J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

A monológot néhány másodperces döbbent csend fogadta. Aztán Ron megszólalt:

— Egyszerre ennyi mindent nem érezhet valaki, mert felrobbanna.

— Csak azért, mert te egy teáskanál érzelmi színvonalán állsz, nem kell másokról is ezt feltételezned — válaszolta gonoszul Hermione, és megint kézbe vette a pennáját.

— De hát ő kezdte — védekezett Harry. — Én nem is… Odajött hozzám, és aztán csak sírt… Nem tudtam, mit csináljak vele…

Ron rémült arcot vágott.

— Semmi gond, ne vádold magad — sietett megnyugtatni Harryt.

— Csak kedvességet várt tőled. — Hermione összeráncolta a homlokát. — Kedves voltál vele, ugye?

— Hát… — Harry érezte, hogy kellemetlen forróság önti el az arcát. — Igen… megveregettem a hátát.

Hermione szemlátomást nagyon nehezen tudta fékezni bosszús rángásba kezdő arcizmait.

— Az is valami — felelte. — Találkoztok majd?

— Persze — bólintott Harry. — A DS-edzéseken biztos.

— Tudod, hogy nem úgy gondolom — legyintett türelmetlenül Hermione.

Harry nem válaszolt. Hermione kérdése zavarba ejtő kilátások egész sorát villantotta fel a fejében. Elképzelte, hogy elmegy valahova, például Roxmortsba Chóval, és ott órákig kettesben van vele. Azután, ami történt, Cho biztosan elvár valamilyen meghívást… A gondolattól Harry gyomra öklömnyire zsugorodott.

— Nem baj — szólt szórakozottan Hermione, és megint a levelébe temetkezett — rengeteg lehetőséged lesz még randira hívni őt.

— És mi van, ha nem akarja randira hívni? — kérdezte Ron, szokatlanul ravasz arccal figyelve Harryt.

— Ne beszélj butaságokat! — legyintett Hermione. — Harrynek már nem is tudom, mióta tetszik Cho. Így van?

Harry hallgatott. Igen, régóta tetszik neki a lány, de esetleges együttlétüket mindig úgy képzelte el, hogy Cho jól érzi magát — nem úgy, hogy végig csorognak a könnyei.

— Kinek írod azt a regényt? — kérdezte Ron. Megpróbált belepillantani az immár a földet söprő pergamenbe, de Hermione gyorsan válaszolt.

— Viktornak.

— Krumnak?

— Hány Viktort ismerünk még?

Ron nem felelt, csak duzzogó arcot vágott. A következő húsz percben egyikük sem szólalt meg. Ron hosszú horkantások és gyakori dühös satírozás közepette befejezte az átváltoztatástan-dolgozatát, Hermione pedig a pergamentekercs fennmaradó részét is teleírta. Akkor aztán összecsavarta, és gondosan lepecsételte a levelet. Harry ezalatt a tűzbe bámult; most nagyon örült volna, ha megjelenik Sirius feje, és bölcs tanácsokat ad neki a lányokkal kapcsolatban. A lángnyelvek azonban üresen lobogtak, majd lassan kihunytak. Azután a vöröslő zsarátnokok is hamuvá hűltek.

Megint ők maradtak utolsónak a klubhelyiségben.

— Na, jó éjszakát — szólt nagyot ásítva Hermione, és már indult is a lányok lépcsője felé.

— Szerinted mit eszik Krumban? — fordult Harryhez Ron, mikor már ők is a csigalépcsőt taposták.

— Hát… — Harry elgondolkozott a problémán. — Gondolom, ő már felnőttebb… és hát nemzetközi hírű kviddicsező…

— Jó, de azon kívül — türelmetlenkedett Ron. — Hiszen egy szörnyű, mogorva alak!

— Hát igen, egy kicsit zárkózott — hagyta rá Harry, s közben Chóra gondolt.

Odafent csendben átöltöztek pizsamába. Dean, Seamus és Neville már aludtak. Harry letette a szemüvegét az éjjeliszekrényre, aztán bebújt a takaró alá. Az ágyfüggönyt nem húzta be, inkább kibámult arra a csillagos égdarabra, amit a Neville ágya melletti ablak látni engedett. Ha előző este tudta volna, hogy huszonnégy óra múlva túl lesz az első csókolózáson Cho Changgal…

— Jó éjszakát — morogta Ron a sötétből.

— Jó éjszakát.

