J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Például? — kérdezte Harry.

— Például hogy Sirius hozzád ragaszkodik legjobban a világon — válaszolt csendesen Dumbledore. — És hogy neked Sirius apád és bátyád egy személyben. Azt természetesen tudta Voldemort, hogy keresztapád a Rend tagja, és hogy te tudod, hol tartózkodik, de Sipor közlése azt is világossá tette számára, hogy te a világ végére is elmennél Sirius Black után.

— Szóval… mikor megkérdeztem Siport, hogy ott van-e Sirius…

— Malfoyék — bizonyára Voldemort szándéka szerint — utasították Siport, hogy tegye valahogy elérhetetlenné Siriust, miután te láttad a víziót, és ha ellenőrizni próbálnád, hogy Sirius otthon van-e, hazudja azt, hogy elment. Sipor tegnap megsebesítette Csikócsőrt, a hippogriffet, és mikor megjelentél a tűzben, Sirius épp őt ápolta fent az emeleten.

Harry szaporán, felületesen lélegzett; úgy érezte, nagyon kevés levegő fér a tüdejébe.

— Sipor mindezt elmondta… és közben nevetett? — kérdezte rekedten.

— Nem állt szándékában mindent elmondani — felelte Dumbledore — de vagyok olyan jó legilimentor, hogy észrevegyem, ha hazudnak nekem. Így hát mielőtt elindultam a Misztériumügyi Főosztályra, rávettem Siport, hogy fedje fel a teljes igazságot.

Harry eddig a térdét markolta, de most ökölbe szorult a keze.

— És Hermione még azt mondta, hogy legyünk barátságosak Siporral!

— Igaza is volt, ha azt mondta. Mikor eldőlt, hogy a Rend főhadiszállását a Grimmauld tér tizenkettőben rendezzük be, megkértem Siriust, hogy legyen elnéző Siporral, bánjon tisztelettel vele. Arra is figyelmeztettem, hogy a manó árthat nekünk. Attól tartok, Sirius nem vette komolyan, amit mondtam, és nem tudta elfogadni, hogy Sipor ugyanolyan érző lény, akár egy ember…

— Ne szidja őt… ne mondjon ilyet… ne beszéljen így Siriusról… — Harry tüdeje annyira összeszorult, hogy csak nyögni tudta a szavakat. Dühe újra fellángolt: nem engedi, hogy Dumbledore kritikával illesse Siriust. — Sipor egy hazug… alattomos… megérdemelte…

— Siport varázslók tették azzá, ami — mutatott rá Dumbledore. — Valóban szánalomra méltó teremtmény, de csak mert ugyanolyan nyomorúságos élete volt, mint a barátodnak, Dobbynak. A Black család rabszolgájaként engedelmességgel tartozott Siriusnak, de nem szívből szolgálta őt. Igen, Sipornak vannak hibái, de lássuk be, Sirius sem tette könnyebbé a sorsát…

— Ne beszéljen így Siriusról! — kiabálta Harry.

Azon kapta magát, hogy felpattant a székről. Dumbledore nem ismerte Siriust, nem tudja, milyen bátor volt, és mennyit kellett szenvednie…

— Na és Piton!? — harsogta. — Róla miért nem beszél? Mikor megmondtam neki, hogy Voldemort elfogta Siriust, kigúnyolt, mint mindig…

— Nagyon jól tudod, Harry, hogy Dolores Umbridge jelenlétében Piton professzornak úgy kellett tennie, mintha nem venne komolyan téged — felelte konok nyugalommal Dumbledore. — De utána, mint mondtam, haladéktalanul értesítette a Rendet a történtekről. Piton professzor következtette ki, hogy hova mentél, miután nem tértél vissza a rengetegből. És ő adott Umbridge professzornak hamis Veritaserumot, mikor az kényszeríteni akart téged, hogy eláruld Siriust.

Harry mindezt eleresztette a füle mellett. Kegyetlen élvezettel vádolta Pitont, mert csökkent tőle saját szörnyű bűntudata.

— Piton… kigúnyolta Siriust… gyávának nevezte őt…

— Sirius nem volt már gyerek. Elég bölcs volt hozzá, hogy ne vegye komolyan az efféle csipkelődést.

— Piton kidobott a szobájából! Nem tartott több okklumenciaórát!

— Hallottam róla — sóhajtott Dumbledore. — Ma már tudom, hogy magamra kellett volna vállalnom a tanításodat, de mint mondtam, annak idején úgy gondoltam, veszélyes lenne, ha épp az én jelenlétemben nyílna ki még jobban az elméd Voldemort előtt.

