J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Boldog karácsonyt! — köszönt George. — Egy darabig ne menjetek le a földszintre.

— Miért? — kérdezte Ron.

— Mert anya megint zokog — felelte Fred. — Percy visszaküldte a karácsonyi pulcsit.

— Még levelet se mellékelt — tette hozzá George. — Nem kérdezte, hogy van apa, be se ment hozzá, semmi.

— Próbáltuk megvigasztalni anyát — folytatta Fred, s közben megkerülte az ágyat, hogy szemügyre vegye Dobby festményét. — Mondtuk, hogy Percy egy büdös rakás denevértrágya, és nem kell törődni vele.

— De nem hatott — csóválta a fejét George, azzal bekapott egy csokibékát. — Most Lupin vigasztalja. Szerintem jobb, ha idefent várunk, amíg összeszedi magát.

— Ez egyébként micsoda? — kérdezte a festményt szemlélve Fred. — Bevert képű pávián?

— Dehogyis, ez maga Harry! — George a kép hátára mutatott. — Rá van írva!

— A megszólalásig hasonlít — vigyorgott Fred, mire Harry hozzávágta házifeladat-naptárát. A könyv a földre esve kinyílt, és vidáman harsogta: Munka után édes a pihenés!

Harry és Ron kikászálódtak az ágyból. Öltözködés közben hallották, amint a ház lakói boldog karácsonyt kívánnak egymásnak odakint. A lépcsőn lefelé menet aztán összetalálkoztak Hermionéval.

— Köszönöm a könyvet, Harry! — szólt lelkesen a lány. — Már mióta vágytam A numerológia új elméleté re! Neked meg köszönöm a parfümöt, Ron. Nagyon érdekes illata van.

— Szívesen — felelte Ron, majd rámutatott a csinos csomagra, amit Hermione a kezében tartott. — Azt kinek szánod?

— Sipornak — felelte vidáman a lány.

— Nehogy ruhát adj neki! — figyelmeztette Ron. — Sirius azt mondta, nem engedhetjük el Siport, mert túl sokat tud.

— Nem ruha — rázta a fejét Hermione. — Bár ha rajtam múlna, adnék neki valami normális öltözéket a koszos rongya helyett… Nem, ez egy foltmintás takaró. Gondoltam, felvidítom vele egy kicsit a hálószobáját.

— Van neki hálószobája? — kérdezte Harry. Suttogóra fogta hangját, mert épp Mrs. Black portréja előtt haladtak el.

— Hát, Sirius szerint nem szoba, inkább csak odú — felelte Hermione. — Úgy tudom, a vízmelegítő alatt alszik, a konyhából nyíló kis kamrában.

Az alagsorban csak Mrs. Weasleyt találták. A boszorkány a tűzhely előtt állt, és olyan hangon kívánt boldog karácsonyt, mintha súlyos megfázás gyötörné. A gyerekek tapintatosan elfordultak, és nem néztek az arcába.

— Ez lenne Sipor hálószobája? — kérdezte Ron az éléskamrával szemközti sarokban nyíló, kopott ajtóhoz sétálva. Harry még sose látta nyitva azt az ajtót.

— Igen — felelte Hermione, most már némi félsszel a hangjában.

— Öhm… szerintem kopogjunk.

Ron rákoppantott párat az ajtóra. Odabentről nem érkezett válasz.

— Biztos odafent ólálkodik — mondta Ron, és további teketóriázás nélkül kinyitotta az ajtót. — Úúh!

Harry belesett barátja mellett. A kamra nagy részét egy ósdi vízmelegítő foglalta el. Sipor a csövek alatti harminc centis helyen rendezte be vackát, ami gyűrött rongyokból és rossz szagú, ócska takarókból állt. A kupac közepén bemélyedés jelezte, hova szokta befészkelni magát a házimanó éjszakára. A rongyok között száraz kenyérhéjak és penészes sajtdarabok hevertek, a sarokban pedig pénzdarabok és különféle kisebb tárgyak csillantak meg — Harry gyanította, hogy az Sipor kincseskamrája: azok a tárgyak, amelyeket sikerült megmentenie Sirius lomtalanító akciója idején. A gyűjtemény részét képezték az ezüstkeretes családi fotók is. Üvegük összetört ugyan, de fekete-fehér lakóik még mindig dölyfösen néztek a világba. Harry gyomra összeszorult, mikor felfedezte köztük Bellatrix Lestrange-et, azt a fényes fekete hajú, seprűs pillájú nőt, akinek a tárgyalását végignézte Dumbledore merengőjében. Sipor szemlátomást különösen nagy becsben tartotta ezt a képet: Magifix-csíkkal úgy-ahogy összeragasztotta törött üvegét, s az összes többi fotó elé állította.

