J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Tudom! Tudom!

Ezúttal is négykézlábra rogyott, s a sebhelye is fájt, de a torkából feltörő kiáltás diadalmas volt. Felpattant a földről, és látta, hogy Piton pálcáját függőlegesen tartva mered rá. Olyan volt, mintha a tanár ezúttal magától megszüntette volna a bűbájt, mielőtt Harry védekezni kezdett volna.

— Mi történt, Potter?

— Láttam… emlékeztem… — zihálta Harry. — Most jöttem rá…

— Mire jöttél rá? — kérdezte élesen Piton.

Harry nem válaszolt rögtön. Megdörzsölte a homlokát, és közben még néhány másodpercre átadta magát a felismerés szédítő örömének.

Hónapok óta álmodott az ablaktalan folyosóról és a zárt ajtóról de mindeddig meg se fordult a fejében, hogy az létező hely lehet. Most, az emlék láttán rádöbbent, hogy mindvégig arról a folyosóról álmodott, amin augusztus tizenkettedikén, a minisztériumi tárgyalóterem felé menet végigsiettek Mr. Weasleyvel. És ugyanazon, Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra vezető folyosón tartózkodott Mr. Weasley akkor éjjel, mikor a kígyó megtámadta.

Harry felpillantott Pitonra.

— Mi van a Misztériumügyi Főosztályon?

— Tessék?

Harry elégedetten látta, hogy a Piton arca nyugtalanul megrándult.

— Mi van a Misztériumügyi Főosztályon, tanár úr?

— Mire véljem ezt a kérdést, Potter? — kérdezte halkan Piton.

— Az előbb láttam egy folyosót — felelte Harry, a tanár arcát fürkészve. — Hónapok óta újra és újra álmodom róla. És most felismertem… a minisztériumban van, a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra vezet… és szerintem Voldemort onnan akar…

— Ne mondd ki a Sötét Nagyúr nevét!

Néhány másodpercig farkasszemet néztek egymással. Harrynek megint fájt a sebhelye, de nem törődött vele. Piton kizökkent hűvös nyugalmából, de erről csak arckifejezése árulkodott; ahogy megszólalt, hangja higgadtan csengett:

— Sok dolgot őriznek a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon, Potter. Kevés olyat, amit megértenél, és egyet se, ami rád tartozik. Elég világosan fogalmaztam?

— Igen — felelte Harry, egyre erősebben sajgó sebhelyét dörzsölgetve.

— Szerda délután ugyanebben az időpontban folytatjuk a munkát.

— Értem — motyogta Harry. Nem volt más vágya, csak kiszabadulni végre Piton szobájából, s megkeresni barátait.

— Esténként, elalvás előtt csitítsd el minden érzelmedet. Legyen üres, tiszta és nyugodt az elméd, megértetted?

— Igen — felelte oda se figyelve Harry.

— Figyelmeztetlek! Megtudom, ha nem gyakorolsz.

— Értem. — Harry a vállára vetette táskáját, az ajtóhoz sietett, majd még egyszer visszanézett a bájitaltantanárra. Piton addigra hátat fordított neki, s már a merengőnél állt. Pálcája hegyével sorra kiemelte gondolatait a kőtálból, és visszahelyezte őket a fejébe.

Harry kiment, és halkan behúzta maga mögött az ajtót.

Barátaira a könyvtárban talált rá, ahol azok az Umbridge-től kapott legújabb házifeladat-halommal viaskodtak. A környező asztalok is foglaltak voltak: a lámpák világánál többnyire ötödévese ültek, egy-egy vaskos kötet vagy félig teleírt pergamenlap fölé görnyedve. Közben az ablakokon túl egyre sötétedett az ég. A papír zörgésen és pennasercegésen kívül az egyetlen zaj Madam Cvikker cipőjének halk nyikorgása volt: a könyvtárosnő az asztalok között járőrözött, s egy anyatigris éberségével figyelte, elég gyengéden bánnak-e a diákok imádott könyveivel.

Harrynek még mindig lüktetett a homloka, s úgy rázta a hideg, mintha láza volna. Mikor leült Ronnal és Hermionéval szemben, megpillantotta tükörképét a szemközti ablakban. Arca falfehér volt, s homlokán a szokásosnál is tisztábban kirajzolódott a villám alakú sebhely.

— Na, milyen volt? — kérdezte suttogva Hermione, majd aggodalmas arccal hozzátette: — Jól vagy, Harry?

