J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Odakint szakadt az eső, és a lány már sehol se volt. Harry képtelen volt felocsúdni döbbenetéből: hiszen fél órája még olyan jól elvoltak egymással!

— Ennyit a lányokról! — morogta, azzal dühösen zsebre dugta a kezét, és csattogó léptekkel elindult az esőmosta utcán. Minek kellett Chónak szóba hoznia Cedricet!? Miért kell mindig olyan dolgokról beszélnie, amitől elbőgi magát?

Miután befordult a sarkon, futásnak eredt, és alig két perc múlva belépett a Három Seprű ajtaján. Ahhoz még korán volt, hogy Hermionét ott találja; úgy tervezte, keres egy ismerőst a vendégek között, hogy addig se üldögéljen egyedül, amíg a lány megérkezik.

Kirázta csapzott haját a szeméből, körülnézett — és megakadt a tekintete Hagridon. A vadőr bús arccal, magányosan ült az egyik félreeső asztalnál.

— Szia, Hagrid! — köszönt rá Harry, miután átverekedte magát a zsúfolt termen, és odahúzott egy széket a vadőr asztalához.

Hagrid összerezzent, és olyan ködös tekintettel nézett fel Harryre, mintha meg se ismerné őt. Arcát két friss vágás és számos új zúzódás csúfította el.

— Nocsak… Harry — morogta. — Hogy vagy?

— Jól — felelte Harry. A testileg és lelkileg egyaránt igencsak megviselt Hagridot elnézve valóban úgy érezte, nincs oka panaszra. — Na és… te hogy vagy?

— Én? — kérdezett vissza révedten a vadőr. — Ja, hogy én… Pompásan vagyok, Harry. Remekül.

Belebámult vödör méretű fedeles ónkupájába, és nagyot sóhajtott. Harry hirtelen nem tudta, mit mondjon, így hát egy percig némán üldögéltek egymás mellett. Aztán Hagrid megszólalt:

— Mi ketten egy cipőben járunk, nem igaz, Harry?

— Hát…

— Úgy bizony — dörmögte bölcsen bólogatva Hagrid. — Megmondtam én már régen… mások vagyunk, mint a többi… és árvák… bizony, mindketten árvák vagyunk.

Jó nagyot húzott a kupájából, majd folytatta:

— Mennyire más az, ha rendes családja van az embernek… Apám jóravaló ember volt… A te édesanyád és édesapád is… mindketten jóravaló emberek voltak. Mennyire más lenne minden, ha élnének, igaz?

— Igen… gondolom — felelte óvatosan Harry. Úgy vette észre, Hagrid nagyon furcsa hangulatban van.

— Család — motyogta elmerengve a vadőr. — Mondhatsz, amit akarsz, bizony fontos a vér…

És elkent egy cseppet a fontos nedvből a szeme alatti seben.

Harry nem bírta fékezni aggódó kíváncsiságát.

— Hagrid, mondd meg végre: hol szerzed ezeket a sebeket?

A vadőr felkapta a fejét, és pislogni kezdett.

— Heh? Milyen sebeket?

— Hát ezeket! — felelte Harry, Hagrid arcára mutatva.

— Ja… ezek csak horzsolások, Harry. Ez a munkámmal jár, — Hagrid felhajtotta maradék italát, visszatette a kupát az asztalra, és felállt. — Minden jót, Harry… Vigyázz magadra!

Azzal kiballagott a kocsmából, és eltűnt a szakadó esőben. Harry elszorult szívvel nézett utána. Hagrid szenved és titkol valamit, de nem fogadja el a segítséget. Mi ez az egész? Mielőtt azonban tovább töprenghetett volna a kérdésen, valaki a nevén szólította.

— Harry! Gyere!

Hermione integetett felé a helyiség túlsó végéből. Harry felállt, és megindult az asztalok között. Félúton járt, mikor észrevette, hogy Hermione többedmagával érkezett — mi több, a lehető legfurcsább partnereket hozta magával: Luna Lovegoodot és nem mást, mint a Reggeli Próféta egykori munkatársát, Rita Vitrolt, akinél bevallottan kevés embert utált jobban.

— Milyen korán jöttél! — szólt Hermione, miközben félrehúzódott, hogy helyet szorítson Harry székének. — Azt hittem, Chóval vagy. Csak egy óra múlva számítottam rád.

— Chóval? — kapott a szón Rita, és Harryre meredt. — Egy lánnyal?

Közben felkapta a krokodilbőr táskáját, és kotorászni kezdett benne.

