J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Egy óra elteltével Harry leállította a gyakorlást.

— Már nagyon jók vagytok — szólt széles mosollyal. — A szünet után megpróbálkozunk pár komolyabb dologgal, esetleg akár a patrónus-bűbájjal is.

A bejelentést izgatott moraj fogadta. Aztán mindenki szedelőzködni kezdett, majd a DS-tagok a szokásos módon, kettes-hármas csoportokban útnak indultak hálókörleteik felé. A legtöbben búcsúzóul boldog karácsonyt kívántak Harrynek, s ő jókedvűen hozzálátott a párnák elpakolásához. Ron és Hermione segítettek neki, aztán elmentek — Harry eltéblábolt még a teremben, remélve, hogy Chótól is kap egy karácsonyi jókívánságot.

— Nem, menj csak — hallotta a lány hangját.

A mondat, bár a Marietta nevű barátnőnek szólt, nagy hatással volt Harryre: szíve egyszerre felugrott az ádámcsutkája mögé. Továbbra is úgy tett, mintha a párnakupacot igazgatná, pedig jól tudta, hogy már csak ketten vannak a teremben. Arra várt, hogy Cho megszólítsa — de helyette hangos szipogást hallott.

Harry megfordult. Cho a terem közepén állt, s könnyek csorogtak le az arcán.

— Mi…

Harrynek fogalma sem volt, mit csináljon a némán zokogó lánnyal.

— Mi baj? — kérdezte szinte suttogva.

Cho a fejét rázta, és megtörölte szemét a talárja ujjával.

— Ne haragudj — szólt rekedten. — Tudod… ezekről a dolgok. amiket tanulunk… mindig az jut az eszembe, hogy… hogy ő is gyakorolta volna ezeket… akkor még ma is élne.

Harry szíve sebesen süllyedni kezdett lefelé, és végül valahol a köldöke tájékán állapodott meg. Tudhatta volna… Cho Cedricről akart beszélni vele.

— Jól tudta ezeket a bűbájokat — felelte sóhajtva. — Nagyon is jól, különben nem jutott volna el a labirintus közepéig. De akit Voldemort meg akar ölni, annak nincs esélye.

Voldemort nevét hallva Cho csuklott egyet, de azért pislogás nélkül nézett Harryre.

— Te is túlélted, kisbaba korodban — mondta csendesen.

— Igen, persze — sóhajtott Harry, és egy lépést tett az ajtó felé. — De hogy miért, azt nem tudom, és más se tudja, úgyhogy nincs mit büszkélkednem vele.

— Jaj, ne menj el! — kiáltott fel sírós hangon Cho. — Ne haragudj, hogy így kiborultam… nem akartam…

Újra csuklott egyet. Még így, vörös és megdagadt szemmel is nagyon szép volt. Harry borzalmasan érezte magát. Mennyivel jobban örült volna egy egyszerű karácsonyi jókívánságnak!

— Tudom, hogy szörnyű lehet neked — folytatta Cho, és megint megtörölte a szemét. — Szörnyű lehet, hogy Cedricről beszélek, hisz láttad, amikor meghalt… Biztosan szeretnéd inkább elfelejteni.

Harry nem válaszolt. Igent kellett volna felelnie erre, de nem akarta megbántani Chót.

— Nagyon jó tanár vagy — mondta könnyes mosollyal a lány. — Eddig soha senkit nem sikerült elkábítanom.

— Köszönöm — motyogta zavartan Harry.

Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek. Harry égető vágyat érzett, hogy kirohanjon a teremből, ugyanakkor képtelen volt akár csak megmozdítani a lábát.

— Fagyöngy — szólt halkan Cho, és a mennyezet felé mutatott.

— Aha — motyogta kiszáradt szájjal Harry. — Biztos tele van narglikkal.

— Mi az a nargli?

— Fogalmam sincs — felelte Harry. Cho még közelebb ment hozzá, s ő úgy érezte, mintha egy kósza kábító átok fejen találta volna.

— Kérdezd meg Lükét… akarom mondani, Lunát.

Cho egy csuklós-nevetős hangot hallatott. Vészesen fogyott köztük a távolság — Harry már meg tudta volna számolni a szeplőt a lány orrán.

— Nagyon kedves fiú vagy.

Harry fejéből az utolsó gondolat is elszállt. Bizsergés áradt a testében, megbénítva a kezét, a lábát és az agyát. Cho már nagyon közel volt hozzá. Jól látta a lány szempilláján ülő összes kis könnycseppet…

Fél órával később, mikor Harry bemászott a Griffendél-toronyba, a klubhelyiség már szinte üres volt, de Hermionét és Ront még ott találta. Hermione a kandalló előtti asztalnál ült, és hosszú levelet körmölt; a pergamentekercs teleírt része már lelógott az asztalról.

Ron a kandallószőnyegen hasalt, és átváltoztatástan-házifeladatát próbálta befejezni.

— Hol voltál ilyen sokáig? — kérdezte, mikor Harry lehuppant Hermione mellé.

Harry nem felelt. A folyamatos döbbenet állapotában volt. Lényének egyik fele el akarta mondani, hogy mi történt, a másik fele viszont magával akarta vinni a titkot a sírba.

— Jól vagy, Harry? — kérdezte pennája mögül kilesve Hermione.

Harry erőtlenül vállat vont. Igazság szerint fogalma se volt, hogy jól van-e.

— Mi baj? — kérdezte Ron, s feltámaszkodott a könyökére, hogy jobban lássa Harryt. — Mi történt?

Harry nemcsak azt nem tudta, mondjon-e valamit, hanem azt se, hogy ha igen, akkor mit mondjon. Már épp eldöntötte, hogy a hallgatást választja, mikor Hermione átvette a beszélgetés irányítását.

— Chóval voltál? — kérdezte kertelés nélkül. — Odament hozzád az edzés után?

Harry bágyadt csodálkozással bólintott. Ron kuncogni kezdett, de Hermione egy szemvillanással elhallgattatta.

— Na és… mit akart tőled? — kérdezte komolykodva Ron.

— Hát… — kezdte rekedten Harry. Megköszörülte a torkát, aztán újra nekifutott. — Hát… öö…

— Csókolóztatok? — kérdezett rá Hermione.

Ron egy szempillantás alatt felült fektéből. Közben felrúgta a tintásüvegét, de nem törődött vele, csak bámulta Harryt.

— Na?

Harry először barátja izgatott-nevetős arcára pillantott, aztán ránézett Hermionéra — aki szemöldökráncolva fürkészte őt — és végül bólintott.

— Juhééé!

Ron a levegőbe bokszolt, majd harsogó kacagásban tört ki. Ezzel sikerült alaposan ráijesztenie az ablaknál üldögélő másodévesekre. Harry bizonytalan mosollyal nézte a barátját, aki ezután fetrengeni kezdett a kandallószőnyegen. Hermione mélységesen megvető pillantást küldött Ron felé, aztán folytatta a levélírást.

— Na és? — szólalt meg végül Ron. — Milyen volt?

Harry elgondolkodott.

— Nedves — felelte végül őszintén.

Ron erre olyan hangot hallatott, amiről nem lehetett eldönteni, hogy az tetszés vagy az undor kifejezése-e.

— Mert sírt — magyarázta búsan Harry.

— Igen? — Ron mosolya kissé elhalványult. — Olyan rosszul csókolózol?

— Nem tom — felelte Harry. Erre a lehetőségre eddig nem gondolt, s most nyugtalanság fogta el. — Lehet.

— Dehogy csókolózol rosszul — szólt oda Hermione, fel se pillantva a levélből.

— Azt meg honnan tudod? — kérdezte Harry.

— Onnan, hogy Cho mostanában folyton sír — hangzott a felelet.

— Sír evés közben, sír a vécén, sír mindenhol.

— Azért a csókolózás felvidíthatta volna — jegyezte meg vigyorogva Ron.

— Vedd tudomásul, Ron — szólt Hermione, miközben megmártotta pennáját — hogy te vagy a legérzéketlenebb fafej, akivel valaha összehozott a balsors.

— Ezt most mért mondod? — méltatlankodott Ron. — Mondd meg: kinek jut eszébe sírni, mikor csókolózik valakivel?

— Így van: kinek? — erősítette meg a kérdést Harry.

Hermione sajnálkozva nézett a két fiúra.

— Komolyan fogalmatok sincs róla, mit érez mostanában Cho?

— Nincs — felelték kórusban a fiúk.

Hermione sóhajtott, és letette pennáját.

— Akkor elmondom. Nagyon szomorú, mert Cedric meghal Plusz meg van zavarodva, mert szerette Cedricet, most pedig Harryt szereti, és nem tudja eldönteni, melyikük a fontosabb neki. Emellett bűntudata is van, mert azt hiszi, megsérti Cedric emlékét, ha csókolózik Harryvel, meg járni kezd vele. És gondolom, attól is fél, hogy mit fognak szólni hozzá a többiek. Egyébként se tudja pontosan, mit érez Harry iránt, mivel Harry volt ott, amikor Cedric meghalt… Úgyhogy az egész dolog nagyon zavaros és fájdalmas neki. Ja, és még attól is fél, hogy kiteszik a Hollóhát kviddics csapatából, mert rosszul játszik.