J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Mi több, McGalagony néhány rosszalló szó után visszaült a helyére, és kijelentette, hogy ő is kimenne ujjongani, ha Hóborc nem vette volna kölcsön a sétabotját.

Végül elérkezett a tanév utolsó napjának estéje. A diákok többsége már összecsomagolt és útnak indult a nagyterem felé, hogy részt vegyen az évzáró lakomán, Harry azonban egy árva zoknit se dobott még a ládájába.

— Majd reggel összepakolsz! — türelmetlenkedett Ron, aki már a hálóterem ajtajában toporgott. — Gyere, éhen halok!

— Gyorsan kész leszek… menj csak le, majd megyek én is…

Az ajtó becsukódott Ron mögött, de Harry nem látott hozzá a pakoláshoz. A legkevésbé se vágyott a vidám évzáró lakomára, már csak azért sem, mert biztos volt benne, hogy Dumbledore beszédében szót ejt majd Voldemort visszatéréséről, és majdnem biztosan megemlíti őt, Harryt is.

Kivett néhány mosásra váró talárt a ládája aljából, hogy helyet csináljon a szépen összehajtott tisztáknak. Miközben így tett, megakadt a szeme egy gyűrött csomagon, ami a láda egyik sarkában rejtőzött. Hirtelen nem tudta, mi az és mit keres ott, kihúzta hát az edzőcipője alól, hogy jobban szemügyre vegye.

Másodpercek alatt rájött, mit tart a kezében. Sirius adta neki, mikor elbúcsúztak a Grimmauld téri házban. Használd, ha szükséged lesz rám.

Harry leült az ágy szélére, és kibontotta a csomagot. Az egy régi, vagy legalábbis nagyon piszkos tükröt tartalmazott. Harry belenézett, de a saját tükörképén kívül semmit nem látott benne.

Megfordította a tükröt. A hátoldalon Sirius keze írásával ez állt:

Ez egy oda-vissza ikertükör. A párja nálam van. Ha beszélni akarsz velem, vedd a kezedbe, és mondd ki a nevemet. Akkor megjelensz az én tükrömben, én pedig a tiedben. Jamesszel használtuk, mikor külön voltunk büntetőmunkán.

Harry szíve vadul zakatolni kezdett. Négy éve Edevis tükrében halott szüleit látta… Beszélhet hát Siriusszal, itt, most azonnal…

Sebtében körülnézett, hogy véletlenül sincs-e más is a hálóban.

Újra belenézett a tükörbe, remegő kézzel az arca elé emelte, és hangosan, jól érthetően így szólt:

— Sirius.

Minden porcikáját átjárta az izgalom. Lélegzete bepárásította a foncsorozott üveget. Még, még közelebb emelte szeméhez a tükröt — de a homályos folt mögül továbbra is a saját arca nézett vissza rá.

Letörölte az üvegről a párafoltot, majd még hangosabban, szinte szótagolva megismételte a nevet:

— Sirius Black!

Nem történt semmi. A tükörből visszanéző feldúlt arc minden kétséget kizáróan az övé volt…

Siriusnál nem volt ott a tükör, mikor eltűnt a boltív alatt, szólt egy halk hang Harry fejében. Azért nem működik a dolog…

Várt még néhány másodpercet, aztán teljes erőből belevágta a tükröt a ládába, ahol az ezer darabra tört. Egy teljes gyönyörű percig azt hitte, viszontláthatja Siriust, újra beszélhet vele…

Égette a torkát a csalódottság. Felpattant az ágyról, és válogatás nélkül hajigálni kezdte a holmijait a ládába, eltemetve a törött tükör cserepeit…

Aztán egyszerre támadt egy ötlete… Minek kellene tükör, ha van sokkal jobb, sokkal egyszerűbb megoldás is… Hogyhogy ez eddig nem jutott eszébe? Miért nem kérdezett rá soha?

Mire idáig jutott a kérdésekben, már rohant is lefelé a csigalépcsőn. Átszaladt az üres klubhelyiségen, kimászott a portrélyukon.

Fél füllel hallotta, hogy a Kövér Dáma utána kiált:

— Jó is lesz, ha szeded a lábad, mindjárt kezdődik a lakoma!

Neki azonban esze ágában sem volt a nagyterembe menni.

