J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Harrynek tetszett Angelina kitartó bizalma, mégis úgy gondolta, ha másért nem, könyörületből el kellene engednie Ront. A mardekárosok, akiknek most már jó esélyük volt a Kviddicskupa elnyerésére, a meccs után ismét a Weasleyt nézni szinte fáj! -jal búcsúztatták a pályáról lekullogó fiút.

Fred és George sétáltak oda hozzájuk.

— Már cikizni sincs kedvem — szólt Fred, a magába roskadt Ron felé pillantva. — De azért az a tizennegyedik nem volt semmi…

Azzal kapálózni kezdett, mintha függőleges kutyaúszást mutatna be.

— …ezt megjegyzem, és majd elsütöm valamelyik bulin.

Ron nem sokkal később felállt, és elkullogott a csigalépcső felé. Harry várt néhány percig, s csak azután követte: időt hagyott Ronnak, hogy alvást színlelhessen, ha akar. És valóban, mikor belépett a hálóterembe, barátja feltűnően hangos horkolásba kezdett.

Harry csendben levetkőzött, s közben újra eltöprengett a meccs tanulságain. Nagyon megviselte, hogy tehetetlen kívülállóként kell néznie a játékot. Elégedett volt ugyan Ginny teljesítményével, de biztosra vette, hogy ő maga jóval korábban el tudta volna kapni a cikeszt. Emlékezett a pillanatra, mikor az aranylabda Kirke bokája mellett lebegett — ha Ginny akkor habozás nélkül odakap, kicsikarhatta volna a győzelmet a Griffendél számára.

Umbridge, aki néhány sorral lejjebb, előtte ült a lelátón, a meccs alatt kétszer is hátrafordult, hogy kárörvendően rávigyorogjon. Az emlék feldühítette Harryt, de aztán eszébe jutott az utasítás, amit Piton minden okklumenciaóra végén megismételt: hogy elalvás előtt csitítsa el érzelmeit, és ürítse ki az elméjét.

Harry egy-két percig próbálkozott is a dologgal, de most, hogy Umbridge után Piton is eszébe jutott, dühe csak még jobban felizzott. Ron tüntető horkolása időközben már átment egyenletes, lassú szuszogásba. Harry annál nehezebben tudott elaludni. Teste kimerült volt, de agya még sokáig nem talált nyugalmat.

Azt álmodta, hogy Neville Bimba professzorral keringőzik a Szükség Szobájában, és McGalagony skót dudán játszik nekik.

Ő egy darabig nevetve nézte a táncot, azután elindult, hogy megkeresse a DS többi tagját.

A teremből kilépve azonban nem Badar Barnabást és a trollokat pillantotta meg, mint máskor, hanem fáklyafényben derengő, csupasz kőfallal találta szemben magát. Lassan balra fordította a fejét: ablaktalan folyosót látott, és a távolban egy dísztelen, fekete ajtót.

Izgatottság fogta el, s elindult az ajtó felé. Érezte, hogy most végre sikerülni fog, ezúttal ki tudja nyitni… Már csak fél méterre volt a céltól, mikor szíve nagyot dobbant: keskeny kék fénycsíkot pillantott meg az ajtó jobb oldalán… Az ajtó résnyire nyitva volt…

Felemelte a kezét…

Ron nagyot horkantott álmában, s Harry felriadva azon kapta magát, hogy a semmiben tapogatózik, egy ajtót keresve, ami több száz kilométerre van tőle. Csalódottan és szégyenkezve leeresztette a kezét. Tudta, hogy megint tilosban járt, de olyan égető kíváncsiság vonzotta ahhoz, ami az ajtón túl vár rá, hogy jobb belátása ellenére is azt kívánta, bár várt volna Ron még egy percet azzal a horkantással…

Hétfő reggel Harryék a postabaglyok érkezésének pillanatában léptek be a nagyterembe. Ezen a napon nemcsak Hermione várta izgatottan a Reggeli Prófétá t kézbesítő madarat — szinte mindenki kíváncsi volt rá, vannak-e újabb fejlemények a halálfalók ügyében.

Köztudott volt ugyanis, hogy a szökevényeket még mindig nem sikerült kézre keríteni — bár sok szemtanú állította, hogy látta őket.

