J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Bennem nem lakik ilyenfajta erő! — tiltakozott elszorult torokkal Harry. — Nem tudok olyat, amit ő ne tudna, nem tudok úgy harcolni, mint ő, nem tudok megszállni embereket, nem tudok gyilkolni…

— Van egy helyiség a Misztériumügyi Főosztályon — szakította félbe Dumbledore — aminek soha nem nyitják ki az ajtaját. Egy olyan erő lakik ott, ami csodálatosabb és szörnyűségesebb a halálnál, az emberi értelemnél, a természet erőinél, s titokzatosabb minden más rejtélynél és misztériumnál. Nos, ebből az erőből van benned rengeteg, és nincs egy csepp se Voldemortban. Ez az erő hajtott, mikor Sirius segítségére siettél, és ez űzte ki belőled az éjjel a gonoszt. Voldemortnak nem volt maradása egy olyan testben, amit ennyire átjár az általa megvetett erő. Így végül is nem számított, hogy nem tudtad lezárni az elméd. A szíved mentett meg téged, Harry.

Harry behunyta a szemét. Ha nem rohan el a minisztériumba, Sirius nem halt volna meg… Nem akart megint a keresztapjára gondolni, ezért inkább feltett még egy kérdést — bár a válasz nem érdekelte különösebben:

— A jóslat vége valahogy úgy szólt, hogy… nem élhet az egyik…

— …míg él a másik — bólintott Dumbledore.

— Ezek szerint… — Harry egyenként húzta fel a szavakat valahonnan mélyről, a kétségbeesés szakadékából. — Ez azt jelenti, hogy… hogy egyikünknek végül… meg kell ölnie a másikat?

— Igen — felelte Dumbledore.

Ezután hosszú ideig nem szólaltak meg. Valahol, messze a szoba falain túl, zsibongás hangzott fel — talán korán kelő diákok indultak le a nagyterembe reggelizni. Harry lehetetlennek érezte, hogy vannak a világon emberek, akik még enni és nevetni tudnak, akiket nem is érdekel, hogy Sirius Black örökre távozott ebből a világból.

Sirius máris végtelenül messze járt, s Harry valahol még mindig hitte, hogy ha akkor félrehúzza azt a függönyt, mögötte ott találta volna a nevető Siriust, és felhangzott volna az ugatós kacagás…

— Még valamiért magyarázattal tartozom, Harry — szólalt meg tétován Dumbledore. — Talán felmerült benned a kérdés, hogy miért nem jelöltelek ki prefektusnak. Nos, bevallom… úgy gondoltam, hogy anélkül is épp elég felelősség hárul rád.

Harry Dumbledore-ra emelte tekintetét, s egy legördülő könnycseppet pillantott meg az öreg varázsló arcának mély barázdái között.

Ő, AKIT NEM NEVEZÜNK NEVÉN, VISSZATÉRT

Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter péntek este rövid nyilatkozatban beszámolt róla, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, visszatért hazánkba, és folytatja egykori tevékenységét.

„Mélységes sajnálatomra kénytelen vagyok megerősíteni a hírt, miszerint az önmagát nagyúrnak nevező varázsló — tudjuk, kire gondolok — él, és újra köztünk jár — nyilatkozta újságírók előtt a zaklatottnak tűnő Caramel. — Ugyancsak mély sajnálattal arról is be kell számolnom, hogy az azkabani dementorok fellázadtak, kiléptek a minisztérium szolgálatából, és meggyőződésünk szerint csatlakoztak… Izé nagyúrhoz.

A varázslótársadalom tagjait ezúton is éberségre intjük. A minisztériumban szerkesztés alatt áll egy alapfokú ingatlan- és személyvédelmi kalauz, amit a jövő hónap folyamán térítésmentesen eljuttatunk minden varázslóháztartásba.” A miniszter nyilatkozatát a varázslónépesség rémülettel és felháborodással fogadta — annál is inkább, mivel a minisztérium egészen szerdáig arról biztosította a közvéleményt, hogy „a Tudjukki újbóli tevékenykedéséről szóló híresztelések minden valós alapot nélkülöznek”.

A minisztérium pálfordulását megelőző események részleteit egyelőre homály fedi. Meg nem erősített hírek szerint Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén és híveinek egy válogatott csoportja (közismert nevükön a halálfalók) csütörtök este behatoltak a Mágiaügyi Minisztérium épületébe.

