J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Sirius nem dobja ki a maga portréját, Phineas — rázta a fejét.

Harry egyszerre rádöbbent, honnan volt ismerős neki Phineas hangja: az szólt a látszólag üres képből a Grimmauld téri hálószoba falán.

— A következő üzenetet adja át neki: Arthur Weasley súlyosan megsebesült. A felesége, a gyermekei és Harry Potter hamarosan megérkeznek a házába. Megértette, Phineas?

— Arthur Weasley megsebesült, feleség, gyerekek és Harry Potter mennek — darálta unottan a portréalak. — Megjegyeztem, átadom.

Azzal kioldalazott a képből, és eltűnt. Ugyanabban a pillanatban nyílt a dolgozószoba ajtaja, és McGalagony kíséretében megérkezett Fred, George és Ginny. Mindhárman hálóruhában voltak, és szemlátomást meg voltak zavarodva.

— Mi történt, Harry? — kérdezte rémülten Ginny. — McGalagony professzor azt mondja, láttad, hogy apa megsebesült…

— Apátok megsérült a Főnix Rendjének végzett szolgálata közben — előzte meg Harryt a válasszal Dumbledore. — Beszállították a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályba. Most Sirius házába küldelek benneteket, mert onnan könnyebb elérni a kórházba, mint az Odúból. Édesanyátok is oda érkezik majd.

— Hogyan megyünk? — kérdezte megrendülten Fred. — Hop-porral?

— Nem — felelte Dumbledore. — A Hop Hálózatot figyelik, úgyhogy a por pillanatnyilag nem biztonságos. Zsupszkulccsal utaztok. — Rámutatott az íróasztalán békésen álló, régi üstre. — De még megvárjuk, hogy Phineas Nigellus visszaérjen… Meg akarok bizonyosodni róla, hogy a ház biztonságos, mielőtt útnak indítalak benneteket.

A szoba közepén ekkor lángnyelv villant a levegőben, s nyomban egy arany madártoll hullott lassan a padló felé.

— Ez Fawkes figyelmeztető jelzése — szólt Dumbledore, s röptében elkapta a tollat. — Umbridge professzor megtudta, hogy nem vagytok ágyban… Minerva, menjen, és magyarázza ki a dolgot… Találjon ki valami mesét…

McGalagony egy skót kockás suhanással eltűnt.

— Azt üzeni, szívesen látja őket — csendült egy unott hang Dumbledore háta mögött. Phineas visszatért mardekáros dísze elé. — Az ükunokám mindig is furcsa ízléssel válogatta meg a vendégeit.

— Gyertek hát! — szólította Dumbledore Harryt és a Weasley gyerekeket. — Gyorsan, mielőtt hívatlan látogatónk érkezik.

A gyerekek az íróasztal köré gyűltek.

— Valamennyien használtatok már zsupszkulcsot? — kérdezte Dumbledore. Mindenki bólintott, és kinyújtották kezüket a megfeketedett üst felé. — Helyes. Akkor hát háromra… Egy… kettő…

A dolog a másodperc töredékéig tartott: mielőtt Dumbledore kimondta a hármas számot, Harry felpillantott rá — nagyon közel álltak egymáshoz — az igazgató kék szeme pedig a zsupszkulcstól Harry arcára fordult.

Harry sebhelye azon nyomban tüzesen felizzott, mintha felszakadt volna a régi seb. Lelkében hívatlanul, akaratlanul, mégis rémisztő erővel lángolt fel a gyűlölet. Egy pillanatig nem volt más vágya, csak támadni, harapni…

— …három.

Harry hatalmas rántást érzett a köldöke mögött. A padló eltűnt a lába alól, s keze mintha hozzánőtt volna az üsthöz. Teste össze-összeütközött a többiekével, ahogy együtt suhant velük a zúgó szélben, elmosódott, kavargó színfoltok között.

Aztán Harry talpa egyszer csak a talajnak ütközött, de olyan keményen, hogy összeroskadt tőle. Az üst zörögve földet ért, és valahol a közelben így szólt egy hang:

— Na tessék, visszajöttek az árulókölykök. Igaz, hogy az apjuk halálán van?

— Kifelé! — csattant egy másik, haragos hang.

