J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

A kétkedők tanácstalanságukban és szorongásukban elővették az egyetlen rendelkezésre álló alternatív magyarázatot: azt, amit Harry és Dumbledore hirdettek az előző tanév vége óta.

Az új fejlemények nemcsak a diákok hangulatát változtatták meg. A félreesőbb folyosókon gyakran lehetett látni suttogva beszélgető tanárokat, akik nyomban elhallgattak, amint diákok közeledtek feléjük.

— A tanári szobában már biztos nem tudnak nyugodtan beszélgetni — jegyezte meg halkan Hermione, miután Harryvel és Ronnal elhaladtak a bűbájtanterem előtt álldogáló McGalagony, Flitwitck és Bimba mellett. — Ott a falnak is Umbridge-füle van.

— Vajon tudnak valamit, amit mi nem? — találgatott Ron, a válla fölött hátrapillantva a három tanárra.

— Ha igen, akkor sem fogják elmondani — morogta dühösen Harry. — Hiszen az tilos, a nemtudomhányas számú oktatásügyi rendelet értelmében.

Az azkabani kitörés utáni második nap reggelén ugyanis újabb plakát bukkant fel a házak hirdetőtábláin:

A ROXFORTI FŐINSPEKTOR RENDELKEZÉSE

A mai naptól fogva a tanárok kizárólag olyan információkat közölhetnek a tanulókkal, amelyek szorosan kötődnek a munkaszerződésükben megjelölt tantárgyhoz.

Jelen rendelkezés alapját a 26-os számú oktatásügyi rendelet képezi.

A legújabb rendelet a tréfák kedvelt tárgyává vált a diákok körében. Lee Jordan kifejtette Umbridge-nek, hogy az új szabály szerint nem szidhatja le Fredet és George-ot, amiért robbantós snapszlit játszanak a hátsó padban.

— A robbantós snapszlinak semmi köze a sötét varázslatok kivédéséhez, tanárnő! Ez az információ nem kötődik a tantárgyához!

Mikor Harry legközelebb találkozott Lee-vel, a fiúnak csúnyán vérzett a keze. Harry futkárlobonc-kivonatot ajánlott neki.

Harry arra számított, hogy az azkabani fogolykitörés hírétől Umbridge egy kicsit magába száll majd; azt hitte, a főinspektor szégyellni fogja, hogy ilyen katasztrofális esemény következhetett be imádott Carameljének uralma alatt. Sajnos ennek épp az ellenkezője történt: a rossz hír szemlátomást csak még inkább felkorbácsolta Umbridge beteges vágyát, hogy az iskolai élet minden mozzanatát személyes irányítása alá vonja. Nyilvánvalóvá vált, hogy inkább előbb, mint utóbb szerét ejti egy tanár elbocsátásának, s csak az volt a kérdés, hogy Trelawney vagy Hagrid lesz-e az illető.

Immár minden egyes jóslástan- és legendás lények gondozása óra a főinspektor és jegyzettömbje jelenlétében zajlott. Umbridge állandó vendég lett a túlillatosított toronyszobában, folytonos közbeszólásokkal zavarta Trelawney egyre hisztérikusabb hangú magyarázatait, körmönfont kérdéseket tett fel neki a madár- és zsigerjóslásról, elvárta, hogy a jósnő előre megmondja, mit fognak a diákok válaszolni a kérdéseire, és ötletszerűen követelte, hogy a tanárnő jövendöljön kristálygömbből, teafűből vagy épp rúnakövekből. Trelawney jó úton haladt az ideg-összeroppanás felé: míg korábban szinte soha nem hagyta el az Északi Tornyot, Harry most rendszeresen találkozott vele a kastély különböző részein: a jósnő kezeit tördelve, magában motyogva rótta a folyosókat, és minden alkalommal átható sherryszagot árasztott. Ha nem kell Hagridért aggódnia, Harry bizonyára megsajnálta volna őt — de így, hogy választania kellett, kénytelen volt a jósnő ellen drukkolni.

Még nagyobb baj volt, hogy Hagrid teljesítménye nem sokkal múlta felül Trelawneyét. Jóllehet a vadőr újabban megszívlelni látszott Hermione tanácsát — a legveszélyesebb állat, amit karácsony óta bemutatott, a villás farkú, kiskutyaforma krup volt — de az állandó stressz az ő idegeit is megviselte. Az órákon szórakozott volt, gyakran elvesztette mondókája fonalát, rosszul válaszolt a kérdésekre, és állandóan Umbridge felé pislogott. Harryékkel tartózkodóbban viselkedett, mint korábban bármikor; például szigorúan megtiltotta nekik, hogy sötétedés után felkeressék őt a kunyhójában.

