J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— És honnan tudtátok, hogy melyek azok az óriások? — kérdezte.

— Hát onnan, hogy őket verték péppé — válaszolta türelmesen Hagrid. — Akiknek volt egy kis sütnivalójuk, messze elkerülték Golgomátot, elbújtak a völgy körüli barlangokban, akárcsak mi. Elhatároztuk hát, hogy éjjelenként kirándulásokat teszünk a többi barlangba, és legalább néhánynak beszélünk a fejével.

— Éjszakánként óriásokat kerestetek sötét barlangokban? — kérdezte borzongva Ron.

— Nem az óriások aggasztottak minket, hanem a halálfalók. Mielőtt elindultunk, Dumbledore a lelkünkre kötötte, hogy ha el lehet kerülni, ne kerüljünk szembe velük. Csakhogy ezek a halálfalók tudták, hogy a közelben vagyunk. Gondolom, Golgomát mesélt nekik rólunk. Éjjel, mikor az óriások aludtak, és mi elindultunk a barlangokba, Macnair meg a társa utánunk kutattak a hegyekben. Olympe egyszer majdnem nekik ugrott, alig tudtam visszafogni. — Hagrid bozontos bajusza megemelkedett a szája sarkánál. — Remegett érte, hogy elintézhesse őket. Tüzes egy teremtés… hiába, francia vér…

Hagrid fátyolos tekintettel a tűzbe meredt. Harry harminc másodperc nosztalgiázást engedélyezett neki, aztán hangosan megköszörülte a torkát.

— Na és mi lett? Végül találtatok óriásokat?

— Tessék? Ja… igen, igen, találtunk. Három nappal azután, hogy Karkuszt megölték, kiosontunk a barlangunkból, és elindultunk völgy felé. Közben persze nyitva volt a szemünk, nehogy meglepjenek a halálfalók. Bementünk néhány barlangba — semmi. Aztán úgy a hatodikban találtunk három óriást.

— Zsúfolt lehetett az a barlang — jegyezte meg Ron.

— Egy pixi sem fért volna el benne — hagyta rá Hagrid.

— És nem támadtak rátok, amikor bementetek? — kérdezte Hermione.

— Ha van annyi erejük, biztos megtámadtak volna — felelte vadőr. — De Golgomát bandája nagyon csúnyán helybenhagyta mind a hármat. Ájultra verték őket, és miután magukhoz tértek, elmásztak az első barlangba, amit találtak. Az egyik értett valamennyire a nyelvünkön, az fordított a másik kettőnek. Tetszett nekik valamennyire, amit hallottak. Visszajártunk hát hozzájuk, meg találtunk más sebesülteket is… Már úgy volt, hogy hatot vagy hetet is sikerült meggyőzni.

— Hatot vagy hetet? — örvendezett Ron. — Az nem is kevés! És ők el fognak jönni, hogy velünk harcoljanak Tudodki ellen?

Hermione nem várta meg a választ.

— Miért mondtad, hogy úgy volt? — kérdezte.

Hagrid szomorúan nézett rá.

— Golgomát bandája lecsapott a barlangokra. Akik életben maradtak, utána már szóba se álltak velünk.

— Akkor… egy óriás se fog eljönni? — kérdezte csalódottan Ron.

— Nem. — Hagrid bús sóhajjal megfordította a sárkányszeletet. — De amit kellett, megtettük: átadtuk Dumbledore üzenetét. Sok óriás megértette, és szerintem pár nem is felejti el. Lehet, hogy azok, akik nem komálják Golgomátot, lejönnek a hegyekből, és ki tudja; talán eszükbe jut, hogy Dumbledore jót akar nekik… És még az is lehet, hogy eljönnek.

Az ablak alját lassan belepte a hó. Harry most vette csak észre, a térdénél átázott a talárja: a folyamatosan nyáladzó Agyar az ölében nyugtatta a fejét.

— Hagrid? — szólalt meg hosszú szünet után Hermione.

— Mmm?

— Esetleg… nem volt… nem hallottál valamit… az édesanyádról? — Hagrid a lányra szegezte ép szemét, s Hermione ijedten visszakozott — Bocsáss meg… én csak… Nem érdekes.

— Meghalt — dörmögte a vadőr. — Jó pár éve. Elmondták.

— Ó… részvétem, Hagrid — suttogta Hermione. — Ne haragudj, hogy szóba hoztam.

Hagrid vállat vont.

