J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Tudom, hogy nehéz dolgot kérek, de egyelőre úgy kell tennünk, mintha nem tudnánk a dologról. Itt kell maradnunk legalább addig, amíg anyátok jelentkezik.

Fred és George, arckifejezésükből ítélve, még folytatták volna a lázongást, Ginny viszont odament a legközelebbi székhez, és lehuppant rá. Harry ránézett Ronra. Barátja furcsa mozdulatot tett, valahova a vállrándítás és a bólintás közé lehetett sorolni, és ő is leült. Az ikrek még vagy egy percig izzó tekintettel meredtek egymásra, azután letelepedtek Ginny mellé.

— Így van ez jól — bólintott a varázsló. — Addig is… igyunk, hogy gyorsabban teljen az idő. Invito vajsör!

Beszéd közben felemelte a pálcáját, mire fél tucat palack röppent ki a tálalószekrényből. Az üvegek csúszva landoltak az asztalon, félrelökték Sirius vacsorájának romjait, és megálltak hatuk előtt. Ezután ki-ki belekortyolt az italába, s egy ideig nem hallatszott más zaj, csak a tűz ropogása meg a palackok koppanása az asztalon.

Harry csak azért ivott, hogy kezdjen valamit a kezével. A gyomra fortyogó bűntudattal volt tele. Ha ő nincs, most nem itt ülnének, hanem békésen aludnának roxforti ágyukban. Még azzal se vigasztalta magát, hogy a látomása talán megmentette Mr. Weasley életét, hiszen ő maga volt az, aki rátámadt a varázslóra.

Ne légy ostoba, hiszen neked nincs kígyófogad! — vitatkozott saját magával, de hiába igyekezett megnyugodni: a vajsörös palackot tartó keze remegett az idegességtől. Az ágyadban feküdtél, nem rontottál rá senkire…

És amit Dumbledore-ra nézve éreztem? Őt is meg akartam támadni.

Egy kicsit keményebben tette le az üveget, mint akarta, s annak tartalma az asztalra loccsant. Senki nem törődött vele. Aztán egyszerre lángcsóva lobbant a levegőben, s miközben a gyerekek ijedten felkiáltottak, egy pergamentekercs meg egy aranysárga főnix-toll hullott az asztalra.

— Ez Fawkes volt! — szólt izgatottan Sirius, és felkapta a levelet. — Nem Dumbledore írása… akkor biztosan édesanyátoktól jött.

Azzal George kezébe nyomta a pergamentekercset. A fiú gyorsan kibontotta, és felolvasta az üzenetet:

— Apa még életben van. Indulok a Szent Mungóba. Maradjatok ahol vagytok! Amint tehetem, értesítelek benneteket. Anya.

George segélykérő pillantással nézett körül.

— Még életben van — ismételte lassan. — Vagyis akkor…

Nem kellett befejeznie a mondatot. Az üzenetből Harry is azt vette ki, hogy Mr. Weasley állapota még mindig válságos. A sápadt és néma Ron úgy meredt a pergamenlap hátsó oldalára, mintha vigasztaló szavakat remélne találni rajta. Fred kivette a levelet George kezéből, ő is elolvasta, azután Harryre nézett, aki most nagyon erősen markolta a palackot, hogy fékezze kézremegését.

Harry nem emlékezett rá, hogy valaha is lett volna ilyen hosszú éjszakája. Sirius egy ponton felvetette ugyan, hogy talán le kell feküdniük, de a Weasley gyerekek arckifejezését látva nem erőltette a dolgot. Az idő nagy részében hallgatásba burkolózva nézték a viasztóban úszó gyertyakanócot, s időről időre szájukhoz emelték a vajsörös üveget. Néha egyikük-másikuk megkérdezte, hány óra.

Többször szóba került, hogy vajon mi lehet a helyzet, s olyankor mindig abban maradtak, hogy ha baj lenne, gyorsan megtudnák, hiszen Mrs. Weasley bizonyára már rég megérkezett a Szent Mungóba.

Fred végül oldalra bukott fejjel elbóbiskolt. Ginny mint egy macska összegömbölyödött a székén, de a szemét nem hunyta le. Ron a tenyerébe temette arcát, így nem látszott, hogy alszik-e vagy ébren van. Harry és Sirius, akik kívülállók voltak a családi gyászban, gyakran egymásra néztek, és vártak… vártak…

Ron órája szerint hajnali öt óra tíz perckor kitárult a konyha ajtaja, és belépett Mrs. Weasley. Riasztóan sápadt volt, de mikor a várakozók ránéztek — Fred, Ron és Harry félig fel is emelkedtek székükről — erőtlenül elmosolyodott.