Miközben Hermione az újságot bontogatta, Harry narancslevet töltött magának. Ő maga egyetlenegy levelet kapott év eleje óta, így aztán mikor egy bagoly huppant le elé az asztalra, első gondolata az volt, hogy tévedés történt.

— Kit keresel? — kérdezte a madártól, majd miután kivette narancsleves poharát a bagoly csőre alól, előredőlt, hogy elolvassa a küldemény címzését: Harry Potter, Roxfort, nagyterem . Harry csodálkozva nekilátott, hogy kioldja a levelet rögzítő bőrszíj csomóját, de még mielőtt végzett volna vele, három, négy, öt további bagoly landolt az első mellett. A madarak tülekedni kezdtek — egyik se akarta kivárni a sorát — így aztán pillanatok alatt feldöntötték a sót, és beletapostak a vajtartóba.

— Mi van itt? — álmélkodott Ron.

A griffendélesek kíváncsian pislogtak Harryre, akit addigra már újabb hét vijjogó, huhogó, csapkodó bagoly próbált megközelíteni.

— Harry! — szólt izgatottan Hermione, és kihúzott egy kuvikot a tolltömeg közepéből. A madár lábára hosszú, hengeres csomag volt kötve. — Azt hiszem, tudom, mit történt… Ezt nyisd ki elsőnek!

Harry letépte a barna papírt — a csomag a Hírverő márciusi kiadásának egy összecsavart példánya volt. Mikor kisimította a magazint, saját, bárgyún vigyorgó arcát pillantotta meg a címlapon.

A fotóra keresztben piros betűkkel ezt nyomtatták:

— Na mit szólsz? — kérdezte Luna, aki időközben odasétált a Griffendél asztalához, és befurakodott Fred és George közé. — Tegnap jelent meg. Én kértem meg apát, hogy küldjön neked egy tiszteletpéldányt. Azok meg, gondolom — a Harry előtt tolongó bagolyseregre mutatott — az olvasók levelei.

— Én is arra tippeltem — bólogatott Hermione. — Harry, nem bánod, ha…

— Dehogyis, csak nyugodtan! — felelte kissé kábán Harry.

Ron és Hermione lelkesen rávetették magukat a levelekre.

— Ez azt írja, meg vagy kattanva — foglalta össze az első levél tartalmát Ron. — Na, jól van…

— Ezt egy nő írta… Azt ajánlja, menj el a Szent Mungóba sokkbűbáj-terápiára — olvasta fintorogva Hermione, és gombócba gyűrte a kérdéses levelet.

— Ez egy kicsit kedvesebb — szólt bizonytalanul Harry, egy Paisleyből érkezett hosszú levelet böngészve. — Hé, ez a nő azt írja, hisz nekem!

— Ez meg nem tudja, mit higgyen — jelentette Fred, aki közben szintén belevetette magát a levélszüretbe. — Azt írja, nem tűnsz őrültnek, de nem tudja elhinni, hogy Tudodki visszatért, szóval teljesen tanácstalan. Erre pocsékolni a jó pergament!

— Itt is van egy, akit meggyőztél! — szólt izgatottan Hermione, s olvasni kezdte: Most, hogy megismertem az Ön verzióját is, azt kell mondanom, a Reggeli Próféta felettébb igazságtalanul bánt Önnel. Bár nehéz szembenézni a ténnyel, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén visszatért, kénytelen vagyok belátni, hogy Ön igazat mond. — Ez fantasztikus!

— Még egy, aki szerint futóbolond vagy — dörmögte Ron, és hátradobott a válla fölött egy összegyűrt levelet. — Ez viszont azt írja, meggyőzted, és most igazi hősnek tart — fú, még a fényképét is elküldte!

— Ti meg mit csináltok? — csendült egy kislányosan affektáló hang.

Harry felpillantott az előtte heverő levélhalomból. Fred és Luna mögött ott állt Umbridge professzor, dülledt varangyszemét a bagoly- és levélrengetegre szegezve. A háta mögül egész seregnyi diák pislogott Harry felé.

— Miért kaptál ennyi levelet, Potter?

— Miért, már levelet kapni se szabad? — szájaskodott Fred.

— Fékezd magad, Weasley, mert büntetőmunka lesz a vége. Nos, Potter?