— Igen… jól… nem tudom… — Harry türelmetlenül legyintett, majd felnyögött a homlokába fúródó újabb fájdalomtőrtől. — Figyeljetek… rájöttem valamire…

Azzal elmondta barátainak, mire jött rá az emlékek felidézése közben.

— Szóval — suttogta Ron, miközben Madam Cvikker nyikorgó cipőben elsétált mellettük — szerinted a fegyver, amit Tudodki meg akar szerezni, a Mágiaügyi Minisztériumban van?

— Igen, méghozzá a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon — bólintott Harry. — Láttam az ajtót, amikor apukád elkísért a fegyelmi tárgyalásra. Ugyanaz volt, mint amit akkor őrzött, amikor a kígyó megharapta.

— Hát persze — szólt mély sóhajtással Hermione.

— Persze mi? — kérdezte mohón Ron.

— Gondolkodj… Sturgis Podmore is be akart menni egy ajtón a Mágiaügyi Minisztériumban… Ez nem lehet véletlen egybeesés!

— Miért akart volna Sturgis betörni oda, ha a mi oldalunkon állt?

— Azt nem tudom — ismerte be Hermione. — Elég zavaros…

— Mi van a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon? — fordult Ronhoz Harry. — Nem mesélt róla apukád?

— Azt tudom, hogy hallhatatlanoknak nevezik azokat, akik ott dolgoznak — felelte homlokráncolva Ron. — Mivel nem nagyon beszélnek róla, hogy mit csinálnak… Elég furcsa, hogy éppen ott tárolnak egy fegyvert…

— Egyáltalán nem furcsa, nagyon is logikus — vélekedett Hermione. — Biztos egy szupertitkos dologról van szó, amit a Minisztériumban fejlesztettek ki. Biztos, hogy jól vagy, Harry?

Harry már két kézzel dörzsölte a homlokát, mintha ki akarná vasalni.

— Persze… igen… — Leeresztette remegő kezét. — Csak egy kicsit… Nem valami kellemes dolog ez az okklumencia.

— Mindenki kikészülne tőle, ha sorozatosan megtámadnák az agyát — felelte együtt érző fejcsóválással Hermione. — Gyertek, menjünk fel a klubhelyiségbe, ott nyugodtabban beszélgethetünk.

A klubhelyiség azonban zsúfolva volt diákokkal, és fülsiketítő zsivaj töltötte be. Fred és George ugyanis épp legújabb csodabazár-portékájuk bemutatóját tartották.

— Íme a fejnyelő fejfedő! — harsogta George, miközben Fred egy bolyhos rózsaszín tollal díszített hegyes süveget mutatott körbe a nézősereg előtt. — Bevezető ár! Csak két galleon darabja! Figyeljétek Fredet!

Fred vigyorogva a fejébe nyomta a süveget. Elég nevetségesen festett benne — aztán feje a süveggel együtt eltűnt.

Néhány lány felsikoltott, de mindenki más harsányan kacagott-a mutatványon.

— És leveszi! — rikkantotta George, mire Fred megmarkolta a válla fölött a levegőt, s a következő pillanatban feltűnt a kezében a süveg, a nyakán pedig a feje.

Hermione is megfeledkezett a házi feladatáról, és tűnődve figyelte az ikreket.

— Vajon hogy működik ez a süveg? — töprengett hangosan. — Jó, persze, nyilván valamelyik láthatatlanná tévő bűbáj az alapja… Az az érdekes, hogy nem csak maga a megbűvölt tárgy válik láthatatlanná, a feje is… Gondolom, nem valami tartós hatású varázslat…

Harryt nem érdekelte a téma, ugyanis rosszulléttel küszködött.

— Majd holnap megírom — motyogta, és visszadugta nemrég elővett könyveit a táskájába.

— Írd be a házifeladat-naptárodba! — unszolta Hermione. — Akkor nem fogod elfelejteni.

Harry lemondó pillantást váltott Ronnal, aztán elővette a határidőnaplót, és vonakodva kinyitotta.

— Jobb a most, mint a majd, mert távol tart bút és bajt! — harsogta a könyv. Hermione kedvtelve nézett rá.

Harry felírta az Umbridge-féle feladat címét, s magában elhatározta, hogy az első adandó alkalommal tűzre veti az okoskodó határidőnaplót.