J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Megyek, lefekszem…

Keresztülsétált a helyiségen, s közben elhajolt George elől, aki a fejébe akarta nyomni a fejnyelő fejfedőt. Megkönnyebbülten lépett ki a meleg és zajos klubhelyiségből. Bár még mindig a hányinger környékezte, akárcsak a kígyó támadásának éjjelén, de valamiért úgy érezte, jobban lesz, ha lefekszik az ágyába.

Kinyitotta a hálóterem ajtaját, belépett rajta — ám ekkor olyan iszonyatos fájdalom hasított belé, mintha baltát vágtak volna a fejébe. Egy szempillantás alatt elfelejtette, hol van; azt se tudta, áll-e vagy fekszik, még a saját nevére se emlékezett…

Tébolyult kacagás csengett a fülében… nagyon rég nem volt ilyen jókedvű… túláradó, fékezhetetlen örömöt, diadalmámort érzett… csodálatos, csodálatos dolog történt…

— Harry? Harry!

Valaki pofon csapta. A nevetést fájdalmas kiáltás szakította meg.

A jókedve elszállt, de a kacagás tovább zengett a fülében…

Kinyitotta a szemét, és rádöbbent, hogy ő maga nevet. Azonnal a elhallgatott, és csak feküdt zihálva a földön. A plafonra meredt, homloka lüktetett az iszonyatos fájdalomtól.

Ron aggódó arccal hajolt fölé.

— Mi történt?

— Nem tudom — motyogta Harry, és nagy nehezen felült. — Jókedve van… nagyon örül…

— Mármint Tudodki?

— Valami jó dolog történt — suttogta Harry. Rázta a hideg, s ugyanolyan erős hányingere volt, mint a kígyós látomás után. — Bekövetkezett, amit remélt.

Akárcsak a stadion öltözőjében, ezúttal is úgy érezte, mintha valaki más adná a szájába a szavakat, és most is meggyőződése volt, hogy igaz, amit mond. Sóhajtozni kezdett, hogy leküzdje hányingerét; örült, hogy Ron ott van, és annak is, hogy Dean és Seamus ezúttal nem nézik végig kínlódását.

— Hermione kért meg, hogy jöjjek fel utánad — magyarázta fojtott hangon Ron, miközben talpra segítette Harryt. — Azt mondta, biztos nagyon védtelen vagy most, hogy Piton beleturkált a fejedbe, gondolom, hosszú távon azért hasznos lesz, amit tanulsz, nem?

Ron megerősítést várva rápislogott Harryre, s közben odakísérte az ágyához. Harry fáradtan bólintott, és lehuppant a párnákra. Tagjai sajogtak a sok eséstől, és a sebhelye is lüktetett még. Meg kellett állapítania, hogy első találkozása az okklumenciával inkább csökkentette, semmint növelte teste és elméje ellenálló képességét.

A tetejébe ott lüktetett a fejében az újabb aggasztó kérdés: vajon hol lehet az, ami tizennégy év után először diadalittas örömmel töltötte el Voldemort nagyurat?

Hermione oldalba bökte Harryt, és rámutatott a képek fölötti címre:

CSOPORTOS KITÖRÉS AZ AZKABANBÓL

Csodabogár csapda

A minisztérium szerint Black maga köré gyűjti a régi halálfalókat

— Black? — hüledezett Harry. — Nem…?

— Csss! — szólt rá rémülten Hermione. — Ne olyan hangosan! Csak olvasd el a cikket!

Harry már másnap reggel választ kapott a kérdésére. A reggelin Hermione, miután kibontotta frissen érkezett Reggeli Prófétá ját, és rápillantott az első oldalra, olyan hangosan sikoltott fel, hogy a közelben ülők mind felé fordultak.

— Mi van? — kérdezte kórusban Ron és Harry.

Hermione válasz helyett kiterítette eléjük az újságot. Az első oldalt teljes egészében tíz fekete-fehér fotó foglalta el: kilenc varázsló és egy boszorkány egész alakos fotója. A fényképalakok némelyike gúnyosan vigyorgott, mások gőgös unalommal doboltak fotójuk szélén. Mindegyik kép alatt ott állt az illető neve és a bűn, amiért az Azkabanba zárták.

Antonyin Dolohov — a névhez tartozó, megnyúlt arcú, sápadt varázsló sötét vigyorral nézett Harryre — különös kegyetlenséggel meggyilkolta Gideon és Fabian Prewettet.