Harry feltápászkodott, és körülnézett: a Grimmauld téri ház félhomályos, alagsori konyhájába érkeztek meg. A tűz derengő fénye az egyetlen szál, csöpögő gyertya magányosan elköltött vacsora maradékait világította meg. Sipor már az ajtóban állt; mielőtt kiment, felrántotta ágyékkötőrongyát, és vetett még egy dühös pillantást az érkezőkre. Sirius aggódó arccal sietett feléjük. Borostás képet, hálóruha helyett nappali öltözékét viselte, s némi alkoholszag érződött rajta.

— Mi történt? — kérdezte, miközben felsegítette Ginnyt. — Phineas Nigellus azt mondta, Arthur súlyos sebet szerzett…

— Harryt kérdezd — mondta Fred.

— Igen, én is szeretném végre megtudni, mi ez az egész — bólogatott George.

Az ikrek és Ginny Harryre meredtek. Sipor távolodó lépteinek zaja egyszerre megszűnt odakint.

— Úgy volt, hogy… — fogott bele Harry. Most még rémesebb volt számára felidézni az élményt, mint korábban, amikor McGalagonynak és aztán Dumbledore-nak számolt be róla. — Volt egy… egy látomásom…

Elmondott mindent, de ezúttal úgy adta elő a történetet, mintha valahonnan kívülről nézte volna végig a támadást, nem pedig a kígyó szemszögéből. Ron, aki még mindig falfehér volt, csupán egy pillantással jelezte, hogy észrevette a ferdítést, de nem szólalt meg.

Miután Harry elhallgatott, Fred, George és Ginny egy hosszú pillanatig még rámeredtek. Harry szemrehányást vélt felfedezni a tekintetükben. Ha már azért is hibáztatják, hogy látta a támadást — gondolta — akkor jó ötlet volt nem hangoztatni, hogy látomása során végig a kígyó fejével gondolkodott.

— Anya már itt van? — fordult Siriushoz Fred.

— Valószínűleg még nem is tudja, mi történt — felelte a varázsló. — Mindenekelőtt ki kellett csempészni titeket az iskolából, mielőtt Umbridge közbeléphetett volna. Gondolom, Dumbledore ezekben percekben értesíti Mollyt.

— El kell mennünk a Szent Mungóba — jelentette ki eltökélten Ginny, és pizsamában ácsorgó bátyjaira nézett. — Sirius, kölcsön tudsz adni nekünk egy-egy köpenyt vagy valamit?

— Álljon meg a menet! — emelte fel a kezét a varázsló. — Nem rohanhattok el rögtön a kórházba!

— De igenis elrohanhatunk — felelte komoran Fred. — Ott van az apánk!

— És mit mondtok majd, honnan tudtok az esetről, ha még nem volt idő, hogy a kórház értesítse a beteg feleségét?

— Ki a fene törődik most azzal? — heveskedett George.

— Igenis törődünk vele! — felelte mérgesen Sirius. — Ugyanis nem akarjuk nagydobra verni, hogy Harry több száz mérföldre lezajló eseményeket lát vízió formájában! Van fogalmad róla, mit tenne a miniszter, ha ezt megtudná?

Fred és George arckifejezése elárulta, hogy a legkevésbé sem aggasztja őket, mit csinálna a miniszter. Ron még mindig sápadt volt, és hallgatott. Végül Ginny szólalt meg:

— Mondhatjuk, hogy mástól tudtuk meg… nem Harrytől.

— Igen? És vajon kitől? — Sirius a fejét rázta. — Figyeljetek, apátok a Rendtől kapott feladatát teljesítette, amikor megsebesült A körülmények épp elég gyanúsak anélkül is, hogy a gyerekei másodpercekkel a történtek után odasereglenének a kórházba… nagyon sokat árthattok az ügyünknek…

— Nem érdekel minket a hülye Rendetek! — csattant fel Fred.

— Az apánk érdekel, aki haldoklik! — kiabálta George.

— Apátok tudta, hogy mire vállalkozik, és nem fogja megköszönni nektek, ha tönkreteszitek a munkánkat! — vágott vissza kisebb dühvel Sirius. — Látjátok, pontosan ezért nem léphettek be a Rendbe! Mert nem tudjátok felfogni, hogy bizonyos dolgokért érdemes az életünket adni!

— Te könnyen beszélsz, mikor itt dekkolsz a házadban! — vágott vissza Fred. — Te nem viszed vásárra a bőrödet!

Sirius arcából eltűnt az a kevés vér is, ami még volt benne. Egy pillanatig úgy látszott, legszívesebben felpofozná Fredet, de mikor végül megszólalt, hangja fegyelmezetten, nyugodtan csengett: