J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Tényleg azt kívánod? — kérdezte csendesen Harry.

Hermione észbe kapott, és megborzongott.

— Jaj, Harry… ne haragudj! Nem, dehogy kívánom. Butaságot mondtam.

— Semmi baj — felelte sietve Harry.

— Én azon csodálkozom, hogy ilyen sokan látták őket — mondta Ron. — Hárman a csoportból…

— Ne álmodozz, Weasley — szólt egy undok hang. Harryék most vették csak észre, hogy Malfoy, Crak és Monstro ott lépkednek a nyomukban. — Hiába néznéd végig, ahogy valaki kinyiffan, a kvaffot utána se látnád jobban.

A mardekáros hármas nagyot röhögött, s miután előretolakodtak Harryék között, kórusban zengeni kezdték a Weasleyt nézni szinte jó! kezdetű indulót. Ron a füléig elvörösödött.

— Ne foglalkozz velük! — harsogta éneklő hangon Hermione, aztán elővette pálcáját, és újra elvégezte a forró levegőt készítő bűbájt, hogy utat olvasszon hármuknak az üvegházak felé.

A december még több havat hozott, az ötödéveseknek pedig házifeladat-lavinát. Karácsony közeledtével Ron és Hermione prefektusi teendői is megszaporodtak. Nekik kellett felügyelniük a kastély feldíszítését (— Próbáld ki, milyen úgy aranyszalagot aggatni, hogy Hóborc a nyakadra tekeri, és meg akar fojtani vele! — dühöngött Ron.), kordában kellett tartaniuk az első- és másodéveseket, akik a kemény hideg miatt az épületben töltötték a szüneteket (— Ha hallanád, milyen szemtelenek azok a kis taknyosok! — háborgott Ron. — Mi tiszteltük a nagyobbakat elsős korunkban!), és rendszeresen folyosói őrjáratra kellett menniük Árgus Friccsel, akinek rögeszméjévé vált, hogy a karácsonyi hangulat varázslópárbaj-hullámot fog elindítani a diákok között. (— Sárkánytrágya van a fejében, komolyan! — mérgelődött Ron.) Annyi dolguk volt, hogy Hermione felhagyott a manósapkák készítésével, pedig — mint mondta — már csak három darab volt neki raktáron.

— Azok a szerencsétlenek, akiket még nem szabadítottam fel, most itt tölthetik a karácsonyt, mert nincs elég sapka! — sopánkodott Hermione.

Harry, aki azóta se közölte Hermionéval a kiábrándító igazságot a félkész mágiatörténet-dolgozata fölé hajolt. Az egész karácsony téma kellemetlen volt számára. Tanulóévei során most először mindenképp a Roxforttól távol akarta tölteni az ünnepeket.

A kviddicseltiltás és a Hagridot fenyegető intézkedések az egész iskolát ellenszenvessé tették számára. Az egyetlen dolog, aminek őrülni tudott, a DS volt; az önvédelmi edzéseket azonban fel kellett függeszteni a szünet idejére, hiszen szinte minden résztvevő otthon készült tölteni az ünnepnapokat. Hermione bejelentette, hogy síelni megy a szüleivel, Ron az Odúba készült — Harry napokig csak némán irigykedett rá, de mikor végül megkérdezte Ront, hogyan fog hazamenni, barátja így felelt:

— De hiszen te is jössz! Nem mondtam? Anya azt írta, hívjalak meg!

Hermione rosszallóan csóválta a fejét, Harryt viszont egy csapásra felvidította a gondolat, hogy az Odúban karácsonyozhat.

Ugyanakkor némi bűntudata támadt, amiért a szünetben magára hagyja Siriust. Arra gondolt, majd megpróbálja rábeszélni Mrs. Weasleyt, hogy keresztapját is hívja meg az Odúba — bár nemigen bízott a sikerben, hiszen Sirius és Mrs. Weasley kapcsolata nem volt épp felhőtlen. Abban is kételkedett, hogy Dumbledore engedélyezné a kiruccanást Siriusnak. Utolsó tűzbeli megjelenése óta keresztapja nem jelentkezett, s bár Harry tudta, hogy Umbridge miatt mindenfajta kapcsolatfelvételi kísérlet igen kockázatos lenne, mégis fájt arra gondolnia, hogy Sirius karácsonykor egyedül gubbaszt majd anyja régi házában, vagy épp Siporral húzogatja a pukkantós bonbonokat.