Albus Dumbledore, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola nemrég újra kinevezett igazgatója, a Mágusok Nemzetközi Szövetségének visszahívott elnökségi tagja és a Wizengamot újbóli főmágusa egyelőre nem nyilatkozott a történtekről. Dumbledore köztudomásúlag egy éve hangoztatja, hogy Tudjukki, szemben az elterjedt vélekedéssel, él, ismét híveket toboroz, s újból hatalomra tör. Információink szerint „a kis túlélő”…

— Na tessék, itt vagy, Harry! — pillantott fel Hermione az újságból. — Biztos voltam benne, hogy téged is belerángatnak valahogy.

A társaság a gyengélkedőn gyűlt össze. Harry Ron ágyának végében ült, és barátjával együtt hallgatta Hermionét, aki a vasárnapi Próféta vezércikkét olvasta fel nekik. Ginny, akinek a bokáját Madam Pomfrey egykettőre meggyógyította, Hermione ágyának végében kuporgott; az eredeti orrformáját visszanyert Neville a két ágy között ült egy széken; Luna, aki szintén csak látogatóként tévedt be, a Hírverő legfrissebb számát olvasta, és látszólag még fél füllel sem figyelt Hermionéra.

— Érdekes, a feltűnési viszketegségben szenvedő téveszmés bolondból hirtelen megint „a kis túlélő” lett — jegyezte meg epésen Ron, és belemarkolt az éjjeliszekrényét elborító csokibékahalomba. Dobott egyet-egyet Harrynek, Ginnynek és Neville-nek, aztán foggal kibontotta a magáét. Az alkarján még mindig csúnya hurkák emlékeztettek rá, hol tapadtak a bőrére az agy polipkarjai.

Madam Pomfrey kijelentette, hogy a gondolatok különösen makacs nyomot hagynak, és a Dr. Ubbly-féle Feledtető felcserfőzet nagy dózisú alkalmazását írta elő Ronnak.

— Igen, most nagyon hízelgő dolgokat írnak rólad — szólt Hermione, miközben átfutotta a cikk további hasábjait. — „Az igazság magányos hirdetője”… „beszámíthatatlannak bélyegezték, mégsem hátrált meg”… „nevetség és gúny tárgyává tették”… — Hmmm… — Hermione összeráncolta a szemöldökét. — Valamiért elfelejtik megemlíteni, hogy ők maguk tettek téged nevetség és gúny tárgyává a cikkeikkel.

Hermione fájdalmasan felnyögött, és megfogta az oldalát.

Dolohov átkának még ez a gyengített, varázsige nélküli változata is — Madam Pomfrey szavaival élve — „épp elég nagy galibát csinált odabent”. Hermionénak tíz különböző elixírt kellett szednie de már sokkal jobban volt, és unatkozott a gyengélkedőn.

— „Tudjukki legutóbbi puccsa”, a másodiktól a negyedik oldalig, „Amiről a minisztérium nem beszélt nekünk”, ötödik oldal, „Miért nem hallgatott senki Albus Dumbledore-ra?”, hatodiktól a nyolcadik oldalig, „Exkluzív interjú Harry Potterrel”, kilencedik oldal. Na jó… — Hermione becsukta és félredobta a lapot. — Másról se lehet olvasni az egész újságban. Az interjú Harryvel pedig nem is exkluzív. Ugyanaz, ami hónapokkal ezelőtt a Hírverő ben megjelent.

— Apa eladta nekik a cikket — szólt álmatagon Luna, és lapozott egyet a magazinban. — Jó sok pénzt kaptunk érte, úgyhogy nyáron elmegyünk Svédországba morzsás szarvú szipirtyót keresni.

Hermione majdnem mondott valamit, de aztán elszámolt háromig, és csak ennyit motyogott:

— Biztos izgalmas lesz.

Ginny elkapta Harry pillantását, és elvigyorodott.

— Meséljetek! — Hermione fészkelődve kihúzta magát az ágyon, és megint nyögött egyet. — Mi újság a suliban?

— Flitwick eltüntette Fred és George mocsarát — mesélte Ginny.

— Kábé három másodpercébe került. De az ablak alatt meghagyott egy kis részt, és elkerítette…