J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Hol voltál, amikor ez történt, apa? — kérdezte George.

— Az az én dolgom — felelte Mr. Weasley, de a mosoly nem tűnt el az arcáról. Újra a kezébe vette a Reggeli Prófétá t, és széthajtotta. — Épp Willy Widdershin letartóztatásáról olvastam, mikor megérkeztetek. Tudtátok, hogy Willy keze volt abban a nyári, böfögő wécé-ügyben? Egy alkalommal visszafelé sült el a rontása, a wécé felrobbant, és őt ott találták eszméletlenül, tetőtől talpig beborítva.

— Mikor „szolgálatban” vagy — vágott közbe fojtott hangon Fred — olyankor mit csinálsz?

— Hallottátok, mit mondott apátok — suttogta Mrs. Weasley. — Erről nem beszélünk nyilvános helyen. Mondd tovább, Arthur! Mi van Willy Widdershinnel?

— Ne kérdezzétek, hogyan és miért, de ejtették a vádat ellene. — Mr. Weasley rosszallóan csóválta a fejét. — Csak arra tudok gondolni, hogy valahol arany cserélt gazdát.

— Azt őrizted, igaz? — kérdezte fojtott hangon George. — A fegyvert, amit Tudodki akar, ugye?

— Hallgass, George! — szólt rá Mrs. Weasley.

— Na mindegy — folytatta fennhangon Mr. Weasley — Willy ezúttal harapós ajtógombokat árult a mugliknak. Ezt biztos nem fogja megúszni, mert a cikk szerint két mugli elveszítette az ujját. Behozták őket ide a Szent Mungóba csontnövesztésre és emlékezet-módosításra. Gondoljatok csak bele! Muglik a Szent Mungóban! Csak tudnám, melyik kórteremben vannak…

Mr. Weasley mohó pillantással körülnézett, mintha valami jelet remélne, ami felvilágosítja.

— Nem azt mondtad, hogy Tudodkinek van egy kígyója, Harry? — kérdezte Fred, apja reakcióját figyelve. — Méghozzá nem is kicsi. Láttad aznap este, mikor visszatért, nem?

— Elég ebből! — csattant fel Mrs. Weasley. — Rémszem és Tonks odakint várnak, ők is szeretnének bejönni hozzád. Ti most szépen kimentek — jelentette ki gyerekeihez és Harryhez fordulva. — Utána majd még bejöhettek elbúcsúzni. Na indulás!

A gyerekek libasorban kivonultak a folyosóra. Rémszem és Tonks bementek, és becsukták maguk után a kórterem ajtaját. Fred felvonta a szemöldökét.

— Így is jó — motyogta, és kotorászni kezdett a zsebében. — Ne mondjatok el nekünk semmit.

— Ezeket keresed? — kérdezte George, és felmutatott egy marék hússzínű zsineget.

— Gondolatolvasó vagy — vigyorgott Fred. — Vizsgáljuk meg, van-e a Szent Mungóban páncélozó bűbáj a kórtermek ajtajának.

Az ikrek kibogozták az összegabalyodott telefüleket, majd kiosztották őket. Mind az ötüknek jutott egy-egy zsineg. Harry habozott, mikor Fred odanyújtotta neki az övét.

— Vedd csak el, Harry! Te mentetted meg apa életét. Ha valakinek joga van hallgatózni, az te vagy.

Harry ennek már nem tudott ellenállni. Megfogta a zsinór végét, és beledugta a fülébe, ahogy az ikrek is tették.

— Oké, mehet! — suttogta Fred.

A hússzínű zsinegek férgek módjára tekeregni kezdtek, és bekúsztak az ajtó alatt. Harry eleinte nem hallott semmit, aztán egyszerre ijedten összerezzent: olyan tisztán csengett a fülében Tonks vinnyogása, mintha a boszorkány ott állt volna közvetlenül mellette.

— Mindent átkutattak, de sehol nem találták a kígyót. Mintha elnyelte volna a föld, miután megtámadott téged. De hát Tudodki biztos nem hitte, hogy egy kígyó el tudja hozni…

— Szerintem felderítőnek küldte ki a bestiát — dörmögte Rémszem. — Mivel eddig nem járt sikerrel, alaposabban fel akarta mérni, mivel áll szemben. Ha Arthur nincs ott, a kígyónak bőven lett volna ideje körülnézni. Szóval Potter azt mondja, látta az egészet?

— Igen — felelte nyugtalanul Mrs. Weasley. — Sőt, Dumbledore mintha már várta volna, hogy Harrynek efféle látomása legyen.

