J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Fred és George — morogta keserűen, miután becsapta az ablakot. — Lököttek…

Hermione ebéd előtt ért vissza Hagridtól. Vacogott, és talárja a térdéig csuromvizes volt.

— Na? — nézett rá Ron. — Megtervezted az óráit?

— Megpróbáltam — felelte fásultan a lány, és lehuppant a Harry melletti székre. Elővette a pálcáját, és kacskaringós legyintést mutatott be vele, mire a pálca hegyéből forró levegő tört ki. Hermione talárjára irányította a meleget, s a ruha gőzölögve száradni kezdett. — Nem is volt otthon, amikor leértem. Legalább fél órája kopogtattam már, amikor kisántikált az erdőből…

Harry felmordult. A Tiltott Rengeteg nyüzsgött az olyan lényektől, amelyekkel Hagrid magára haragíthatta Umbridge-et.

— Vajon mit rejteget az erdőben? Nem mondta?

— Nem. — Hermione csüggedten csóválta a fejét. — Kitartott amellett, hogy meglepetésnek szánja. Hiába magyaráztam neki, mit akar Umbridge — mintha meg se hallotta volna. Azt hajtogatta, hogy épeszű ember nem vesződik acsarkákkal, ha kimérája is lehet… Nem, nem hiszem, hogy az van neki — tette hozzá gyorsan Harry és Ron döbbenetét látva. — Ő maga mondta, hogy képtelenség kimératojást szerezni… Kérleltem, hogy inkább Suette-Pollts tantervét kövesse, de szerintem fel se fogta, mit akarok. Nagyon fura hangulatban van, és még mindig nem hajlandó elárulni, hogy sérült meg.

A másnapi reggelinél megjelenő Hagridot nem fogadta osztatlan lelkesedés a diákok részéről. Páran, így Fred, George és Lee, kurjongattak örömükben, és hanyatt-homlok rohantak megszorongatni a vadőr lapátkezét; mások, például Parvati és Lavender, fintorogva összenéztek, és a fejüket csóválták. Az igazság az, hogy pár roxfortos jobban szerette Suette-Pollts óráit, s nem is véletlenül: tanárnőnél ugyanis az „érdekes” tanóra nem volt szükségszerűen életveszélyes is.

Harry, Ron és Hermione kedden kicsit aggódva indultak el mély hóban Hagrid kunyhója félé. Harry nemcsak attól félt, hogy Hagrid esetleg rosszul mutatkozik be, hanem attól is, amit Malfoytól és bandájától számíthattak a főinspektori ellenőrzés során.

Hagrid azonban egy szál magában várta tanítványait az erdő szélen. Még mindig nem volt valami jó bőrben: zúzódásai, amelyek szombat este még lilák voltak, időközben zöldessárgára színeződtek, s egyik-másik sebéből változatlanul szivárgott a vér. Harryt ez különösen nyugtalanította. Talán olyan lény támadta meg Hagridot, aminek a mérge akadályozza a sebek gyógyulását.

A baljós kép kiegészítéseként a vadőr egy tehén vagy valami hasonló állat félbevágott tetemét tartotta a vállán.

— Ma az erdőben tartjuk az órát! — kurjantott oda vidáman a közeledő diákoknak, és fejével a fák sűrűje felé bökött. — Ott kellemesebb az idő. Meg hát a sötétet szeretik…

— Mik szeretik a sötétet? — hallotta Harry Malfoy társaihoz intézett kérdését. A mardekáros fiú hangja kissé riadtan csengett. — Mit mondott, mi szereti a sötétet? Ti hallottátok?

Malfoy egyetlenegyszer járt a Tiltott Rengetegben, és akkkor se viselkedett valami bátran. Harry elmosolyodott magában: a meccs óta ujjongva fogadott mindent, ami Malfoynak rossz.

Hagrid derűs képpel nézett végig tanítványain.

— Készen álltok? — kérdezte. — Helyes… A kirándulást a Tiltott rengetegbe az ötödik évre tartogattam nektek. Legjobb, ha természetes élőhelyükön nézzük meg a kis bestiáinkat. A mai témánk egy igen ritkán látható faj. Úgy tudom, az országban csak nekem sikerült megszelídíteni őket.