A szünet előtti utolsó DS-találkozó előtt Harry korán felment a Szükség Szobájába. Nem is bánta meg, hogy így tett: mikor kigyúltak a fáklyák, döbbenten látta, hogy a terem sajátos karácsonyi díszbe öltözött. A titkos akció elkövetője csak Dobby lehetett: a mennyezetről vagy száz aranygömb lógott alá, s azok mindegyike Harry arcképét, valamint a következő feliratot viselte: „BOLDOG KARÁCSONYT, HARRY POTTER, URAM!” Harry épp végzett a gömbök eltüntetésével, mikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta az álmodozó arcú Luna Lovegood.

— Szervusz — szólt, és réveteg lassúsággal végignézett a megmaradt díszeken. — Szépek. Te tetted fel őket?

— Nem — felelte Harry. — Dobby, a házimanó szórakozott.

— Fagyöngy — motyogta Luna, egy csokor fehér bogyós növényre mutatva, ami épp Harry feje fölött lógott. Harrynek eszébe jutott a mondás, miszerint „fagyöngy alatt szabad a csók”, és gyorsan kiugrott a növénydísz alól.

— Helyes — bólintott nagy komolyan Luna. — Sokszor laknak bennük narglik.

Harry nem tudta meg, mik azok a narglik, mert ekkor megérkezett Angelina, Katie és Alicia. Mindhárman ziháltak, és szemlátomást át voltak fázva.

— Megvan az utódod — szólt rosszkedvűen Angelina, és a sarokba dobta köpenyét.

— Az utódom? — értetlenkedett Harry.

— Igen, meg Fredé és George-é — magyarázta ingerülten Angelina. — Kiválasztottuk az új fogót!

— Ki lett az? — kérdezte gyorsan Harry.

— Ginny Weasley — válaszolta Katie.

Harry eltátotta a száját.

— Persze, tudom… — legyintett Angelina. Előhúzta varázspálcát, és bemelegítő karhajlításokat végzett. — Különben egyáltalán nem rossz a kislány. Neked persze a nyomodba se ér, de mivel rád nem számíthatunk…

A mondatot lesújtó pillantással fejezte be. Harry lenyelte az ingerült választ, ami már a nyelve hegyén volt, s inkább tovább érdeklődött. — És kik a terelők?

— Andrew Kirke és Jack Sloper — felelte fintorogva Alicia. — Egyik se valami nagy szám, de a többi jelentkezőhöz képest zsenik.

A borús hangulatú beszélgetésnek Ron, Hermione és Neville érkezése vetett véget.

— Jól van, figyeljetek! — szólította meg Harry a zsibongó társaságot. — Arra gondoltam, hogy ma ismételjük át az eddig gyakorolt varázslatokat. Ez az utolsó edzés a szünet előtt. Nincs értelme új dologba kezdenünk, hiszen három hétig nem találkozunk…

— Nem csinálunk semmi újat? — morogta az örökké elégedetlen Zacharias Smith. — Ha ezt tudom, el se jöttem volna.

— Akkor nagyon sajnáljuk, hogy Harry nem értesített előre — felelte neki fennhangon Fred.

Többen kuncogtak a frappáns válaszon. Harry látta, hogy Cho is nevet, és megint olyan érzése támadt, mintha ledöccent volna egy láthatatlan lépcsőn.

— Párokban fogunk dolgozni. Először tíz percig gyakoroljuk a hátráltató ártást, aztán elővesszük a párnákat, és újra megpróbáljuk a kábító átkot.

A társaság párokra oszlott — Harry partnere, mint mindig, Neville lett. Hamarosan felhangzottak az első Obstructo!-kiáltások; akit eltalált az ártás, körülbelül egy percre harcképtelenné vált — addig partnere a többieket nézegette — azután folytathatta a gyakorlást.

Neville-re rá se lehetett ismerni, olyan sokat fejlődött az első edzés óta. Harry, miután háromszor dermedt meg egymás után, átküldte Ronékhoz Neville-t, ő maga pedig ellenőrző körútra indult a teremben. Mikor elhaladt Cho mellett, a lány rámosolygott — Harry ezután alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy még jó párszor arra menjen.

Miután letelt a hátráltató ártásra szánt tíz perc, előkerültek a párnák, és következett a kábítás. Ezt az átkot helyszűke miatt egyszerre csak a csoport fele tudta gyakorolni. Harry dagadt a büszkeségtől, ahogy elnézte tanítványait. Igaz, Neville Deanre célzott, mégis végül Padma Patilt kábította el, de nála ezt is sikerként lehetett elkönyvelni, és a többiek is nagyon sokat fejlődtek.