J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Minden rendben, Arthur? — kérdezte Mrs. Weasley, miután valamennyien köszöntötték a varázslót, és átadták neki az ajándékokat.

— Persze, persze — felelte feltűnő sietséggel Mr. Weasley. — Öhm… nem találkoztatok véletlenül Smethwyck gyógyítóval?

— Nem — Mrs. Weasley gyanakodva nézett férjére. — Miért?

— Nem érdekes — legyintett Mr. Weasley, és gyorsan hozzálátott ajándékai kibontásához. — Mindenkinek szép napja volt? Miket kaptatok karácsonyra? Nahát, Harry! Ez gyönyörű! — Épp kibontotta ugyanis Harry ajándékát, ami nem volt más, mint néhány olvadóbiztosíték és egy csavarhúzókészlet.

Mrs. Weasleyt szemlátomást nem elégítette ki férje kitérő válasza. Mikor Mr. Weasley előredőlt, hogy kezet rázzon Harryvel, az asszony vetett egy pillantást a hálóinge alá.

— Arthur! — Mrs. Weasley hangja úgy csattant, mint egy egérfogó. — Neked kicserélték a kötésedet! Miért cserélték ki egy nappal előbb? Azt mondták, csak holnap kapsz új kötést!

Mr. Weasley az álláig rántotta a takarót.

— Te-te-tessék? — hebegte megszeppenve. — Nem érdekes… semmiség… nem fontos…

Felesége szúrós tekintetétől aztán leeresztett, akár egy kilyukadt lufi.

— Jól van… De légy szíves, ne izgasd fel magad, Molly… Augustus Pye-nak volt egy ötlete… Tudod, ő itt a gyógyítóinas, szimpatikus fiatalember… a hobbija az… az alternatív gyógyászat… a hagyományos muglimódszerek… És hát van az úgynevezett sebvarrás, ami nagyon jól működik… muglisebeknél…

Mrs. Weasley a visítás és a hörgés érdekes elegyét produkálta.

Lupin elfordult az ágytól, és odasétált a vérfarkashoz. Annak nem volt látogatója, és vágyakozva pislogott a Mr. Weasley ágyát körülálló csoport felé. Bill azt motyogta, hogy elmegy inni egy teát, az ikrek pedig nyomban felpattantak, hogy vele tartsanak. Mrs. Weasley nem vett róla tudomást, hogy többen menekülőre fogták a dolgot, s mikor beszélni kezdett, hangja minden szóval fenyegetőbben zengett:

— Azt akarod mondani, hogy muglimódszerekkel kísérletezgettek rajtad?

— Nem kuruzslás ez, Molly drágám — próbált védekezni Mr. Weasley. — Csak Pye-jal gondoltuk, hogy kipróbálunk valamit… de sajnos pont az ilyen sebeknél… nem működik olyan jól a dolog, mint hittük…

— Vagyis?

— Hát… mondom, van egy módszer, amit sebvarrásnak neveznek…

— Ez úgy hangzik, mintha megpróbáltátok volna tűvel és cérnával összefércelni a bőrödet. — Mrs. Weasley vészjóslóan felnevetett. — De nem, ilyen ostoba még te se lehetsz, Arthur…

— Én is innék egy teát — pattant fel Harry.

Hermione, Ron és Ginny futólépésben követték őt. Miután becsukták maguk mögött az ajtót, odabent felharsant Mrs. Weasley hangja:

— Mi az, hogy körülbelül ilyesmit csináltatok!?

— Ez jellemző apára — csóválta a fejét Ginny. — Bevarrni egy sebet… Megáll az eszem.

Közben a négyes fogat elindult a folyosón.

— Mágiamentes sebeknél a varrás jól bevált módszer — jegyezte meg Hermione. — De annak a kígyónak a mérge valószínűleg oldja a cérnát. Merre lehet a teázó?

— Az ötödiken — felelte Harry, felidézve az eligazító táblán olvasott információt.

A folyosó végén nyíló lengőajtón kilépve egy lépcsőházban találták magukat, ahol a falon további ijesztő arcú gyógyítók portréinak sora függött. Miközben Harryék felfelé lépkedtek a recsegő fa lépcsőfokokon, több festményalak is megszólította őket: sajátos tüneteket diagnosztizáltak náluk, és rémisztő kúrákat ajánlgattak.

Ron felettébb megütközött, mikor egy középkori varázsló drámai hangon kijelentette, hogy súlyos ragyaszóródása van.

— Az meg micsoda? — kérdezte mérgesen, mikor a gyógyító már vagy hat kép óta szaladt mellette, félrelökdösve az útjába álló portrélakókat.

— Haj, úrfi, az bizony a bőrnek egy rettenetes elfajzása. Idő múltával talán még a mostaninál is csúfabb s torzabb lesz tőle az orcád…

— Nem csúf és torz az arcom! — csattant fel lángoló füllel Ron.

