J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

A Grimmauld tér 12. ajtaja becsapódott mögöttük. Mikor Harry a lépcső aljából hátranézett, a ház már laposra zsugorodott — mintha két szomszédja összenyomta volna — s egy szempillantással később teljesen eltűnt.

— Gyertek! — sürgette a gyerekeket Tonks. Harry a szokottnál nyugtalanabbnak érezte a boszorkány hangját. — Minél gyorsabban felszállunk a buszra, annál jobb!

Lupin felemelte a jobb kezét.

Bamm!

A következő pillanatban egy kétemeletes, harsánypiros busz fékezett le az orruk előtt, elfoglalva a közeli lámpaoszlop helyét is, ami az utolsó pillanatban félreugrott az útjából.

A jármű lépcsőjéről piros egyenruhás, sovány, szeplős, elálló fülű fiatalember szökkent a járdára.

— Üdvözöljük a Kóbor… — harsogta.

— Igen, köszönjük, tudjuk — fojtotta belé a szót Tonks. — Gyerünk, szaporán, szálljatok fel…

Azzal már terelte is Harryt a busz lépcsője felé. Mikor elhaladtak a kalauzfiú előtt, annak elkerekedett a szeme.

— Né má! Herri…

— Ha ordibálni kezded a nevét, úgy megátkozlak, hogy attól koldulsz! — mordult rá fenyegetően Tonks, miközben már Ginnyt és Hermionét tuszkolta felfelé a lépcsőn.

Ron csillogó szemmel nézett körül a buszon.

— Végre kipróbálhatom ezt az izét! — örvendezett.

Harry legutóbb éjszaka utazott a Kóbor Grimbusszal, s akkor a busz utastere rézkeretes ágyakkal volt tele. Most ellenben szedett-vedett székek alkották a berendezést. A hirtelen fékezés következtében az ülőalkalmatosságok egy része felborult, s több varázsló- és boszorkányutas is a padlón kötött ki. Ők most tápászkodtak fel, dühös morgolódás közepette. Valakinek a bevásárlókosara előreszánkázott a jármű orrába, s ott kiborult, aminek következtében békapetében és krémpudingban fuldokló csótányok ropogtak a felszállók talpa alatt.

— Úgy tűnik, külön fogunk ülni — állapította meg Tonks, miután felmérte a helykínálatot. — Fred, George, Ginny, ti üljetek le ott hátul… Remus veletek marad.

Tonks, Harry, Ron és Hermione felmentek a második emeletre ahol találtak is négy szabad széket: kettőt elöl, kettőt pedig a busz farában. Stan Shunkpike, a kalauz kutyamód követte Ront és Harryt a hátsó két helyhez. Az utasok tekintetükkel követték az elhaladó Harryt, de mikor a fiú leült, minden fej előrefordult.

Miközben a fiúk kiguberálták a tizenegy sarlós viteldíjat, a Kóbor Grimbusz vészesen inogva továbbindult. A járda és az úttest között bukdácsolva megkerülték a Grimmauld teret, majd a busz — bamm! — hatalmasat zökkent, úgyhogy valamennyien hátraestek.

Ron székestül felborult, s elejtette Pulipinty kalitkáját. A madár kiszabadult, vad csicsergés közepette előrerepült az utasok között, és letelepedett Hermione vállára. Miközben Ron feltápászkodott, Harry, akit egy falra szerelt gyertyatartó megmentett a hanyatt eséstől, kinézett az ablakon. Úgy tűnt, a busz épp egy autópályán halad.

— Birminghamnél járunk — válaszolta meg kimondatlan kérdését a mindig vidor Stan. — Aztán mondd, hogy vagy, Herri? Sokat voltál az újságban nyáron, de nem nagyon írtak jókat rólad. Mondtam is Ernie-nek, hogy mondom: Nem is látszott pedig dilisnek, mikor velünk utazott.

Stan átadta a jegyeket, és tovább bámulta Harryt. Szemlátomást cseppet sem érdekelte, hogy valaki dilis-e vagy sem, ha híres annyira, hogy benne legyen a neve az újságban. Közben a Kóbor Grimbusz riasztóan kilengve előzgetni kezdte az autókat. Harry a busz orra felé nézett, s látta, hogy Hermione eltakarja a szemét. Pulipinty pedig jókedvűen egyensúlyozott a lány vállán.

Bamm!

