J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Neville addigra már nyújtotta is a kezét, s anyja a markába ejtett egy összegyűrt Drubli Legjobb Fúvógumija csomagolópapírt.

— Jól van, drágám — szólt színlelt derűvel Mrs. Longbottom, és vállon veregette a beteg asszonyt.

— Köszönöm, anya — szólt csendesen Neville.

Alice Longbottom megfordult, és halkan dúdolva elcsoszogott az ágya felé. Neville dacosan végignézett Harryéken. Bizonyára arra számított, hogy nevetni fognak, de tévedett.

Mrs. Longbottom sóhajtott.

— Ideje indulnunk — szólt, és felhúzta hosszú, zöld selyemkesztyűjét. — Örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Neville, dobd ki azt a cukrospapírt! Már annyi van otthon, hogy kitapétázhatnád vele a szobádat.

Harry azonban látta, hogy Neville kifelé menet titkon a zsebébe csúsztatja édesanyja kis ajándékát. Aztán becsukódott az ajtó az öreg hölgy és unokája mögött.

— Sejtelmem se volt róla — szólt könnyeivel küszködve Hermione.

— Nekem se — mondta rekedten Ron.

— Nekem se — suttogta Ginny.

Mindhárman Harryre néztek.

— Én tudtam — szólt csüggedten Harry. — Dumbledore-tól… De megígértem, hogy nem mondom el senkinek. Ezért került Bellatrix Lestrange az Azkabanba: a Cruciatus-átokkal kínozta Neville szüleit.

— Bellatrix Lestrange tette ezt velük? — szörnyülködött Hermione. — Az a nő, akinek a képét Sipor a fészkében őrzi?

A döbbenet csöndjét néhány másodperc után Lockhart bosszús hangja törte meg:

— Ejnye, hát ezért tanultam meg folyóírással írni!?

Sipor végül a padlásszobából került elő, fülig porosan. Sirius, aki megtalálta, nem tulajdonított túl nagy jelentőséget az ügynek — úgy vélte, Sipor régi kacatok után kutatott családi ereklye-gyűjteményének gazdagítása céljából. Harryt azonban nyugtalanította a dolog.

Megkerülése óta a manó jobb hangulatban volt, ritkábban lehetett dühös motyogását hallani, és az addiginál készségesebben teljesítette az utasításokat. Harry egyszer-kétszer észrevette, hogy Sipor gyűlölködve mered rá, de olyankor a manó mindig gyorsan lesütötte a szemét.

Harry nem osztotta meg aggodalmát keresztápjával, akinek a jókedve karácsony után gyorsan apadni kezdett. Ahogy közeledett Harryék indulásának napja, Sirius egyre gyakrabban kapott „búrohamot”, ahogy Mrs. Weasley nevezte. Olyankor magába fordult vagy zsémbeskedett, s gyakran hosszú órákra bezárkózott Csikócsőr szobájába. Keserűsége átjárta a házat, beszivárgott az ajtók alatt, mint holmi mérges gáz, és egykettőre mindenkit megfertőzött.

Harry — öt éve most először — nem örült közelgő visszatérésének a Roxfortba. Egyrészt nem szívesen hagyta ott keresztapját Siporral összezárva, másrészt az iskolakezdés azt jelentette, hogy megint el kell viselnie a zsarnokoskodó Dolores Umbridge-et, aki időközben bizonyára újabb tucatnyi rendeletet eszelt ki. A kviddics vigasztalást jelentett volna számára — de attól meg eltiltották. Arra is jó esélyt látott, hogy a vizsgák közeledtével a házifeladat-terhelés még tovább növekszik majd; és mindennek a tetejébe ott volt Dumbledore, aki változatlanul nem állt szóba vele. Ha nincs a DS, gondolta Harry, kikönyörögné Siriustól, hogy otthagyhassa az iskolát, és a Grimmauld téri házban maradhasson.

Aztán a szünet utolsó napján történt valami, ami egyenesen rémisztővé tette Harry számára a visszatérést a Roxfortba.

Harry és Ron épp varázslósakkot játszottak Hermione, Ginny és Csámpás kibicelése mellett, mikor Mrs. Weasley bedugta a fejét a hálószoba ajtaján.

— Harry drágám, lejönnél, kérlek, a konyhába? Piton tanár úr szeretne beszélni veled.

Harry először fel se fogta a hallottakat, mert épp lelkesen biztatta bástyáját, ami Ron egyik gyalogjával viaskodott.

— Üsd ki! Üsd már ki, az csak egy gyalog, te szerencsétlen! Bocsánat, Mrs. Weasley, nem figyeltem.