— Az egyetlen gyógyír rá a varangyos béka mája, azt kötözd szorosan a torkodra, s állj holdtölte idején mezítelenül angolnahalak kivájt szemével teli hordóba…

— Nincs ragyaszóródásom!

— De hát orcád teli van undok foltokkal, úrfi…

— Azok szeplők! — dühöngött Ron. — Menjen vissza a képébe, és hagyjon engem békén! — A többiek felé fordult, akik gondosan ügyeltek rá, hogy komoly arcot vágjanak. — Hányadik emelet ez?

— Az ötödik, azt hiszem — felelte Hermione.

— Nem, ez a negyedik — rázta a fejét Harry. — Még egyet megyünk…

A lépcsőpihenőre érve azonban Harry egyszerre megtorpant.

A varázslati traumák osztályára nyíló ajtó kis ablaka mögül az üvegnek préselt orral egy varázsló nézett rájuk. Göndör szőke hajú, kék szemű férfi volt; széles, bárgyú mosolyra húzott szájából vakítóan fehér fogak villantak ki.

— Azt a… ! — suttogta a varázslóra meredve Ron.

— Te jó ég! — sikkantott Hermione — Lockhart professzor!

A volt sötét varázslatok kivédése tanár kinyitotta az ajtót, és hosszú, lila hálóköntösében odalépett hozzájuk.

— Szívélyes üdvözletem! — szólt. — Autogramot szeretnétek kérni tőlem, igaz?

— Semmit nem változott — súgta oda Harry Ginnynek, aki elvigyorodott.

— Öhm… Hogy van, tanár úr? — kérdezte kissé bűntudatosan Ron. Az ő repedt varázspálcája okozta ugyanis Lockhartnál a súlyos emléktörlődést, ami miatt a Szent Mungóba került. Igaz, Lockhart magának köszönhette a balesetet, mert rátámadt Harryre és Ronra. Harry nem is sajnálta olyan nagyon a professzort.

— Kitűnően vagyok, kitűnően! — felelte túláradó vidámsággal Lockhart, és előhúzott köpenye zsebéből egy meglehetősen kopott pávatoll pennát. — Akkor hát, hány autogramot parancsoltok? Képzeljétek, már tudok folyóírással írni!

— Öhm… köszönjük, de most egyet se kérünk — felelte Ron.

Megrökönyödve nézett Harryre, aki viszont a professzorhoz fordult:

— Szabad a tanár úrnak a folyosón sétálnia? Nem a kórteremben kellene lennie?

Lockhart arcáról leolvadt a mosoly. Néhány másodpercig töprengve nézte Harryt, aztán megkérdezte:

— Nem találkoztunk mi már valahol?

— De… de igen — felelte Harry. — Maga tanított minket a Roxfortban, nem emlékszik?

— Tanítottam? Én? — pislogott Lockhart. — Tényleg?

Aztán ijesztő hirtelenséggel visszatért a mosoly az arcára.

— Gondolom, mindenre én tanítottalak meg benneteket, amit csak tudtok! Így van? Na, mi lesz akkor az autogramokkal? Kaptok egy kerek tucattal, hogy a kis barátaitoknak is adhassatok!

Ekkor azonban egy fej jelent meg a folyosó túlsó végén nyíló ajtóban.

— Enyje-ejnye, Gilderoy, hát már megint elkószált?

Az ajtó kinyílt, és egy pirospozsgás, kövér gyógyítónő döcögött a folyosóra. Hajában kis aranykoszorút viselt, és kedves mosollyal köszöntötte Harryéket.

— Nahát, Gilderoy, látogatói jöttek? És épp karácsony napján! Milyen kedvesek! Tudjátok, szegénykét nem látogatja soha senki, pedig olyan egy drága jó lélek! Ugye, Gilderoy?

— Autogramokat kérnek tőlem! — újságolta sugárzó arccal Lockhart. — Úgy könyörögnek, hogy nem lehet nemet mondani nekik! Csak legyen elég fényképem!

— Mit szóltok hozzá? — A gyógyító belekarolt Lockhartba, s úgy nézett rá, ahogy koraérett kétévesekre szokás. — Tudjátok, ő valamikor híres ember volt. Reméljük, ez az autogram-osztogatás jelzi, hogy lassan kezd visszatérni az emlékezete. Gyertek velünk kérlek! Gilderoynak a zárt részlegben van a helye. Biztos akkor osont ki, amikor bevittem a karácsonyi ajándékokat. Egyébként zárva tartjuk az ajtót. Nem bánt ő senkit, de… — itt suttogóra fogta a hangját — …félünk, hogy baja esik szegénynek. Elkóborol, aztán nem talál vissza… Kedves tőletek, hogy bejöttetek hozzá.