J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Micsoda!? — köhögte Ron.

Harry nem volt hajlandó még egyszer elmondani büntetésük történetét, úgyhogy a feladat Hermionéra hárult. Mikor befejezte, Ron az addiginál is keserűbb képet vágott.

— Erről is én tehetek…

— Ugyan már, nem te uszítottál rá Malfoyra! — csattant fel Harry.

— Ha nem játszottam volna olyan rosszul…

— Ennek ahhoz semmi köze!

— Attól a daltól készültem ki…

— Más is kikészült volna tőle.

Hermione felállt, a vitatkozókat hátrahagyva az ablakhoz lépett, és bámulni kezdte a kavargó hópelyheket.

— Könyörgök, Ron, hagyd abba! — fakadt ki Harry. — Elég rossz ez anélkül is, hogy te itt a bűnbakot játszanád!

Ron nem felelt, csak bámulta talárja átnedvesedett szegélyét.

— Ez életem legszörnyűbb napja- dörmögte hosszú szünet után.

— Ezt más is mondta már ma — felelte keserűen Harry.

— Elhiszitek — szólalt meg kissé remegő hangon Hermione — hogy tudok olyat mondani, amitől jobb kedvetek lesz?

— Nem — morogta Harry.

Hermione elfordult a sötét, hófoltos ablaktól, és fülig érő vigyorra húzta a száját.

— Megérkezett Hagrid.

Harry felrohant a láthatatlanná tévő köpenyért és a Tekergők Térképéért. Olyan gyorsan megjárta a fiúhálót, hogy ő és Ron már öt perce készen álltak az indulásra, mikor Hermione sálban, kesztyűben, s az egyik maga kötötte manósapkával a fején visszaért a klub elé.

— Hideg van odakint! — védekezett a lány, mikor Ron türelmetlenül csettintgetni kezdett neki.

Kimásztak a portrélyukon, sietve magukra kanyarították a láthatatlanná tévő köpenyt — a langaléta Ronnak le kellett görnyednie, hogy ne látsszon ki alóla a lába — és elindultak. Lassú, óvatos léptekkel haladtak lefelé a számos lépcsőn, s időről időre megálltak, hogy ellenőrizzék a térképen Frics és Mrs. Norris tartózkodási helyét. Szerencséjük volt: egész úton csak Félig Fej Nélküli Nickkel találkoztak. A kísértet lassan siklott az egyik folyosón, és közben dudorászott valamit, ami ijesztően emlékeztetett a „Weasleyt nézni szinte fáj…” kezdetű dalra.

A jó barátok végül elérték a tölgyajtót, és kiléptek a néma, hófödte parkba. Harry szíve nagyot dobbant, mikor megpillantotta a kicsi, aranyló fénykockákat és a vadőrkunyhó kéményéből felszálló füstöt. Gyorsan továbbindult, magával vonszolva botladozó barátait. Talpukkal a friss havat ropogtatva lesiettek a lejtőn, és hamarosan megérkeztek a kunyhóhoz. Harry hármat koppintott az ajtóra. Odabent nyomban kutyaugatás hangzott fel.

— Mi vagyunk, Hagrid! — szólt be Harry a kulcslyukon.

— Gondolhattam volna! — felelte egy brummogó hang.

Harryék egymásra nevettek a köpeny alatt. A válaszból érezték, hogy Hagrid örül nekik.

— Egy perce érkeztem meg. Menj már az utamból, bolond kutya. Nem hallod, Agyar? Nyughass!

Csattant a retesz, az ajtó félig kinyílt, és megjelent benne Hagrid feje.

Hermione felsikoltott.

— Szent szalamandra, csendesebben! — szólt rá ijedten Hagrid, kémlelni kezdte a sötétséget a gyerekek feje fölött. — A trükkös köpeny van rajtatok, mi? Na gyertek befelé, szaporán!

— Ne haragudj ! — suttogta Hermione, miután beoldalaztak Hagrid mellett a házba, és ledobták magukról a láthatatlanná tévő köpenyt. — De hát… jaj, Hagrid!

— Semmiség ez, semmiség — legyintett a vadőr. Becsukta az ajtót, majd sietve összehúzta a függönyöket. Hermione még mindig borzadva meredt rá.