A székek megint hátracsúsztak, a busz ugyanis leugrott az autópályáról, hogy rátérjen egy hajtűkanyarokkal teli mellékútra. Padkától padkáig kacsáztak, az utat szegélyező élősövénynek többször is félre kellett húzódnia. Hamarosan egy kisváros forgalmas főutcájára értek, aztán végigszáguldottak egy magas hegyek ölelte viadukton, majd egy széles, szélfútta fennsík következett. Minden váltást újabb robaj és zuttyanás jelzett.

— Most, hogy kipróbáltam — motyogta Ron, miután hatodszor is feltápászkodott a padlóról — többet nem is akarok ezen az izén utazni.

— Még egy megálló, aztán a Roxfort következik — jelentette vidáman Stan, miután odabotorkált Harryékhez. — A parancsolgatós nő, aki veletek szállt fel, adott egy kis vajsörre valót, hogy vegyük előre a megállótokat a sorban. De azért Madam Marshot még letesszük, mert nincs nagyon jól… Az alsó szintről öklendezés majd undok loccsanás hallatszott fel.

Pár perccel ezután a Kóbor Grimbusz zajosan lefékezett egy kocsmában — illetve egy kocsma előtt, mert az épület idejében félreugrott. Stan lesegítette a buszbeteg Madam Marshot, s ezt az alsó szinten utazók a hangokból ítélve megkönnyebbüléssel nyugtázták. A busz továbbindult, egyre gyorsított, azután…

Bamm!

A hóborította Roxmorts főutcáján robogtak. Harry kinézett a hópelyhek pöttyözte ablakon, és megpillantotta a Szárnyas Vadkant — a kocsma cégére nyikorogva lengett a téli szélben. Végül aztán a Kóbor Grimbusz megállt a roxforti birtok kapuja előtt.

Lupin és Tonks leadogatták a gyerekek csomagjait, majd maguk is leszálltak elbúcsúzni. Harry vetett még egy utolsó pillantást a kétemeletes buszra. Az utasok az ablaknak nyomott orral bámulták őket.

— A birtokon már biztonságban lesztek — mondta Tonks, a néptelen utat fürkészve. — Jó tanulást, fiúk-lányok!

— Vigyázzatok magatokra! — búcsúzott Lupin, és mindenkivel kezet rázott. Harryt hagyta utoljára. — Figyelj rám… — fordult hozzá, amíg a többiek Tonkstól búcsúzkodtak. — Tudom, hogy nem kedveled Perselust… De hidd el, kiváló okklumentor, és mindannyian — Siriusszal egyetemben — azt akarjuk, hogy meg tudd védeni magad. Úgyhogy vedd komolyan a dolgot, rendben?

— Rendben — sóhajtotta Harry, Lupin koravén arcába nézve. — Hát akkor: viszlát.

A gyerekek ládáikat vonszolva elindultak a csúszós úton a kastély felé. Hermione arról csacsogott, hogy lefekvés előtt köt még néhány manósapkát. Mikor végre-valahára a tölgyajtó elé értek, Harry még egyszer hátrafordult. Eszébe jutott, milyen megpróbáltatások várnak rá, s azt kívánta, bár a Kóbor Grimbuszon maradt volna.

Harry hétfője a szorongás jegyében telt. A reggeli dupla bájitaltan a legkevésbé se csökkentette félelmét, mivel Piton pontosan olyan undok volt vele, mint máskor. Az is csak rontott a hangulatán, hogy a szünetekben egyre-másra megszólították a DS lelkes tagjai: érdeklődtek, hogy tervez-e aznap estére edzést.

— Ha meglesz az időpont, a szokásos módon értesítek mindenkit — ismételgette egyre fáradtabban Harry. — Ma este nem érek rá, mert… bájitaltan-korrepetálásra megyek.

— Bájitaltan-korrepetálásra? — ismételte gúnyosan Zacharias Smith, aki ebéd után akaszkodott rá Harryre a bejárati csarnokban. — Akkor iszonyúan rossz lehetsz. Piton nem szokott különórákat adni.

Ron gyilkos pillantást küldött a vigyorogva távozó Smith után.

— Mehet egy jó kis ártás? — kérdezte, s pálcájával becélzott Smith két lapockája közé. — Még eltalálnám…

— Hagyd — legyintett Harry. — Mások ugyanígy azt fogják gondolni, hogy teljesen hüly…

— Szia, Harry! — csendült egy hang a háta mögött. Harry megfordult, és szemben találta magát Chóval.

— Á… — nyögte bukfencező gyomorral. — Szia.