— Hát igen — szólt Mordon — mindig is volt valami furcsa a Potter gyerekben, ez nem vitás.

— Hajnalban, mikor beszéltem Dumbledore-ral, úgy éreztem, aggódik Harryért — jegyezte meg Mrs. Weasley.

— Persze hogy aggódik — morogta Rémszem. — A fiú Tudjátokki kígyójának a szemével lát dolgokat. Persze neki fogalma sincs, mit jelent ez, de ha Tudjátokki megszállta őt…

Harry kirántotta a füléből a zsinórt. Szaporán kalapált a szíve, s az arcát elöntötte a forróság. Ránézett a Weasley gyerekekre.

azok visszabámultak rá, fülükben a zsinórral. A tekintetükben rémület ült.

Ezért kerülte hát Dumbledore a pillantását? Attól tartott, hogy Voldemort nézne vissza rá? Félt, hogy a zöld szemek egyszerre vörösbe váltanak, s a pupilla keskeny réssé szűkül?

Harry a hazafelé robogó metrókocsiban ülve felidézte, hogy a bölcsek kövéért folytatott küzdelem során hogyan préselte ki magát Voldemort kígyóarca, Mógus professzor fejéből. Önkéntelenül végigsimított a tarkóján. Vajon milyen érzés lenne, ha Voldemort az ő koponyájából dugná ki a fejét?

Piszkosnak, fertőzöttnek érezte magát; olyan embernek, aki halálos kórokozót hord a testében, aki nem méltó rá, hogy a metrón együtt utazzon ártatlan, tiszta emberekkel, akiknek az elméje és a teste mentes Voldemort mocskától… Ő, Harry nem csupán látta a kígyót: most már tudta, hogy ő maga volt a kígyó…

És az igazán borzalmas gondolat csak ezután jött. Felszínre bukott az agyában egy emlék, amitől a zsigerei kígyó módjára tekeregni kezdtek.

— Mi más kell neki, mint szövetségesek? — Olyasmi, amit csak lopással szerezhet meg… Egy fegyverre; gondolok. Olyan fegyverre, ami legutóbb nem volt a birtokában.

Én vagyok az a fegyver — gondolta Harry, együtt rázkódva a sötét alagútban sikló metrókocsival. Egyszerre mintha mérget pumpáltak volna az ereibe: teste átfagyott és kiverte a jeges verejték.

Engem akar használni Voldemort… azért járnak őrök a nyomomban. Nem engem akarnak megvédeni, hanem a többi embert tőlem… de hiába, a Roxfortban nem lehet mindig mellettem valaki. Valóban én támadtam meg tegnap éjjel Mr. Weasleyt, én voltam a tettes. Voldemort kényszerített rá. Talán most is itt van bennem, és hallgatja a gondolataimat…

— Jól vagy, Harry drágám? — kérdezte Mrs. Weasley Ginny előtt áthajolva. — Falfehér vagy. Rosszul érzed magad?

A kórházi csapat minden tagja őt nézte. Harry hevesen megrázta fejét, és rámeredt egy biztosítótársaság hirdetésére.

— Biztos, hogy jól vagy, Harry? — kérdezte ismét Mrs. Weasley, mikor már a Grimmauld tér gondozatlan gyepén lépkedtek. — Borzasztóan sápadt vagy. Aludtál délelőtt? Ha hazaértünk, feküdj le, éppen. Vacsoráig még pihenhetsz egy-két órát. Rendben van?

Harry bólintott. Megvolt a jó ürügy rá, hogy senkivel ne kelljen beszélnie. Mikor Mrs. Weasley kinyitotta a bejárati ajtót, ő azonnal bement, a troll-lábból készített esernyőtartó mellett elhaladva végigsietett az előszobán, és felszaladt a lépcsőn Ronnal közös hálószobájukba. Ott aztán elkezdett fel-alá járkálni a két ágy és Phineas Nigellus üres vászna előtt. Agya zúgott és sajgott a rengeteg kérdéstől és a még szörnyűbb sejtésektől.

Hogyan változott kígyóvá? Talán tudtán kívül animágus lett?…

Nem, az nem lehet, arról biztosan tudna. Lehet, hogy Voldemort animágus… igen, az beleillene a képbe: Voldemort az állatok közül biztosan kígyóvá változna… És mikor megszáll engem, mindketten kígyóvá válunk… de ez még mindig nem ad választ rá, hogyan jutottam el öt perc alatt Londonba meg vissza az ágyamba…