J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Mégis, mit tehetek még!? — csattant fel Harry. — Próbáld ki egyszer, milyen érzés, amikor Piton belemászik a fejedbe! Hidd el, hogy nem túl kellemes!

— Lehet, hogy… — dünnyögte Ron.

— Lehet, hogy mi? — mordult rá Hermione.

— Lehet, hogy nem Harry hibája, ha nem tudja bezárni az agyát — bökte ki Ron.

— Mit akarsz ezzel mondani?

— Azt, hogy Piton talán nem is akar igazán segíteni neki…

Harry és Hermione rámeredtek barátjukra. Ron jelentőségteljes, komor pillantással válaszolt.

— Elképzelhető — folytatta szinte suttogva — hogy Piton igazából még jobban ki akarja nyitni Harry agyát… hogy Tudjátokki könnyebben belemászhasson…

— Ugyan már, Ron! — legyintett mérgesen Hermione. — Számtalanszor meggyanúsítottad már Pitont, de mindig tévedtél. Dumbledore bízik Pitonban, és Piton igenis a Főnix Rendjét szolgálja. Mért nem tudsz ebbe belenyugodni?

Ron azonban makacsul rázta a fejét.

— Piton valamikor halálfaló volt. Mi bizonyítja, hogy tényleg átállt?

— Dumbledore bízik benne — ismételte Hermione. — Nekünk pedig Dumbledore-ban kell megbíznunk.

A megannyi teendő — éjszakába nyúló házifeladat-írások, titkos DS-edzések, rendszeres különórák Pitonnal — és a sok aggódás közepette gyorsan teltek a napok, s mire Harry észbe kapott, már a január is tovatűnt. Az új hónap nedvesebb, de enyhébb időt hozott valamint felcsillantotta a tanév második roxmortsi kirándulásának szívderítő ígéretét. Harry legutóbb akkor beszélgetett hosszabban Chóval, mikor megállapodtak, hogy együtt mennek le a faluba annál furcsább érzés volt, mikor tudatosult benne, hogy nemsokára egy egész napot kettesben fog tölteni a lánnyal.

Február tizennegyedikén reggel különös gondossággal öltözött fel. Ronnal a postabaglyok érkezésének pillanatában léptek be nagyterembe. Hedvignek nyoma sem volt a madarak között Harry nem is számított az érkezésére — Hermione viszont épp levelet húzott ki egy ismeretlen, barna bagoly csőréből, mikor a fiúk leültek vele szemben.

— Na végre! Ha ma sem jött volna meg… — motyogta izgatottan a lány. Gyorsan feltépte a borítékot, s szeletnyi kis pergament húzott ki belőle. Miközben átfutotta az üzenetet, komor elégedettség ült ki az arcára.

— Figyelj, Harry — szólt, felpillantva a levélből. — Ez most nagyon fontos. El tudsz jönni dél körül a Három Seprűbe?

— Hát… nem biztos — felelte Harry. — Nem beszéltük meg Chóval, hogy pontosan mi lesz a programunk… de szerintem arra számít, hogy az egész napot vele töltöm.

Hermione türelmetlenül legyintett.

— Mindegy, felőlem ő is eljöhet. De te mindenképp legyél ott délben, oké?

— Jó… de miért?

— Most nincs időm elmondani, gyorsan válaszolnom kell erre levélre.

Azzal Hermione kisietett a nagyteremből — egyik kezében a levéllel, a másikban egy pirítóssal.

— Megyünk együtt a faluba? — fordult Ronhoz Harry.

Ron csüggedten rázta a fejét.

— Én egyáltalán nem megyek Roxmortsba — felelte. — Angelina kitalálta, hogy tartsunk egész napos edzést. Mintha bármi értelme lenne… Soha életemben nem láttam ilyen vacak csapatot, mint a miénk. Sloper és Kirke egyszerűen borzalmasak, még nálam is bénábbak. — Ron szomorúan sóhajtott. — Nem tudom, miért ragaszkodik hozzám Angelina.

— Azért, mert ha formában vagy, akkor jól védsz! — vágta rá ingerülten Harry.

Pillanatnyilag a legkevésbé se tudott együtt érezni Ronnal, hiszen ő maga bármit megadott volna érte, hogy seprűre ülhessen a Hugrabug elleni meccsen. Ron valószínűleg észbe kapott a mérges választól, mert nem említette többet a kviddicset. Reggeli után kissé hűvösen köszöntek el egymástól. Ron elindult a kviddicspályára, Harry viszont még egy percig az asztalnál maradt. Egy teáskanalat használva tükör gyanánt megpróbálta lelapítani rakoncátlanul égnek meredő haját; miután ezzel kudarcot vallott, lámpalázasan elindult a bejárati csarnok felé, s menet közben azon töprengett, vajon miről fog egész nap beszélgetni Chóval.