— Piton csak ártott nekem! Mindig fájt a sebhelyem az órái után… — Harry Ron véleményét visszhangozva folytatta: — Lehet, hogy Piton épp hogy meg akart gyengíteni, hogy Voldemort még könnyebben bújhasson bele a fejembe…

— Megbízom Perselus Pitonban — jelentette ki meggyőződéssel Dumbledore. — De elfelejtettem — s ezt is a korom számlájára kell írnom — hogy vannak a léleknek olyan sebei, amelyek sosem hegednek be. Azt hittem, Piton professzor félre tudja tenni az apáddal kapcsolatos érzéseit, de tévedtem.

— Szóval neki szabad gyűlölködni! — kiabálta Harry, ügyet sem vetve az igazgatóportrék rosszalló dörmögésére. — Piton gyűlölheti az apámat, de Sirius nem gyűlölheti Siport!

— Sirius nem gyűlölte Siport — rázta a fejét Dumbledore. — Hitvány szolgának tartotta, keresztülnézett rajta, semmibe vette. Márpedig a hideg elfordulás, a közöny a nyílt ellenszenvnél is veszedelmesebb méreg… A szökőkút, amit az éjjel leromboltunk, hazugságot hirdetett. Mi, varázslók időtlen idők óta elnyomjuk, megalázzuk más fajok fiait, és ennek bizony meg kell fizetnünk az árát.

— Szóval Sirius megérdemelte a sorsát, mi!? — csattant fel Harry.

— Ilyet nem mondtam, és soha nem is fogok mondani — felelte csendesen Dumbledore. — Sirius nem volt kegyetlen ember, a házimanókat sem bántotta soha. Siport azonban nem tudta szeretni, mert a gyűlölt otthon élő emlékét látta benne.

— Igen, gyűlölte azt a házat! — vágta rá elcsukló hangon Harry.

Hátat fordított Dumbledore-nak, és gépiesen elindult az ablak felé.

Nem is látta maga körül a napsütötte szobát, se a falon sorakozó portréalakokat, akik mind követték a tekintetükkel. — Maga ráparancsolt Siriusra, hogy kuksoljon abban a házban! Teljesen kikészült tőle, azért nem maradt otthon tegnap este!

— Az életét próbáltam megvédeni — felelte csendesen Dumbledore.

— Az emberek nem szeretik, ha bezárják őket! — Harry megpördült, és dühösen rámeredt az igazgatóra. — Velem is ezt tette tavaly! Egész nyárra bezárt!

Dumbledore behunyta szemét, és tenyerébe temette arcát. Harry nézte őt, de nem enyhítette meg ez a Dumbledore-tól oly szokatlan, kimerült, elkeseredett mozdulat — sőt, még inkább felingerelte, hogy az öreg varázsló a gyengeség jeleit mutatja. Ne merészeljen magába roskadni, mikor ő, Harry rá akarja zúdítani a dühét!

Dumbledore végül leeresztette kezét, és félholdszemüvegén át, fürkészve nézett Harry szemébe.

— Eljött az ideje — szólt — hogy elmondjam neked, amit már öt éve el kellett volna mondanom. Ülj le, kérlek! Ha megajándékozol egy kis türelemmel, mindent hallani fogsz, amit tudnod kell. Ha befejeztem, szidhatsz, dühönghetsz. Nem fogok védekezni.

Harry még egy hosszú pillanatig izzó tekintettel meredt az öreg varázslóra, azután levetette magát a székbe, és várt.

Dumbledore kinézett a napfényben fürdő parkra, majd ismét Harryre fordította a tekintetét.

— Öt évvel ezelőttig minden a terveim és szándékom szerint történt. Mikor eljött az ideje, épen és egészségesen megérkeztél a Roxfortba. Nem… nem teljesen épen, hiszen sokat szenvedtél, ahogy az előre tudható volt. Mikor letettelek a nagynénéd házának küszöbére, tisztában voltam vele, hogy tíz sötét és nehéz év vár rád.

Dumbledore szünetet tartott. Harry hallgatott.

— Teljes joggal kérdezheted, hogy miért kellett ennek így lennie. Miért nem fogadhatott be téged egy varázslócsalád? Sokan szíves örömest megtették volna, megtiszteltetésnek érezték volna, hogy felnevelhetnek.

— A válasz egyszerű: azt akartam, hogy életben maradj. Nagyobb veszélyben voltál, mint azt rajtam kívül bárki is sejtette. Voldemort maga akkor már több órája eltűnt ebből a világból, de a hívei — akik közül sokan alig maradnak el mögötte gonoszságban — még szabadok voltak, és fűtötte őket a gyűlölet. A jövőre is gondolnom kellett, amikor a sorsodról döntöttem. Nem ringattam magam abban a hitbe, hogy Voldemort örökre eltűnt. Nem tudtam, hogy tíz, húsz vagy ötven év múltán bukkan-e fel újra, de biztosra vettem, hogy egyszer visszatér, és ismerve őt, azzal is tisztában voltam, hogy addig nem nyugszik majd, amíg nem végez veled.