J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Te jó ég! — motyogta Hermione az újságra meredve.

Harry olyan zaklatott volt, hogy ettől is összerezzent.

— Mi van? — kérdezte gyorsan.

— Ez… rettenetes — suttogta döbbenten Hermione. Kétrét hajtotta a tizedik oldalon kinyitott újságot, és letette Harryék elé.

A MÁGIAÜGYI MINISZTÉRIUM DOLGOZÓJÁNAK TRAGIKUS HALÁLA

A Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályban alapos vizsgálat kezdődött, miután tegnap este egy cserepes növény megfojtotta betegágyában Broderick O’Ment (49), a Mágiaügyi Minisztérium munkatársát. Mr. O’Ment, aki néhány héttel korábbi munkahelyi balesete következtében szorult kórházi kezelésre, a gyógyítók erőfeszítései ellenére nem sikerült újraéleszteni.

Mindeddig nem tudtuk elérni Miriam Strout gyógyítót, aki a kérdéses időpontban ügyeleti szolgálatot teljesített az osztályon, s akit az esetet követően az intézmény vezetése kényszerszabadságra küldött.

Az ügyről a kórház szóvivője nyilatkozott lapunknak:

„A Szent Mungó vezetése mély sajnálatát fejezi ki az eset kapcsán. Ami történt, annál is elszomorítóbb, mivel Mr. O’Men állapota a tragikus balesetet megelőző időszakban örvendetes javulásnak indult.

Intézményünkben szigorú előírások határozzák meg a kórtermekben tartható személyes tárgyak körét. Strout gyógyítónak a karácsonyi időszakban megszaporodott teendői közepette elkerülte a figyelmét a veszély, amit a Mr. O’Men éjjeliszekrényén álló növény jelentett. Mr. O’Men beszéd- és mozgáskészségének javulását látva Strout gyógyító arra biztatta a beteget, hogy maga gondoskodjon a virágról, amit ártalmatlan sóháncfűnek vélt. A növény, mely valójában ördöghurok volt, az első érintést követően megfojtotta a lábadozó Mr. O’Ment.

A kórház vezetése mindeddig nem talált magyarázatot arra, miként került a veszedelmes növény a kórterembe, s kéri, azok jelentkezését, akik ezzel kapcsolatos információval tudnak szolgálni.”

— O’Men — motyogta Ron. — O’Men. Ismerős ez a név…

— Láttuk őt — suttogta Hermione. — A Szent Mungóban. Nem emlékszel? Lockhartéval szemben volt az ágya. Ő volt az, aki csak bámulta a mennyezetet. Azt is láttuk, mikor behozták az ördöghúrt. A gyógyító azt mondta, karácsonyi ajándék.

Harry újra belepillantott a cikkbe. Elszorult a torka az iszonyattól.

— Hogyhogy nem ismertük fel az ördöghurkot? Mindhárman láttunk már olyat. Megmenthettük volna Mr. O’Ment!

— Ki kezdene el szobanövénynek álcázott ördöghurkokat keresni egy kórházban!? — mérgelődött Ron. — Nem mi vagyunk a hunyók, hanem az, aki a növényt küldte! Hogy lehet valaki olyan lökött, hogy meg se nézi, mit vásárol?

— Ugyan már, Ron! — Hermionénak remegett a hangja. — El tudod képzelni, hogy valaki véletlenül cserépbe ültet egy olyan növényt, ami megöli, aki csak hozzáér? Ez… ez gyilkosság volt… méghozzá agyafúrt gyilkosság… ha a virágot név nélkül küldték, és ha nem fog kiderülni, ki volt a tettes.

Harry már nem az ördöghurok rejtélyén gondolkodott. Eszébe ugrott a beteges arcú férfi, aki a minisztériumi tárgyalás napján az atriumnál beszállt a liftbe, szintén a kilences szintre tartva.

— Én találkoztam O’Mennel — szólt csendesen. — A minisztériumban, mikor apukáddal ott jártam.

Ronnak leesett az álla.

— Tényleg, most jut eszembe, apa mesélt is róla! Hallhatatlan volt — a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon dolgozott!

A három jó barát néma pillantásokat váltott, azután Hermione maga elé húzta az újságot, és becsukta. Ismét rámeredt a tíz szökött halálfaló fényképére a címlapon, aztán egyszerre felugrott.

— Hova mész? — nézett rá csodálkozva Ron.

— Levelet írni — felelte Hermione, és a vállára vetette táskáját. — Nem tudom, hogy… De miért ne próbálnám meg? Csak nekem van rá esélyem.