— Ha Harrynek száz barátnője lenne, magának ahhoz se volna köze! — ripakodott rá Hermione. — Úgyhogy rakja el azt a vacakot, de rögtön!

Az említett vacak egy méregzöld penna volt. Rita olyan arcot vágott, mintha butykornyálat nyelt volna, eltette az írószerszámot; és csattintva becsukta táskáját.

— Miről van szó? — kérdezte a székére zuttyanva Harry, és végignézett az asztaltársaságon.

— A prefektus kisasszony épp készült elmondani, amikor megérkeztél — mondta Rita, és belekortyolt az italába. — Beszélnem azért szabad a fiatalemberhez, ugye? — tette hozzá, Hermionénak címezve.

— Azt szabad — felelte higgadtan a lány.

Rita Vitrolt szemlátomást megviselte a kényszerű munkanélküliség. Egykor gondosan becsavart haja most fésületlenül lógott le szögletes arca két oldalán. Ötcentis körmeiről lepattogzott a lakk, és csillogó-villogó szemüvegén foghíjas volt a műdrágakő-berakás. Megint ivott egy nagy kortyot, majd a szája sarkából odamorogta Harrynek:

— És mondd, csinos a lány?

— Még egy szó Harry szerelmi életéről, és lőttek a megállapodásunknak! — förmedt rá Hermione.

Rita megtörölte száját a kézfejével.

— Milyen megállapodásról beszélsz, Fontoska kisasszony? Ha jól emlékszem, egyszerűen iderendeltél engem. De ne félj, eljön még a nap…

Mély, borzongós sóhajjal elhallgatott.

— Persze, eljön a nap, mikor majd megint hazugságokat írhat Harryről meg rólam — felelte közönyösen Hermione. — Csakhogy az minket már nem fog érdekelni.

— Az utóbbi időben a segítségem nélkül is sok szörnyű dolgot írnak Harryről — jegyezte meg Rita, a fiúra pillantva a pohara fölött. Ezután rekedten suttogva hozzátette: — Milyen érzés ezeket olvasni, Harry? Fáj? Kétségbeejt? Dühít?

— Természetesen dühíti a dolog — felelte Harry helyett Hermione. — Elmondta a miniszternek az igazságot, de az olyan ostoba, hogy nem hajlandó elhinni.

— Szóval továbbra is azt állítod, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén visszatért? — Rita letette poharát, s keze megint a krokodilbőr táskára vándorolt. — Kitartasz a mese mellett, amit Dumbledore terjeszt? Hogy Tudodki visszatért, és te vagy az egyetlen tanú?

— Nem én vagyok az egyetlen tanú — morogta dühösen Harry. — Több mint egy tucat halálfaló is látta. Soroljam a nevüket?

— Boldoggá tennél — susogta Rita. A keze már a táskájában volt, és úgy nézett Harryre, mintha a világ nyolcadik csodáját látná. — Öles szalagcím: „Potter neveket mond”… Alcím: „Harry Potter azt állítja: a halálfalók ma is köztünk járnak”. Alatta egy szép nagy fotó rólad. „Tudjukki támadásának zavart elméjű túlélője, a tizenöt éves Harry Potter tegnap közfelháborodást keltve halálfalónak nevezte a varázslótársadalom több köztiszteletben álló és prominens tagját”…

Rita a szájához emelte a purlicerpennát… aztán egyszerre kihunyt a mohó csillogás a szemében, és leeresztette a bűvös tollat.

— De persze — folytatta, szúrós pillantást vetve Hermionéra — a prefektus kisasszony nem óhajtja, hogy ez a sztori napvilágot lásson.

— Ami azt illeti — felelte nyájas mosollyal Hermione — a prefektus kisasszony pontosan azt óhajtja.

Rita szeme elkerekedett. Harryé úgyszintén. Luna ellenben álmatagon dúdolta a Weasleyt nézni szinte fájt, és a koktélját kevergette egy pálcára szúrt gyöngyhagymával.

— Azt akarod, hogy megírjam, amit Tudjukkiről mond? — kérdezte fojtott hangon Rita.

— Igen, azt akarom — bólintott Hermione. — Írja meg a teljes igazságot! Pontosan úgy, ahogy Harrytől hallja. Harry elmond minden részletet: felsorolja, kik azok a halálfalók, akik ott voltak, leírja Voldemort jelenlegi külsejét… Szedje már össze magát! — tette hozzá megvetően, miután Rita Voldemort nevének hallatán úgy összerándult, hogy magára loccsantotta Lángnyelv whiskyje felét.