Máskor minden sarkon kísértetbe fut az ember, de ha szükség van rájuk…

Tucatnyi lépcsőn szaladt föl és le, folyosókon rohant végig, de nem akadt az útjába se élő, se holt. Nyilván mindenki, még a kísértetek is, a nagyteremben vannak. Végül a bűbájtanterem előtt zihálva lefékezett, és győzködni kezdte magát, hogy nem érdemes tovább keresgélnie, várnia kell a lakoma végéig…

Már feladta a reményt, amikor a folyosó végén megpillantott egy keresztben átúszó, gyöngyfehér alakot.

— Hé! Nick! Állj meg, várj !

A falból, ami egy másodperccel korábban elnyelte a kísértetet, Sir Nicholas de Mimsy-Porpington tollas kalappal ékes feje bukkant elő.

— Jó estét! — köszönt a néhai nemes. Árnyteste többi részét is visszahúzta a falból, és rámosolygott Harryre. — Látom, nem én vagyok az egyetlen, aki késik a lakomáról…

— Kérdezhetek valamit, Nick?

Nick bedugta ujját keményített nyakfodra alá, hogy gondolkodási időt nyerjen, s arcára különös nyugtalanság ült ki. Csak akkor hagyta abba a gallérja babrálását, mikor kis híján ledőlt félig levágott feje.

— Öhm… nagyon sürgős, Harry? — kérdezte feszengve. — Nem érne rá a lakoma után?

— Nem… kérlek, Nick… Muszáj beszélnem veled. Bemegyünk ide?

Harry kinyitotta a legközelebbi osztályterem ajtaját. Félig Fej Nélküli Nick sóhajtott.

— Nem bánom — felelte lemondóan. — Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem számítottam erre.

Harry nyitva hagyta Nicknek az ajtót, de az inkább a falon át libbent be a terembe.

— Miről beszélsz? — kérdezte Harry, és becsukta az ajtót. — Mire számítottál?

Nick az ablakhoz úszott, és kibámult az alkonyi szürkeségbe öltözött parkba.

— Arra, hogy megkeresel — felelte. — Mások is megtették már, miután… elvesztettek valakit.

— Igen — folytatta sietve Harry. — Jól mondod, tényleg kerestelek.

Nick hallgatott.

— Arra gondoltam… — Harry nem számított rá, hogy ennyire zavarban lesz. — Szóval te, ugye… meghaltál. De mégis itt vagy köztünk.

Nick sóhajtott, és tovább bámulta az alkonyi tájat.

— Nem így van? — faggatta Harry. — Meghaltál, mégis tudok beszélgetni veled. És itt jársz a kastélyban. Igaz?

— Igaz — felelte csendesen Félig Fej Nélküli Nick. — Valóban tudok beszélni, és itt járok köztetek.

— Akkor hát visszajöttél, nem? — folytatta belemelegedve Harry. — A halottak vissza tudnak jönni. Kísértet képében. Nem kell örökre eltűnniük… Így van? — tette hozzá türelmetlenül.

Nick némi tétovázás után így felelt:

— Nem mindenki térhet vissza kísértetként.

— Csak kik? — kérdezte sietve Harry.

— Csak… a varázslók.

— Ah! — Harry majdnem elnevette magát, annyira megkönnyebbült. — Az nem baj, mert akiről beszélni akarok, az varázsló. Szóval ő visszajöhet, igaz?

Nick elfordult az ablaktól, és szánakozva Harryre nézett.

— Nem fog visszajönni.

— Ki?

— Sirius Black.

— De hát te is visszajöttél! — csattant fel Harry. — Itt vagy! Meghaltál, de nem tűntél el…

— A varázsló megteheti ugyan, hogy az élők világában hagyja sápadt árnyékmását — magyarázta szomorúan Nick. — De kevés varázsló lép erre az útra.

— Miért? — vágta rá a kérdést Harry, aztán legyintett. — Mindegy… Nem érdekel, hogy kevesen csinálják. Ő vissza fog jönni, tudom!

Annyira beleélte magát abba, amit mondott, hogy ösztönösen az ajtó felé pillantott, arra számítva, hogy mindjárt beúszik rajta a gyöngyfehér, áttetsző látomássá vált Sirius.

— Nem fog visszajönni — ismételte Nick. — Ő biztosan… továbbment.

— Hogyhogy továbbment? — zihálta Harry. — Hova ment tovább? Tényleg… mi történik az emberrel, amikor meghal? Hova kerül az ember? Miért nem jön vissza mindenki? Miért nincs tele a világ kísértetekkel? Miért…