J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Egyáltalán nem hiányoztak neki a dementorok, de most, hogy belegondolt, rádöbbent, milyen riasztó jel a hiányuk. Nem elég, hogy hagyták megszökni a tíz halálfalót, de meg se próbálnak úgy tenni, mintha keresnék őket. Vagyis nyíltan szembefordultak a minisztériummal.

Minden kirakatból, ami előtt Chóval elhaladtak, a tíz halálfaló nézett rájuk. Mikor a Calamus Pennabolthoz értek, eleredt az eső; nagy, hideg vízcseppek hullottak a fiatalok arcára és nyakára.

— Öhm… nincs kedved inni egy kávét? — kérdezte félszegen Cho, ahogy az eső komolyabban rákezdett.

— De van — felelte Harry, és körülnézett. — Hova menjünk?

— Nem messze van egy nagyon kellemes hely. Sose jártál még Madam Puddifoot kávézójában?

Cho bevezette Harryt az egyik mellékutcába, ahol valóban megbújt egy Harry számára mindaddig ismeretlen kávéház. A szűk, fülledt helyiségben szinte minden tenyérnyi helyet fodrok és szalagcsokrok díszítettek. Harry borzongva nézett körül: a kávézó Umbridge dolgozószobájára emlékeztette.

— Szép, ugye? — kérdezte vidáman Cho.

— Öh… igen — hazudta Harry.

— Nézd, külön feldíszítették Valentin-napra!

A kis kerek kávéházi asztalok mindegyike fölött egy-egy szárnyas aranyangyalka lebegett. Arra programozták őket, hogy időnként konfettit szórjanak a vendégekre.

Harry és Cho helyet foglaltak az egyetlen üres asztalnál, ami az egyik bepárásodott ablaknál állt. Tőlük alig fél méterre Roger Davies, a Hollóhát kviddicscsapatának kapitánya ült, kéz a kézben egy csinos szőke lánnyal. Harryt kellemetlen érzés fogta el, mert mikor figyelmesebben körülnézett, látta, hogy kivétel nélkül minden asztalnál párocskák ülnek, és mind fogják egymás kezét.

Lehet, hogy Cho is elvárja majd…

— Mit hozhatok, drágáim? — kérdezte a kövér, fekete kontyos Madam Puddifoot, miután nagy nehezen átpréselte magát Harry és Daviesék asztala között.

— Két kávét kérünk — felelte Cho.

Amíg Harryék a kávéjukat várták, Roger Davies és barátnője összehajoltak a cukortartó fölött, és csókolózni kezdtek. Harry ettől még inkább zavarba jött, mert tartott tőle, hogy Cho ebben is a szomszédokhoz igazítja majd elvárásait. Égett az arca a fülledt melegben; ki akart nézni az ablakon, de a párás üvegen át semmi nem látszott az utcából. Hogy tovább késleltesse a pillanatot, mikor rá kell néznie Chóra, a magasba bámult, mintha a mennyezet állapotát vizsgálná — mire kapott az arcába egy marék rózsaszínű konfettit a felette lebegő angyalkától.

További néhány kínos csendben telt perc után Cho megemlítette Umbridge-et. Ezután egy darabig a főinspektort ócsárolták, de a kellemes téma nem tartott ki túl sokáig, mivel a DS-edzéseken már többé-kevésbé kimerítették. Újabb hallgatás következett. Harryt borzalmasan zavarták a szomszéd asztal felől érkező cuppogó hangok, és kétségbeesetten töprengeni kezdett, hogy mit mondhatna.

— Öhm… figyelj — szólalt meg végül. — Nincs kedved dél felé átjönni velem a Három Seprűbe? Hermione Grangerrel találkozom.

Cho szeme elkerekedett.

— Hermione Grangerrel találkozol? Ma?

— Igen, ő kérte. De azt mondta, nem baj, ha te is eljössz.

— Aha… Ez nagyon kedves tőle — felelte kimérten Cho.

További néhány perc telt el néma csendben. Harry olyan gyorsan itta a kávéját, hogy úgy tűnt, hamarosan újat kell rendelnie.

Roger Daviest és barátnőjét mintha összeragasztották volna a szájuknál fogva.