Algernon Rookwood — a himlőhelyes arcú, zsíros hajú férfi egykedvűen nekidőlt képe keretének — kiszolgáltatta a Mágiaügyi Minisztérium titkait Tudjukkinek.

Harry tekintetét azonban már az első pillanatban a boszorkány fotója vonta magára. A nő hosszú, fekete haja — amit Harry dúsnak és fényesnek ismert — a képen piszkos és gubancos volt. Szeme összeszűkült hosszú szempillái alatt, s pengevékony ajkain fölényes, megvető mosoly ült. Akárcsak Siriusnál, nála is érezhető volt az egykori vonzó külső, amitől valami — bizonyára az Azkaban — idő előtt megfosztotta.

Bellatrix Lestrange, megkínozta és a tébolyba kergette Frank és Alice Longbottomot.

A Mágiaügyi Minisztérium tegnap késő este bejelentette, hogy elítéltek egy csoportja szökést hajtott végre az Azkabanból.

Cornelius Caramel a miniszteri dolgozószobában tartott sajtótájékoztatón megerősítette, hogy tegnap a kora esti órákban tíz szigorúan őrzött bűnöző kitört a varázslóbörtönből. A miniszter hozzáfűzte, hogy a szökevények jelentette rendkívüli veszély miatt tájékoztatta a mugli miniszterelnököt a történtekről.

„Sajnálatos módon hasonló helyzetbe kerültünk, mint két és fél éve, s tömeggyilkos Sirius Black szökésekor — nyilatkozta tegnap este Caramel. — A két esemény gyaníthatóan összefügg egymással. Effajta tömeges kitörés csak külső segítséggel hajtható végre. Felhívnám rá a figyelmet, hogy Black, akinek az Azkaban történetében elsőként sikerült szökést végrehajtania, ideális helyzetben volt hozzá, hogy egy ilyen akciót megszervezzen. Valószínűsíthető, hogy a szökevények, akik között ott van Black unokahúga, Bellatrix Lestrange is, bandába gyűlnek Black vezetésével. Természetesen minden erőnkkel azon leszünk, hogy kézre kerítsük a bűnözőket. Ezúton szeretném fokozott éberségre és óvatosságra inteni a varázslóközösség tagjait. Kérem, semmi esetre se próbálkozzanak a veszélyes szökevények feltartóztatásával”

— Tessék, Harry! — szólt borzongva Ron. — Most már tudod, miért volt olyan boldog tegnap este.

— Ez nem lehet igaz! — sziszegte Harry. — Caramel még ezt is Siriusra akarja kenni!

— Szerinted van más lehetősége? — kérdezte keserűen Hermione. — Nem mondhatja, hogy: Elnézést kérek mindenkitől, Dumbledore megmondta, hogy ez lesz a vége. Az Azkaban őrei csatlakoztak Voldemorthoz… Ne vinnyogj már, Ron! Így hát most már Voldemort legveszedelmesebb csatlósai is szabadok. Caramel nem gondolhatja meg magát hirtelen, miután fél évig azt sulykolta az emberekbe, hogy te bolond vagy, Dumbledore meg hazudik.

Hermione kinyitotta az újságot, és olvasni kezdte a részletes beszámolót. Harry körülnézett a nagyteremben. A többiek nem tűntek rémültnek, de még csak izgatottnak se — bizonyára Hermionén kívül nagyon kevesen járatták naponta az újságot.

Csak zsibongnak, gondolta Harry, házi feladatokról, kviddicsről meg ki tudja, miféle butaságokról beszélgetnek, miközben Voldemort serege megint erősebb lett tíz halálfalóval!

Harry a tanári asztal felé pillantott. Ott egészen más volt a helyzet. Dumbledore és McGalagony professzor komor arccal, összehajolva beszélgettek. Bimba professzor egy ketchupos üvegnek támasztotta a Reggeli Prófétá t, és feszült figyelemmel olvasta az első oldalt; még azt se vette észre, hogy a szája elé emelt kanálból tojássárgája csöpög az ölébe. Az asztal végén ülő Umbridge egy tányér zabkása fölé hajolt. Táskás varangyszeme most az egyszer nem pásztázta a termet rendetlenkedő diákok után kutatva; mogorván kanalazta az ételét, s csak azért pillantott fel néha, hogy dülledt pillantást vessen az élénk beszélgetésbe merülő Dumbledore és McGalagony felé.