kegyelmes úr, én igyekeztem, én mindent megpróbáltam… Irgalmazz nekem!

— Hiába kiabál! — ordította Harry. Fájdalma iszonyatossá fokozódott, össze kellett szorítani a szemét. — Úgysem hallja magát!

— Úgy gondolod, Potter? — zendült egy fagyos hang.

Harry kinyitotta a szemét.

Magas, sovány test és fekete kámzsával körített, halottsápadt, beesett kígyóarc, benne réspupillájú, vörösen izzó szempár…

A csarnok közepén ott állt maga Voldemort nagyúr.

— Összetörted a jóslatomat?

Voldemort pálcája és vörösen izzó szeme a kővé dermedt Harryre szegeződött.

— Nem, Bella, nem hazudik… Az igazságot látom a hitvány kis agyában… Hosszú hónapok munkája veszett kárba, mert a halálfalóim hagyták, hogy Harry Potter megint meghiúsítsa a tervemet.

— Bocsáss meg nekem, kegyelmes úr… nem tudtam… Blackkel, az animágussal harcoltam! — zokogta Bellatrix, s a lassú léptekkel közeledő Voldemort lába elé vetette magát. — Kegyelmes úr, tudnod kell, hogy…

— Hallgass, Bella! — vágott a szavába Voldemort. — Mindjárt veled is foglalkozom. Nem azért jöttem a Mágiaügyi Minisztériumba, hogy az óbégatásodat hallgassam.

— De kegyelmes úr… itt van… odalent…

Voldemort nem figyelt rá.

— Nincs mondanivalóm a számodra, Potter — suttogta. — Túl sok bosszúságot okoztál már nekem. Avada kedavra!

Harry meg se moccant; még a száját se nyitotta ki. Az agya üres volt, pálcát tartó keze ernyedten lógott az oldalánál.

A segítség a lehető legváratlanabb formában érkezett: a szökőkútbeli fejetlen varázslószobor hirtelen életre kelt, döngve dobbanó talppal beugrott Harry és Voldemort közé, és széttárta karját. Az átok lepattant a mellkasáról.

— Mi ez!? — bődült fel Voldemort. Villámló szemmel körülnézett, majd ezt suttogta: — Dumbledore!

Harry kalapáló szívvel hátranézett. Az aranykapu előtt ott állt az ősz varázsló.

Voldemort előreszegezte pálcáját, s újabb zöld fénycsóvát röpített ki belőle, ezúttal Dumbledore felé. Az öreg varázsló meglebbentette köpönyegét, és köddé vált, ám a következő pillanatban már fel is bukkant Voldemort mögött, és pálcájával a szökőkút felé intett. Erre a többi szobor is életre kelt. Az aranyboszorkány rátámadt Bellatrixra, aki sikítva szórta rá átkait, de hiába: azok mind lepattantak a megelevenedett aranytestről. A szobor ledöntötte a lábáról Bellatrixot, és a padlóhoz szögezte. Eközben a kobold és a házimanó eliramodott a falba süllyesztett kandallók felé, a félkarú kentaur pedig rárontott Voldemortra. Az eltűnt, és a medence mellett bukkant fel ismét. A fejetlen varázsló hátrafelé tuszkolta Harryt, eltávolítva őt a párbajozóktól, Dumbledore pedig lassan elindult Voldemort felé. A kentaur most kettejük körül vágtázott.