Hagrid haja csatakos volt az alvadt vértől, s a bal szeme vízszintes réssel kettéosztott lila-fekete dudorrá változott. Arcát és kezeit sebek tömkelege borította el — némelyik még mindig vérzett. Néhány bordája is eltörhetett — Harry legalábbis erre következtetett óvatos mozgásából. Minden arról árulkodott, hogy a vadőr nemrég érkezett meg: vastag, fekete utazóköpenye az egyik szék támláján lógott, az ajtó mellett a fal tövében pedig egy tarisznya hevert — de akkora, hogy egy teljes óvodáscsoport elfért volna benne. Maga Hagrid, aki kétszer olyan magas volt, mint egy átlagos ember, most a tűzhöz bicegett, és vízzel teli rézkannát akasztott fölé.

— Mi történt veled? — kérdezte aggódva Harry, miközben eltolta magától Agyart, aki Ron és Hermione után az ő arcát is mindenáron meg akarta nyalni.

— Mondom, hogy semmi — felelte nyomatékosan Hagrid. — Kértek teát?

— Mi az, hogy semmi!? — háborgott Ron. — Egy merő seb vagy!

— Jól vagyok, no, higgyétek el! — Hagrid kihúzta magát, és vigyorogni próbált, de felszisszent a fájdalomtól. — A mindenit, de jó látni titeket! Hogy telt a nyár?

— Téged megtámadtak, Hagrid! — erőltette a témát Ron.

— Utoljára mondom: nem történt semmi! — mordult rá a vadőr.

— Akkor is ezt mondanád, ha közülünk látnál valakit darált hússal az arca helyén? — kérdezte Ron.

— El kell menned Madam Pomfreyhoz, Hagrid — szólt fejcsóválva Hermione. — Némelyik sebed elég csúnya.

— Kikúrálom én magamat.

Hagrid odacammogott a szoba közepén álló hatalmas asztalhoz, és elemelt róla egy konyharuhát, ami alól autókeréknél valamivel nagyobb, zöldes árnyalatú, véres hússzelet bukkant elő.

— Ugye, nem akarod ezt megenni, Hagrid? — kérdezte Ron, közelebb hajolva a húshoz. — Ételmérgezést kapnál tőle.

— Nem azért zöld, mert romlott, hanem mert sárkányhús — felelte a vadőr. — És nem megenni vettem.

Azzal felemelte a húst, és rácsapta arca bal felére. Zöldes vér csordult le a szakállán.

— Így ni — szólt jóleső morgással. — Mindjárt nem szúr annyira.

— Elmondanád végre, hogy mi történt veled? — kérdezte Harry.

— Nem lehet, Harry. Hétpecsétes titok. Egy szót sem szólhatok.

— Az óriások vertek meg? — kérdezte csendesen Hermione.

A hús kicsúszott Hagrid keze alól, és elindult lefelé a mellkasán.

— Óriások? — A vadőr még a derékszíja fölött elkapta a hússzeletet, és visszacsapta az arcára. — Szóltam én egy szót is óriásokról? Honnan veszitek ezt? Ki mondta nektek, hogy én… Ki mondta meg, hogy hova… He?

— Kitaláltuk — felelte bocsánatkérő mosollyal Hermione.

Hagrid gyanakodva méregette őt azzal a szemével, amit nem takart sárkányhús.

— Szóval kitaláltátok…

— Eléggé… nyilvánvaló volt — mondta óvatosan Ron. Harry rábólintott.

Hagrid a fiúkra fordította a szemét, majd egy horkantás kíséretében visszadobta a húst az asztalra, és odament a kannához, ami időközben fütyülni kezdett.

— Ti mindig többet tudtok, mint kéne — morogta, miközben forró vizet töltött négy vödörszerű bögrébe. — És ezt nem azért mondom hogy dicsérjelek benneteket. Minden lében kanál — másutt így nevezik az ilyen kölyköket. — De azért mosolyra rándult a szakálla.

— Szóval tényleg az óriásokhoz mentél? — kérdezte Harry, és leült az asztalhoz.

Hagrid kiosztotta a bögréket, majd leült, és visszatette arcára sárkányhús pakolást.

— Jól van: igen — morogta.

— És megtaláltad őket? — kérdezte fojtott hangon Hermione.

— Az nem túl nehéz feladat — válaszolt Hagrid — mivelhogy nagyok.

— És hol vannak? — kíváncsiskodott Ron.

— A hegyekben — felelte kurtán a vadőr.

— Akkor a muglik miért nem…

— Páran találkoznak velük — komorodott el Hagrid. — De azokról mindenki azt hiszi, hogy leestek hegymászás közben, és szörnyethaltak.