— Itt hagyom neki az ajándékát — szólt Hermione, azzal letette a csomagot a rongykupac kifeküdt részére. Ezután óvatosan becsukta a kamra ajtaját. — Majd megtalálja, ha lejön.

Az éléskamrából ekkor lépett ki Sirius, kezében szép nagy karácsonyi pulykával.

— Jut eszembe — szólt — találkozott valamelyikőtök mostanában Siporral?

— Én utoljára akkor láttam, amikor megérkeztünk — felelte Harry. — Amikor kiparancsoltad a konyhából.

— Igen… — Sirius tűnődve bólintott. — Azt hiszem, én is akkor láttam utoljára… Biztosan elbújt valahol.

— De nem mehetett el, ugye? — kérdezte Harry. — Mikor azt mondtad neki, hogy „kifelé”, nem érthette úgy, hogy menjen el a házból?

— Nem, a manók csak akkor mehetnek el, ha ruhát kapnak — rázta a fejét Sirius. — Addig a gazdáik házában kell maradniuk.

— Ha nagyon akarják, el tudják hagyni a házat — vetette ellen Harry. — Két éve Dobby elszökött Malfoyéktól, hogy figyelmeztessen engem. Utána meg kellett büntetnie magát érte, de azért megtette.

Sirius erre kissé összevonta a szemöldökét, de aztán így felelt:

— Majd később megkeresem. Biztos fent van valahol, és bőgve ölelgeti anyám valamelyik régi rongyát. Vagy lehet, hogy beszorult a szellőzőbe, és elpusztult… de nem, nincs nekem olyan szerencsém.

Fred, George és Ron nevettek, Hermione pedig rosszallóan megcsóválta a fejét.

Úgy tervezték, hogy ebéd után ismét bemennek a kórházba, ezúttal Rémszem és Lupin kíséretében. Már a desszertnél tartottak, mikor befutott Mundungus, akinek sikerült „kölcsönöznie” egy autót erre az alkalomra. Szükség is volt a járműre, hiszen karácsonykor nem közlekedett a metró. A kocsit — amiről Harry gyanította, hogy tulajdonosának tudta és beleegyezése nélkül került a Grimmauld térre — ugyanazzal a tágító bűbájjal kezelték, ami Weasleyék régi Ford Angliájánál is olyan jól bevált: az autó kívülről nézve normális nagyságú maradt, mégis kényelmesen elfért benne tíz személy plusz Mundungus, a sofőr. Mrs. Weasley kezdetben vonakodott beülni a járműbe — Harry sejtette, hogy viaskodnak benne a Mundungusszal és a mágiamentes közlekedéssel szembeni ellenérzései — de a zimankós hideg és gyerekeinek rimánkodása végül megtette hatását, úgyhogy nagy kegyesen helyet foglalt Fred és Bill között.

A városban nem volt nagy forgalom, így gyorsan elértek a Szent Mungóhoz. Az egyébként néptelen bevásárlóutcán csupán néhány boszorkány és varázsló lopakodott a kórház felé. Miután a tíz utas kiszállt, Mundungus elhajtott, hogy egy sarokkal odébb leparkoljon, Harryék pedig ráérősen odasétáltak a nejlonruhás baba kirakatához, majd egyenként átléptek az üvegen.

Az előcsarnokban kellemes, ünnepi hangulat fogadta őket.

A lámpa gyanánt szolgáló üveggömböket pirosra és aranysárgára színezték, így azok hatalmas karácsonyfadíszekre hasonlítottak. Minden ajtót magyalfüzér keretezett, s minden sarokban mágikus hótól és jégcsapoktól fehérlő, aranycsillag csúcsdíszes fenyőfa állt. A kórházban nem volt akkora tömeg, mint legutóbb, Harryt mégis majdnem fellökte egy boszorkány, akinek mandarin volt a bal orrlyukában.

— Családi veszekedés, mi? — kérdezte kissé gúnyosan a szőke recepciós boszorkány. — Maga már a harmadik ma… Varázslati traumák osztálya, negyedik emelet.

Mr. Weasley az ágyán ült, ölében a pulykaebéd maradékával, és egy kicsit szégyenlős arcot vágott.