— Biztos, hogy szelídek? — kérdezte az előbbinél is riadtabban Malfoy. — Volt már olyan, hogy vérszomjas állatokkal kellett dolgoznunk az órán…

A mardekárosok helyeslően morogtak, és néhány griffendéles arcáról is lerítt, hogy osztja Malfoy aggodalmát. Hagrid összehúzta a szemöldökét, és kicsit feljebb rántotta a fél tehenet a vállán.

— Persze hogy szelídek! — felelte méltatlankodva.

— Akkor meg mitől sebes az arca? — kérdezte szemtelenül.

— Semmi közöd hozzá! — fortyant fel Hagrid. — Elég a buta kérdésekből! Gyertek utánam!

Azzal megfordult, és bevette magát a fák közé. A csoport egyetlen tagja sem sietett követni őt. Harry rápillantott Ronra és Hermionéra, akik sóhajtva bólintottak, és elindultak Hagrid után.

A többiek sorban ugyanígy tettek.

Tíz perc gyaloglás után elértek egy helyre, ahol olyan sűrűn álltak a fák, hogy koronáik felfogták a havat, sőt a fény nagy részét is. Alattuk szinte esti sötétség honolt. Hagrid nyögve ledobta válláról a tehéntetemet, majd néhány lépésnyire eltávolodott tőle, és az érkező diákok felé fordult. Azok fától fáig osonva, riadt arccal követték.

— Gyertek csak, gyertek! — biztatta őket Hagrid. — A hússzag is idecsalogatná őket, de azért szólok nekik, hogy tudják, kik vagyunk.

A vadőr megfordult, loboncos haját hátravetve felszegte fejét, majd különös rikkantást hallatott. A hang úgy szállt a fák között, mint egy hatalmas madár torz éneke. Mégse nevetett rajta senki — a diákok megnyikkanni se mertek a félelemtől.

Hagrid megismételte a rikoltást. A következő egy perc azzal telt, hogy mindenki nyugtalanul pislogott a fák közé, az érkező vadat várva. Aztán — épp mikor Hagrid harmadszor is felszegte fejét, nagy levegőt vett — Harry megbökte Ront, és két göcsörtös fa közé mutatott.

Először két fénylő, fehér szem jelent meg, aztán kibontakozott a sötétből egy nagy, fekete szárnyas ló sárkányfeje, nyaka, csontsovány teste. Az állat néhány másodpercig fekete farkát lengetve fürkészte a diákokat, aztán lehajtotta a fejét, és hegyes fogakkal marcangolni kezdte a fél tehenet.

Harry hatalmas megkönnyebbülést érzett. Végre hát itt volt a bizonyíték, hogy a szárnyas bestiák nem csupán képzeletének szüleményei, hanem valóban léteznek. Izgatottan ránézett Ronra, de barátja még mindig a sötét fák felé tekingetett, és hamarosan oda súgta neki:

— Miért nem hívja őket újra Hagrid?

A diákok többsége Ronhoz hasonlóan értetlenkedő és félős-izgatott arcot vágott, s mindenhova néztek, csak az előttük álló lóra nem. Úgy tűnt, Harryn kívül csak két ember látja az állatot: Monstro mögött álló nyúlánk, mardekáros fiú, aki undorodó arcot vágott, és Neville, aki a bestia lengő farkát követte pillantásával.

— Aha, ott jön egy másik is! — örvendezett Hagrid.

A fák közül újabb fekete ló lépett ki. Menet közben behúzta bőr redős szárnyát, majd fejét leszegve falatozni kezdett.

— Tegye fel a kezét, aki látja őket!

Harry jelentkezett; nagyon örült neki, hogy végre hallhatja a rémlovak rejtélyének megoldását. Hagrid ránézett, és bólintott.

— Igen… igen, tudtam, hogy te látni fogod őket, Harry — szólt komoly arccal. — Te is, Neville? És…

— Elnézést kérek — nyekeregte Malfoy — de megmondaná, hogy mit kell látnunk?

Hagrid válasz helyett a tehénre bökött. A diákok bámulni kezdték a tetemet, majd rémülten felnyögtek, Parvati felsikoltott. Harry sejtette, miért: elég furcsa látvány lehetett, hogy a tehén csontjairól falatnyi adagokban elpárolog a hús.

— Mi csinálja ezt? — kérdezte rémülten Parvati, miután bemenekült a legközelebbi fa mögé.

— Thesztrálok — felelte büszkén Hagrid. A Harry mellett álló Hermione halk „Ó!”-val jelezte, hogy most már érti a dolgot. — Roxfortnak egész ménese van belőlük. Ki tudja megmondani…