— Semmi baj — felelte közönyösen. — Alig emlékszem rá. Nem volt valami jó anya.

Megint csend ült a szobára. Hermione a fiúkra pislogott, mintegy kérdezésre biztatva őket.

— Még mindig nem tudjuk, mitől kerültél ilyen állapotba — mondta Ron, Hagrid véres arcára mutatva.

— És hogy miért csak most értél haza — tette hozzá Harry. — Sirius azt mondta, Madame Maxime már rég megjött…

— Ki támadott meg? — kérdezte Ron.

— Senki nem támadott meg! — felelte nyomatékosan Hagrid. — A választ erőteljes kopogtatás szakította félbe. Hermione halkan sikkantott, és elejtette bögréjét, ami ripityára tört a padlón. Agyar felnyüszített. Mind a négyen az ablakra meredtek; a vékony függöny mögött egy alacsony, kövér ember árnyéka rajzolódott ki.

— Ez ő! — suttogta Ron.

— Bújjunk el! — Harry felkapta a láthatatlanná tévő köpenyt, és Hermione meg a saját fejére kanyarította. Ron megkerülte az asztalt, és ő is bebújt a köpeny alá. Így együtt aztán a sarokba hátráltak. Agyar dühösen ugatta az ajtót, Hagrid pedig szemlátomást teljesen megzavarodott.

— Tedd el a bögréket, Hagrid!

A vadőr felkapta Harry és Ron bögréjét, és bedugta a kutya kosarába, a párna alá. Agyar közben már az ajtót ostromolta. Hagrid odalépett, félretolta a lábával, és ajtót nyitott.

Umbridge professzor állt ott zöld szövetköpenyében és egy hozzá való fülvédős sapkában. Száját szigorúan csücsörítve hátradőlt kicsit, hogy szemügyre vegye Hagrid arcát. A köldökéig is alig ért a vadőrnek.

— Nocsak! — szólalt meg jó hangosan, mintha sükethez beszélne. — Szóval maga Hagrid.

Választ sem várva besétált az ajtón, és dülledt szemét szaporán forgatva körülnézett.

— Menj innen! — förmedt rá Agyarra, aki odaszaladt hozzá, hogy megnyalja az arcát.

Hagrid meghökkenve bámult Umbridge-re.

— Nem akarok gorombának tűnni — szólt — de ki a rosseb maga?

— Dolores Umbridge a nevem.

A főinspektor szeme továbbra is a kunyhót pásztázta. Kétszer megbámulta azt a sarkot, ahol Harry és két barátja állt.

— Dolores Umbridge? — Hagrid értetlenkedő arcot vágott. — Azt hittem, maga a minisztériumban… Maga nem Caramelnek dolgozik?

— Valóban a Miniszteri Hivatal államtitkára voltam — felelt Umbridge. Járkálni kezdett a kunyhóban, alaposan megszemlélt mindent, a tarisznyától a széken lógó utazóköpenyig. — Most én tanítom a Roxfortban a sötét varázslatok kivédését…

— Az derék — bólogatott Hagrid. — Nem sokan merik elvállalni azt az állást.

— …valamint roxforti főinspektor vagyok — fejezte be a mondatot Umbridge, eleresztve a füle mellett Hagrid megjegyzését.

— Az meg mi? — húzta össze a szemöldökét a vadőr.

— Én is pontosan ezt akartam kérdezni — felelte Umbridge Hermione bögréjének maradványaira mutatva.

Hagrid vetett egy veszélyes oldalpillantást Harryék felé.

— Az? Hát az… azt Agyar csinálta. Levert egy bögrét. Azért kellett elővennem azt a másikat.

Miközben egyik kezével még mindig az arcára szorította a sárkányhúst, a másikkal saját bögréjére mutatott. Umbridge szembefordult vele, és holmijai helyett őt magát vette szemügyre.

— Hangokat hallottam idebentről.

— Agyarhoz beszéltem — sietett a válasszal Hagrid.

— És a kutya válaszolt magának?

— Hát… úgy a maga módján — pislogott a vadőr. — Mondom is, hogy Agyar szinte ember…

— A kastélytól három pár lábnyom vezet a kunyhó ajtaja elé — folytatta a vallatást Umbridge.

Hermione rémülten megnyikkant; Harry a lány szájára szorította kezét. Szerencsére Agyar épp hangosan szimatolt Umbridge talárszegélyénél. A főinspektor nem mutatta, hogy hallott volna valamit.