J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Ron bizonytalanul felfelé mutogatott.

— Hát… mi igazából…

A gyógyító azonban olyan hívogatóan mosolygott, hogy a mondat végét Ron már csak elmotyogta:

— …teázni indultunk.

Harry, Ron, Hermione és Ginny összenéztek, aztán kelletlen elindultak Lockhart és a gyógyító nyomában a folyosón.

— Ne maradjunk sokáig! — suttogta Ron.

A boszorkány rámutatott pálcájával a Janus Cooka Kórterem ajtajára.

— Alohomora — motyogta, s miután az ajtó kinyílt, karon fogva, odavezette Gilderoyt az ágya mellett álló karosszékhez.

— Ebben a szobában laknak a tartós ápolást igénylő betegeink — magyarázta suttogva Harryéknek. — Azok, akiknél egy varázslat maradandó károsodást okozott. Ők többé-kevésbé gyógyíthatatlanok, bár bájitalkúrákkal, bűbájokkal és némi szerencsével el lehet érni náluk bizonyos javulást. Gilderoy például már kezdi visszanyerni az öntudatát, O’Men úr pedig már szavakat is ki tud mondani, csak épp senki nem érti, milyen nyelven beszél… Hát akkor; beszélgessetek vele, én befejezem az ajándékosztást.

Harry körülnézett. Mr. Weasley kórtermével ellentétben ez a helyiség tele volt a betegek személyes tárgyaival. Ebből is látni lehetett, hogy a lakók hosszabb időre költöztek be. Gilderoy ágyának feje körül fotók borították a falat — mindegyikben Lockhart egy-egy mosolygó, integető képmása lakott. Több fényképet girbegurba, gyerekes nyomtatott betűk szeltek át — azokat Lockhart magának szignálta.

Miután a gyógyító leültette őt székébe, Gilderoy nyomban elővett egy újabb csomag fotót, pennát ragadott, és lázas dedikálásba fogott.

— Tedd borítékba őket! — utasította Ginnyt, miközben sorban a az ölébe dobálta az aláírt képeket. — Nem felejtettek ám el az emberek! Még mindig rengeteg rajongói levelet kapok. Gladys Ladgeon például hetente ír. Csak tudnám, miért.

Egy pillanatra megállt, tekintete a semmibe révedt — aztán megint szélesre húzta a száját, és új lendülettel folytatta a dedikálást.

— Biztos azért, mert olyan jóképű vagyok!

A szemközti ágy lakója, egy fakósárga arcú, gyászos tekintetű varázsló láthatóan nem érzékelte a körülötte zajló eseményeket. Szüntelenül motyogott magában, s közben a plafont bámulta. Két ággyal odébb egy boszorkány feküdt, akinek az egész fejét sűrű szőr nőtte be. Harrynek eszébe jutott, hogy három éve Hermionéval valami hasonló történt, de az ő esetében az elváltozás szerencsére nem bizonyult maradandónak. A kórterem távoli végében az utolsó két ágyat virágmintás függöny takarta el.

A gyógyító boszorkány a szőrös arcú nőhöz lépett, és néhány ajándékot adott át neki.

— Tessék, Ágnes — szólt. — Látja, nem feledkeztek meg magáról. A fia baglyot is küldött: azt írta, este bejön magához. Örül neki?

Ágnes négyet vakkantott.

— Nézze csak, Broderick! Kapott egy szép cserepes virágot meg egy naptárat tizenkét gyönyörű hippogriff fotóval. Ettől majd felvidul, kedvesem! — A gyógyító boszorkány letett egy meglehetősen csúnya, lengő polipkaros növényt az éjjeliszekrényre, majd a naptárat egy pálcaintéssel a falra erősítette. — És… ó, Mrs. Longbottom, hát már mennek is?

Harry úgy fordult oda, mintha dróton rántották volna. A kórterem végében széthúzták a függönyt, és két látogató lépett ki az ágysorok közti folyosóra. Egyikük egy öntudatos tartású, idősebb boszorkány volt; hosszú, zöld ruhát viselt, hozzá kissé viseltes rókaprémet, fején pedig kitömött keselyűvel díszített, hegyes süveg tornyosult. Mögötte egy fiú kullogott búsan leszegett fejjel: Neville.