A lány a tölgyajtó mellett várt rá. Harry megállapította, hogy nagyon csinos a lófarokba kötött hosszú hajával. Ahogy közeledett Cho, érthetetlen okból egyszerre túl nagynak érezte a saját lábát, és hirtelen zavarni kezdte, hogy menet közben olyan esetlenül lengeti a karját.

— Szia — köszönt megszeppent egérhangon Cho.

— Szia.

Pár másodpercig némán nézték egymást. Végül Harry szólalt meg:

— Hát akkor… indulunk?

— Hm?… Aha, persze…

Beálltak a Frics előtt sorakozó diákok közé. Néha találkozott a tekintetük, olyankor zavartan mosolyogtak, de egyikük se szólalt meg. Harry megkönnyebbült, mikor végre kiléptek a szabadba: úgy vélte, szótlanul sétálni nem olyan kínos, mint kukán ácsorogni egymás mellett. Kellemesen friss, kissé szeles nap volt; a kviddicsstadion mellett elhaladva Harry megpillantotta a lelátók fölött röpködő Ginnyt és Ront — s fájó szívvel arra gondolt, mennyivel jobb nekik.

— Nagyon hiányzik, igaz? — kérdezte Cho.

Harry ránézett, s tekintete találkozott a lány fürkésző pillantásával.

— Igen… Nagyon.

— Emlékszel arra a meccsre, mikor először játszottunk egymás ellen? Harmadéves voltál.

— Aha — mosolyodott el Harry. — Folyton berepültél elém.

— És Wood rád szólt, hogy ne játszd meg az úriembert, hanem lökj le a seprűről — folytatta nosztalgikus mosollyal Cho. — Úgy hallottam, ő most a Pride of Portree-ben véd.

— Nem, nem ott, hanem a Porpicy SC-ben. Találkoztam vele tavaly a világkupa döntőjén.

— Mi is találkoztunk, nem emlékszel? Ugyanott sátoroztunk. Nagyon izgalmas meccs volt, igaz?

Egészen a vadkanos kapuig a világkupáról folyt köztük a szó. Harry nem győzött csodálkozni rajta, hogy ilyen jól el tud beszélgetni Chóval — Ronnal vagy Hermionéval se tudott volna jobban.

Önbizalma és jókedve egyre fokozódott — egészen addig, amíg meg nem előzte őket egy csapat mardekáros lány, élükön Pansy Parkinsonnal.

— Potter és Chang! — visította oda Pansy kórusban vihogó társainak. — Pfuj, Chang, már nem is válogatsz? Diggory legalább jól nézett ki!

A lányok beszélgetve és vihorászva továbbsiettek, de még jó párszor hátrafordultak megbámulni Harryt és Chót. Harrynek ezután már semmi érdekes nem jutott az eszébe a kviddicsről, s ezzel Cho is így lehetett, mert attól fogva csak a lábát nézte. Szótlanul tették meg az utat Roxmorts határáig.

— Na és… hova szeretnél menni? — kérdezte Harry, mikor feltűntek előttük az első házak. A főutca tele volt kirakatokat nézegető és csoportokban sétáló diákokkal.

— Nekem mindegy — felelte vállat vonva Cho. — Ha akarod, nézzük meg az üzleteket.

Elsétáltak a Dervish és Durran felé. A bolt kirakata előtt néhány roxmortsi lakos ácsorgott; nem az árukat nézegették, hanem az üvegre kiragasztott plakátot. Harry és Cho közeledtére félrehúzódtak, s Harry ismét szembe találta magát a tíz szökött halálfaló képével. A szöveg szerint a Mágiaügyi Minisztérium ezer galleon jutalmat ajánlott fel azoknak, akik információval szolgálnak a szökevények hollétéről.

— Milyen furcsa — jegyezte meg a fotókat nézegetve Cho. — Mikor az a Sirius Black lelépett, Roxmortsban nyüzsögtek a dementorok. Most tíz halálfaló szökött meg, de egyetlen dementor sincs sehol…

— Aha. — Harry levette tekintetét Bellatrix Lestrange arcáról, és végignézett a főutcán. — Igen, ez tényleg furcsa.