— Piton tanár úr lent vár a konyhában. Szeretne beszélni veled.

Harrynek leesett az álla a megrökönyödéstől. Ránézett Ronra, majd Hermionéra, aztán Ginnyre, de azok szintén csak tátogni tudtak. Csámpás, akit Hermione az utolsó negyedórában alig bírt féken tartani, rögtön kihasználta az alkalmat, és ráugrott a sakktáblára. A figurák rémülten visítozva menekültek előle.

— Piton vár… engem? — kérdezett vissza Harry.

— Piton tanár úr — javította ki szemrehányó hangsúllyal Mrs. Weasley. — Na, gyere, gyere, gyorsan! Azt mondta, sietnie kell.

— Mit akarhat tőled? — kérdezte riadtan Ron, miután anyja visszahúzta a fejét az ajtóból. — Volt valami balhéd nála?

— Dehogyis! — méltatlankodott Harry. Elképzelni se tudta, mi késztethette rá Pitont, hogy utána jöjjön a Grimmauld térre. Talán T-t kapott az utolsó házi feladatára?

Másfél perccel később, mikor benyitott a konyhába, ott találta Siriust és Pitont, akik a hosszú asztalnál ültek, és mereven elnéztek egymás mellett. Egyikük sem szólt, de a levegő szinte vibrált kölcsönös utálatuktól. Sirius előtt az asztalon nyitott levél hevert.

— Öhhm — köhintett Harry, hogy felhívja a figyelmet jelenlétére.

Piton felé fordította zsíros fekete hajjal keretezett arcát.

— Ülj le, Potter!

Sirius hátradőlt, úgyhogy széke két első lába felemelkedett a padlóról, és emelt hangon megszólította a plafont:

— Örülnék, ha nem parancsolgatnál a házamban, Piton.

A bájitaltantanár fakó arca csúnya szürkés-rózsaszínűre vált. Harry leült vele szemben, Sirius mellé.

— Négyszemközt kellene beszélnem veled, Potter — szólt Piton, arcán a jól ismert gúnyos félmosollyal — de Black…

— A keresztapja vagyok — mondta az előbbinél is hangosabban Sirius.

— Dumbledore utasítására vagyok itt — folytatta Piton. Ő viszont egyre halkabban és sziszegőbben beszélt. — De felőlem itt maradhatsz, Black. Felteszem, rosszul esne, ha ebből is kimaradnál.

— Ezzel meg mit akarsz mondani? — csattant fel Sirius, és zajosan visszabillentette székét.

— Bizonyára bosszant, hogy nem lehetsz hasznos tagja a Rendnek — felelte Piton, finoman megnyomva a jelzőt.

Most Siriuson volt a pirulás sora. Piton félmosollyal nyugtázta a bevitt találatot, és ismét Harryhez fordult:

— Az igazgató úr óhaja szerint a következő félévben okklumenciát fogsz tanulni.

— Mit fogok tanulni? — pislogott Harry.

Piton feljebb görbítette szája sarkát.

— Okklumenciát, Potter. Az elme mágikus védelmét külső behatolással szemben. Kevéssé ismert mágiaág, de felettébb hasznos.

Harry szíve vadul kalapálni kezdett. Védekezés külső behatolással szemben? De hát mind azt mondták, hogy nem költözött belé Voldemort…

— Miért kell ezt az okklu… dolgot tanulnom? — bukott ki belőle a kérdés.

— Mert az igazgató úr jónak látja — felelte közönyösen Piton. — Hetente egyszer különórán veszel majd részt, de nem mondhatod el senkinek, mit tanulsz. A legkevésbé Dolores Umbridge-nek. Megértetted?

— Igen — bólintott Harry. — És ki lesz a tanárom?

Piton felvonta fél szemöldökét.

— Én.

Harrynek olyan érzése támadt, mintha a nyakától lefelé olvadni kezdett volna a teste. Különórák Pitonnal — mivel érdemelte ezt ki? Segélykérően pillantott keresztapjára.

— Miért te tanítod Harryt? — kérdezte ellenségesen Sirius. — Miért nem Dumbledore?

— Mert mint igazgató megteheti, hogy másokra bízza a kellemetlen feladatokat — felelte nyájasan Piton. — Biztosíthatlak, hogy nem önként jelentkeztem. — Felállt, és láthatóan indulni készült. — Hétfő délután hat órakor várlak a dolgozószobámban, Potter. Ha bárki kérdezi, bájitaltan-korrepetáláson veszel részt. Aki látott már az órámon, nem fogja kétségbe vonni, hogy rászorulsz.