— Utálom, mikor ezt csinálja — mondta bosszúsan Ron, miután Harryvel felálltak az asztaltól, és Hermionénál komótosabb tempóban elindultak kifelé a nagyteremből. — Belehalt volna, ha kivételesen elmondja, mit tervez? Kábé tíz másodpercébe került volna.

— Szia, Hagrid!

A vadőr a bejárati csarnokba nyíló ajtó előtt állt, egy csapatnyi; kifelé tartó hollóhátas mögött. Ugyanolyan megviselt állapotba volt, mint mikor visszatért az óriásoktól, sőt időközben egy friss sebet is szerzett az orrnyergére.

— Jól vagytok, fiúk? — kérdezte. Megpróbált mosolyogni, de csak fájdalmas grimaszra futotta az erejéből.

— És te? Te jól vagy? — kérdezett vissza Harry, követve a hollóhátasok nyomában sántikáló vadőrt.

— Persze, jól, jól — felelte könnyednek szánt hangon Hagrid. Legyintett egyet — keze szerencsére csak súrolta a szembejövő Vector professzort, így a dologból nem lett súlyosabb baleset — és így folytatta: — Nincs semmi különös, csinálom a dolgom… készülök az órákra… pár szalamandra pikkelypenészt kapott… És próbaidőn vagyok — tette hozzá végül.

— Próbaidőn vagy!? — harsogta Ron, kíváncsi pillantásokat aratva a közelükben elhaladó diákoktól. — Bocsánat… Próbaidő vagy? — suttogta.

— Igen — bólintott búsan Hagrid. — Nem is számítottam jobbra, megmondom nektek őszintén. Talán ti nem vettétek észre, de az óra, mikor Umbridge ott volt, nem sikerült valami jól. Na mindegy… — Mélyet sóhajtott. — Megyek, szórok egy kis erős paprikát a szalamandrákra, mielőtt még leesik nekem a farkuk. Szervusztok…

A vadőr kilépett a tölgyajtón, lebicegett a lépcsőn, és elindult vizes füvén. Harry utána nézett, és arra gondolt, vajon hány szörnyű hírt lesz még képes ép ésszel elviselni.

A hír, hogy Hagridot próbaidőre tették, néhány nap alatt elterjedt iskolában. Harry őszinte felháborodására azonban szinte senki sem döbbent meg tőle, mi több, egyesek — Draco Malfoyjal az élen kitörő örömmel fogadták. Arról, hogy a Szent Mungóban furcsa körülmények között meghalt a Misztériumügyi Főosztály egy dolgozója, Harryn, Ronon és Hermionén kívül látszólag senki nem tudott. Viszont azon kevesek, akik olvastak újságot, szétkürtölték a halálfalók szökésének hírét, s a folyosói beszélgetések immár kizárólag e téma körül forogtak. Az iskolában olyan pletykák keltek szárnyra, hogy a szökevények némelyikét látták Roxmortsban; hogy az egész banda a Szellemszálláson tanyázik, s hogy be akarnak törni a Roxfortba, ahogy egykor Sirius Black tette.

A varázslócsaládból származó diákok mind hallottak már a tíz halálfalóról; tudták, hogy szüleik majdnem akkora félelemmel ejtik ki ezeket a neveket, mint Voldemortét, s ismerték a legendássá vált bűnöket, amelyeket a gonosztevők a Sötét Nagyúr rémuralmának idején elkövettek. Azokra a diákokra, akik rokonságban álltak valamelyik áldozattal, most rávetült a gyilkosok hírnevének fénye, így akaratlanul és morbid módon afféle pótsztárokká váltak. Susan Bones, akinek nagybátyja, nagynénje és unokatestvérei a tízek egyikének estek áldozatul, gyógynövénytanórán szenvedő arccal megsúgta Harrynek: sejti már, milyen érzés lehet a „híres” Harry Potternek lenni.

— Nem is értem, hogy bírod ki — ez borzalmas! — sopánkodott a lány, s figyelmetlenségében annyi tömény sárkánytrágyát szórt a gongárpalántákra, hogy azok cincogva vergődni kezdtek ágyásaikban.

Ezekben a napokban Harry iránt is újra megélénkült az érdeklődés, vagyis a diákok megint összesúgtak a háta mögött, és ujjal mutogattak rá, de Harry e mögött most inkább kíváncsiságot, nem pedig ellenséges érzületet sejtett. Még olyan megnyilvánulásokat is hallott, amelyekből az derült ki, hogy a beszélő nem elégedett a halálfalók szökésére a Prófétában olvasható magyarázattal.