— Ha Umbridge elkap titeket, mind a négyünknek lőttek — jelentette ki mogorván. Harryék, mivel nem akartak ürügyet adni a főinspektornak Hagrid eltávolítására, lemondtak az esti látogatásokról.

Harry csüggedten állapította meg, hogy Umbridge-nek immár szinte minden örömforrástól sikerült megfosztania őt: elválasztotta Hagridtól és Siriustól, elkobozta Tűzvillámát, és megtiltotta neki a kviddicsedzést. Keserűségét és bosszúvágyát Harry csak egy módon tudta levezetni: még több energiát fordított a DS-edzések előkészítésére és levezetésére.

Elégedetten tapasztalta, hogy a DS tagjait, így Zacharias Smith-t is, elszántabb gyakorlásra sarkallta a halálfalók szökésének híre. Ez a jelenség Neville esetében volt a legszembetűnőbb.

Az, hogy szüleinek megkínzója kiszabadult rabságából, furcsa, sőt kissé riasztó változást hozott a fiú viselkedésében. Neville a szünet óta egyszer se említette kórházi találkozását Harryékkel — a három jó barát ezt látva szintén hallgatott a dologról — és Bellatrix Lestrange szökéséhez sem fűzött kommentárt. Általában véve hallgatagabb lett, ugyanakkor feltűnő szorgalommal gyakorolta az újabb és újabb rontásokat. Kerek arca az edzések során megfeszült az összpontosítástól; fel se vette a kisebb-nagyobb baleseteket, sérüléseket, és keményebben dolgozott, mint bárki más a teremben. Tudása olyan gyorsan fejlődött, hogy az már egyenesen riasztó volt, s a rontások visszaverését szolgáló pajzsbűbáj gyakorlásakor az egész társaságból csak Hermione bizonyult ügyesebbnek nála.

Harry sokért nem adta volna, ha olyan eredményeket tud produkálni az okklumencia terén, mint Neville a DS-edzéseken. A további különórák Pitonnal semmivel sem voltak sikeresebbek az elsőnél, sőt, Harry úgy érezte, egyre romlik a teljesítménye.

Mielőtt elkezdett okklumenciát tanulni, a sebhelye csak hébe-hóba fájt — többnyire éjjel, valamint azon ritka alkalmakkor, ha Voldemort gondolatait vagy hangulatát érzékelte. Mostanában viszont jóformán szüntelenül sajgott a homloka, s gyakran tört rá indokolatlan ingerültség vagy épp megmagyarázhatatlan jókedv — különösen éles fájdalommal kísérve. Az a rémisztő benyomása támadt, hogy elméje egyre inkább afféle antennává válik, amit Voldemort hangulatváltozásaira hangoltak, s ennek a fokozott érzékenységnek a kezdetét egyértelműen az első okklumenciaórához kapcsolta. A tetejébe már szinte minden éjjel végigment álmában a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály előtti folyosón, hogy aztán vágyakozva megálljon a fekete ajtó előtt.

— Lehet, hogy úgy van, mint a betegségeknél — fejtette ki véleményét Hermione, miután Harry beszámolt neki és Ronnak a tüneteiről. — Talán olyan ez, mint mikor belázasodsz. Átmenetileg súlyosbodik az állapotod, aztán hirtelen meggyógyulsz.

— Az órák Pitonnal csak rontanak rajta — jelentette ki makacs pesszimizmussal Harry. — Elegem van belőle, hogy folyton fáj a sebhelyem, és hogy minden éjjel ott kell ácsorognom azon a folyosón. — Mérgesen megdörzsölte a homlokát. — Ha legalább kinyílna végre az ajtó! Unom már, hogy csak állok és bámulok rá…

— Ezzel ne viccelj! — pirított rá Hermione. — Dumbledore azt akarja, hogy egyáltalán ne álmodj arról a folyosóról, különben nem bízta volna meg Pitont, hogy tanítson téged okklumenciára. Egyszerűen arról van szó, hogy többet kell dolgoznod a sikerért!