Harry azonnal rádöbbent, hogy kik fekszenek a legtávolabbi két ágyban. Kétségbeesetten körülnézett; keresni akart valamit, amivel el tudja terelni barátai figyelmét, amíg Neville elhagyja a kórtermet. A Longbottom névre azonban Ron is felkapta a fejét, és mielőtt Harry megakadályozhatta volna, elrikkantotta magát:

— Neville!

A fiú összerezzent, és úgy behúzta a nyakát, mintha puskagolyó fütyült volna el a füle mellett.

— Láttad? Itt van Lockhart! Te kinél voltál?

— Ők a barátaid, Neville drágám? — kérdezte Neville nagyanyja, és fensőbbséges pillantással végignézett Harryéken.

Neville-en látszott, hogy a pokolban is jobban érezné magát. Nem nézett Harryék szemébe, s kövérkés arca lassan lilára színeződött.

— Á, látom már — folytatta a nagyanyja, és Harry felé nyújtotta aszott, madárlábszerű jobbját. — Téged természetesen megismerlek. Neville mindig rajongással emleget téged.

— Öhm… köszönöm — motyogta zavartan Harry, és kezet fogott a boszorkánnyal. Neville a lábára meredt, s folyamatosan lilult az arca.

— Ti ketten bizonyára Weasleyk vagytok. — Neville nagyanyja most Ronnal és Ginnyvel is kezet fogott. — Ismerem a szüleiteket, ha csak futólag is. Kiváló emberek, kiválóak… Te pedig Hermione Granger vagy, nemde?

Hermionét szemlátomást meglepte, hogy Mrs. Longbottom felismerte, de megfogta a felé nyújtott kezet.

— Neville sokat mesélt rólad. Tudom, hogy nemegyszer segítettél neki… Rendes fiúcska az én Neville-em — tette hozzá, csontos orra mentén gyengédnek épp nem nevezhető pillantást vetve a fiúra — de sajnos nem örökölte az apja tehetségét.

E szavakkal fejét a kórterem végében álló ágyak felé fordította, de olyan hirtelen, hogy süvegén vészesen inogni kezdett a kitömött keselyű.

— Micsoda? — motyogta döbbenten Ron. Harry legszívesebben rátaposott volna a lábára, de ezt farmernadrágban nem lehetett olyan észrevétlenül megtenni, mint talárban. — Az apád fekszik itt, Neville?

Mrs. Longbottom felkapta a fejét.

— Mire véljem ezt, Neville? A barátaid semmit nem tudnak a szüleidről?

Neville nagy levegőt vett, felnézett a plafonra, és megrázta a fejét. Harry soha senkit nem sajnált még ennyire, de ötlete sem volt, hogyan segíthetné ki Neville-t kínos helyzetéből.

— Mi szégyellnivaló van ezen? — csattant fel Mrs. Longbottom. — Büszke lehetsz a szüleidre, büszke! Azt hiszed, azért áldozták fel az egészségüket, az elméjük épségét, hogy a tulajdon gyermekük szégyellje őket!?

— Nem szégyellem őket — felelte elhaló hangon Neville, még mindig kerülve Harryék tekintetét. Ron lábujjhegyen ágaskodva meresztette a szemét a távoli két ágy felé.

— A viselkedésed nem azt mutatja! — korholta unokáját Mrs. Longbottom, majd felszegett fejjel Harryékhez fordult, s úgy folytatta: — A fiamat és a menyemet Tudjukki csatlósai juttatták ide.

Hermione és Ginny a szájuk elé kapták a kezüket. Ron visszaereszkedett a talpára, és döbbenten pislogott.

— Mindketten aurorok voltak, a varázslótársadalom köztiszteletben álló tagjai — folytatta Mrs. Longbottom. — Kimagaslóan tehetségesek, mind a ketten… Tessék, Alice drágám, mit szeretnél?

A ágyak közti folyosón hálóinges nő csoszogott feléjük. Neville édesanyja volt — de nem az a pirospozsgás, mosolygós boszorkány, akire Harry a Főnix Rendjének egykori tagjait ábrázoló csoportképről emlékezett, hanem egy sovány, beesett arcú, aránytalanul nagy szemű, színtelenre őszült hajú asszony. Nem akart beszélni — talán nem is tudott — csupán bizonytalanul felemelte a kezét, Neville felé nyújtva valamit, amit a markában tartott.

— Már megint… — Mrs. Longbottom fáradtan megcsóválta a fejét. — Jól van, Alice drágám, jól van… Vedd el, Neville, hadd örüljön.