Cho az asztalon nyugtatta a kezét, a kávéja mellett, s Harry egyre sürgetőbb kötelességének érezte, hogy megfogja. Tedd meg!, unszolta magát. Lelkét a félelem és az izgalom másodpercenként változó arányú keveréke töltötte el. Egyszerűen nyúlj oda! Érthetetlen okból sokkal nehezebb feladatnak érezte megfogni a lány kezét, mint elkapni egy repülő cikeszt…

Mikor azonban végre elszánta magát a cselekvésre, és felemelte karját, Cho hirtelen levette kezét az asztalról.

— Roger pár hete randit kért tőlem — szólt fojtott hangon, miután diszkréten hosszú pillantást vetett a csókolózó Roger Daviesre és barátnőjére. — De nemet mondtam neki.

Harry (aki közben megfogta a cukortartót, hogy értelmet adjon célt tévesztett mozdulatának) nem tudta mire vélni ezt a közlést. Ha Cho szívesebben ülne a szomszéd asztalnál és tapadna Roger Davies szájához, akkor miért vele, Harryvel jött el Roxmortsba?

Nem tudta, mit feleljen, hát hallgatott. A lebegő angyalka újabb adag konfettit szórt rájuk — néhány darab Harry kihűlt kávémaradékában landolt.

— Tavaly Cedrickel voltam itt — jegyezte meg Cho.

Beletelt egy hosszú pillanatba, mire Harry felfogta a mondatot, s ezalatt egész bensője jéggé fagyott. Hogy juthat eszébe Chónak Cedricről beszélni egy csókolózó párokkal teli kávéházban?

A lány hangja magas és vékony volt, mikor újra megszólalt:

— Már nagyon régen meg akartalak kérdezni… Említett… említett engem Cedric… mielőtt meghalt?

Ha Cho azt a témát kereste, amiről Harry a legkevésbé akart beszélgetni vele, akkor most ráhibázott.

— Nem — felelte csendesen Harry. — Nem mondott semmit, nem volt rá ideje. — Szünetet tartott, majd könnyednek szánt hangon megpróbált témát váltani. — Na és… szoktál kviddicset nézni az iskolai szünetekben? A Tornádóknak szurkolsz, igaz?

Döbbenten látta, hogy Cho szemét megint elöntik a könnyek — csakúgy, mint a karácsony előtti utolsó DS-edzés után. Közelebb hajolt a lányhoz, hogy senki ne hallja, amit mond.

— Figyelj… ne Cedricről beszéljünk most… inkább valami másról…

Sajnos úgy tűnt, nem éppen ezt kellett volna mondania.

— Azt hittem… — Cho könnyei az asztalra csöppentek. — Azt hittem, te… te megérted! Kell beszélnem róla! És… neked is… biztos… el kell mondanod valakinek! Hiszen… hiszen láttad, amikor megölték!

Rémisztően rossz irányba haladt a dolog. Roger Davies barátnője abbahagyta a szájragasztást, és a síró Chóra meredt.

— De hát… már elmondtam — suttogta Harry. — Ronnak Hermionénak…

— Hermione Grangerrel tudsz beszélni róla, igaz? — csattant fel zokogva Cho. Patakokban csorogtak arcán a könnyek. Körülöttük további párok hagyták abba a csókolózást, hogy a jelenetet figyeljék. — De nekem nem mondod el! Akkor inkább… fizessünk, és menj, találkozz Hermione Grangerrel! Úgyis csak arra vársz tudom!

Harry megrökönyödve meredt a lányra. Cho felkapott egy fodros asztalkendőt, és megtörölte vele az arcát.

— Cho…

Harry hálás lett volna Rogernek, ha bámészkodás helyett inkább megint rátapasztotta volna a száját a barátnőjére.

— Mire vársz? Menj! — zokogta Cho, az asztalkendőbe rejtve arcát. — Azért hívtál el, hogy utána más lányokkal találkozz!? Hányan várnak még rád Hermione után?

— Félreérted! — rázta a fejét Harry. Annyira megkönnyebbült, hogy végre megértette, mi bántja Chót, hogy elnevette magát — de rögtön rájött, hogy ezzel is hibát követett el.

A kávézóban most már mindenki őket nézte. Cho felpattant az asztaltól.

— További jó szórakozást, Harry!

És sírós csuklások közepette az ajtóhoz rohant, feltépte, s eltűnt az esőben. Az ajtó csilingelve becsapódott mögötte.

— Cho! — kiáltott utána Harry.

Dermedt csend ült a kávézóra. Minden szem Harryre szegeződött. Harry egy galleont dobott az asztalra, kirázta hajából a rózsaszínű konfettit, és Cho után indult.