— Fel fog épülni — szólt a kimerültségtől rekedten. — Most alszik. Később mindnyájan bemehetünk hozzá. Bill mellette maradt. Délelőtt nem megy be dolgozni.

Fred az arca elé kapta a tenyerét, és visszahuppant a székére. George és Ginny édesanyjukhoz léptek, és megölelték őt. Ron remegős kis nevetést hallatott, majd egy hajtásra megitta vajsöre maradékát.

— Reggeli! — kurjantotta Sirius, és talpra szökkent. — Hol az átkozott házimanó? Sipor! Sipor!

A manó azonban nem jelentkezett a szólításra.

— Vigye el az ördög — motyogta Sirius, és megszámolta a jelenlévőket. — Akkor hát… reggeli hét személyre. Szalonnás tojás, pirítós…

Harry segítőkészen a tűzhelyhez sietett. Nem akarta jelenlétével megzavarni Weasleyék örömét, és rettegett a pillanattól, mikor Mrs. Weasley megkéri majd, hogy mesélje el a látomást. Azonban, ahogy elővett néhány tányért a tálalószekrényből, Mrs. Weasley odalépett hozzá, és átölelte.

— Nem is tudom, mi történt volna, ha nem segítesz, Harry — szólt elfúló hangon a boszorkány. — Talán csak órák múltán találtak volna rá Arthurra, mikor már elvérzett. De hála neked, él, és Dumbledore-nak is sikerült kimagyaráznia, hogyan került oda, ahol volt. El se tudod képzelni, mekkora baj lehetett volna ebből, gondolj csak szegény Sturgisre…

Harryt szörnyen zavarba hozta a hálálkodás. Mrs. Weasley szerencsére hamar kiengedte őt öleléséből, hogy köszönetet mondjon Siriusnak, amiért egész éjjel vigyázott a gyerekeire. A varázsló azt felelte, örült, hogy segíthet, és reméli, hogy vendégül láthatja valamennyiüket, amíg Mr. Weasley kórházban van.

— Jaj, Sirius, olyan hálás vagyok… Azt mondják, egy darabig bent kell tartaniuk, és olyan jó volna a közelében lenni… Persze akkor a karácsonyt is itt töltenénk.

— Együtt szép az ünnep — felelte Sirius, s látszott rajta, hogy ezt nem udvariaskodásból mondja. Mrs. Weasley hálásan ránevetett, és már kötötte is a kötényét, hogy munkához lásson a konyhában.

Harry úgy érezte, egy percig se bír tovább várni.

— Sirius — dörmögte — beszélhetnék veled… most rögtön?

Behúzódott a sötét kamrába, és Sirius követte. Köntörfalazás nélkül beszámolt keresztapjának a vízió minden egyes részletéről, beleértve azt is, hogy a látomásban ő maga volt a kígyó.

Mikor szünetet tartott, Sirius megkérdezte:

— Elmondtad ezt Dumbledore-nak?

— Persze — felelte kissé ingerülten Harry. — De ő nem árulta el, hogy mit jelent ez. Soha semmit nem mond el nekem.

— Ha bajt jelentene, azt biztosan mondta volna — jelentette ki.

Harry lehalkította hangját.

— De ez még nem minden — folytatta. — Sirius… azt hiszem, kezdek megőrülni. Dumbledore szobájában, mielőtt elindultunk a zsupszkulccsal… egy másodpercig megint azt hittem, hogy kígyó vagyok. Kígyónak éreztem magam… Megfájdult a sebhelyem, mikor ránéztem Dumbledore-ra és… és rá akartam támadni!

Csak egy csíkot látott Sirius arcából; annak többi része árnyékba burkolózott.

— Ez a vízió utóhatása lehetett — felelte a varázsló. — Tele még a fejed az álommal, és…

— Nem, nem azért volt — rázta a fejét Harry. — Feltámadt bennem valami… Mintha tényleg bennem élne egy kígyó.

— Ki kell aludnod magad — jelentette ki határozott hangon Sirius.

— Megreggelizünk, aztán felmész, és lefekszel, ebéd után pedig lemehetsz a többiekkel Arthurhoz. A sokk hatása alatt állsz, Ha Magadat hibáztatod valamiért, aminek csak a tanúja voltál — nagy szerencse, hogy a tanúja voltál, mert különben Arthur ma már nem élne. Hagyd abba az önmarcangolást!