Legközelebb… ha ugyan lesz legközelebb… Cho talán vidámabb lesz. Meg kellett volna hívnia őt valahova; Cho biztos el is várta volna, és most nagyon dühös rá… vagy álmatlanul fekszik az ágyában, és Cedricet siratja. Harry nem tudta, mit higgyen, Hermione magyarázata nem segített neki, csak még jobban összekuszált mindent a fejében.

Kéne egy „női észjárás” tantárgy, gondolta Harry, és az oldalára fordult. Sokkal hasznosabb lenne, mint a jóslástan…

Harry álmában újra a DS-teremben állt… Cho a szemére hányta, hogy hazugsággal odacsalta őt: százötven csokibékás kártyát ígért… — Cedrictől ilyen sok csokibékás kártyát kaptam! — kiabálta a lány, és a levegőbe szórt több marék kártyát, amit a talárjából kapkodott elő. Aztán átváltozott Hermionévá, aki azt mondta: — Megígérted, Harry… Adnod kell neki valamit helyette… mondjuk a Tűzvillámodat. — Harry magyarázni kezdte, hogy nem tudja Chónak adni a seprűjét, mert Umbridge elvette, de különben se ígért semmit, és csak azért ment fel a DS-terembe, hogy Dobby fejét mintázó karácsonyi gömböket aggasson fel…

Az álom elúszott, és egy másik jött helyette…

Sima, erős és hajlékony volt a teste… Hason csúszva haladt egy hideg kőpadlón, fényes rácsok között… Sötét volt, mégis látta maga körül a tárgyakat: azok különös, vibráló színekben derengtek… Fejét elfordította, körülnézett… a folyosó üresnek tűnt… de mégsem… a sötétben felsejlettek egy ember körvonalai… a folyosót lezáró ajtó előtt egy férfi ült, mellére bukott fejjel…

Harry kidugta a nyelvét… megérezte az ember szagát… a férfi élt, csak elnyomta az álom…

Jó volna megharapni a férfit… de uralkodnia kell ösztönein… fontosabb dolga van…

A férfi azonban most megmozdult… talpra szökkent, és lábáról ezüstszínű köpönyeg hullott a földre. Harry látta vibráló, elmosódott körvonalú alakját… A férfi fölé tornyosult, és pálcát húzott elő az övéből… most már nem volt választása… villámgyorsan felemelkedett a földről, és odacsapott a fejével… egyszer, kétszer, háromszor… fogai beletéptek a férfi testébe… állkapcsai között bordák ropogtak, szájában érezte a vér ízét…

A férfi ordított kínjában… aztán elcsendesedett… hátratántorodott, és összeroskadt a fal tövében…

Harrynek borzalmasan fájt a homloka… mintha fel akarna robbanni.

— Harry! Harry!

Kinyitotta a szemét. Érezte, hogy arca jeges verejtékben úszik, a lepedő rácsavarodott a testére, akár egy kényszerzubbony, s a homlokához mintha izzó vasat nyomtak volna.

— Harry!

Ron rémült arcát látta maga előtt, s az ágy lábánál is állt két ember. Az arcára szorította a kezét; elvakította a fájdalom… az oldalára fordult, és lehányta az ágy szélét.

— Nagyon rosszul van — csendült egy ijedt hang. — Nem kéne hívni valakit?

— Harry! Harry!

Meg kell mondania Ronnak, nagyon fontos, hogy elmondja neki.

Harry mélyeket lélegzett, s a hányingerrel küszködve, nagy nehezen felült az ágyban. Még mindig káprázott a szeme a fájdalomtól.

— Édesapád… — zihálta elfúló hangon. — Édesapádat… megtámadták.

— Micsoda!?

— Apádat megtámadták, nagyon súlyos a sebe, minden tele volt vérrel…

— Hívok valakit — mondta az előző ijedt hang, és Harry szapora léptek zaját hallotta.

— Harry, figyelj…! — szólt bizonytalanul Ron. — Csak álmodtál…

— Nem! — csattant fel Harry. Nagyon fontos volt, hogy Ron megértse. — Ez nem álom volt… Nem egyszerű álom… Ott voltam, láttam… én tettem…

Hallotta Seamus és Dean sutyorgását, de nem törődött vele.

A homlokát égető fájdalom lassan lohadni kezdett, de a verejtékezés és lázas reszketés nem múlt el. Megint hányt, úgyhogy Ronnak félre kellett ugrania.