J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Hermione bólogatott, de szemlátomást máshol járt az esze. Aztán hirtelen így szólt:

— De neked ezt nem lett volna szabad látnod.

Harry megrökönyödve nézett rá.

— Micsoda?

— Meg kell tanulnod kizárni a fejedből az ilyesmit.

— Tudom, de…

— El kell felejtenünk, amit láttál! — jelentette ki határozottan Hermione. — És mostantól fogva vedd komolyabban az okklumenciát!

Harry olyan dühös lett Hermionéra, hogy egészen estig nem állt szóba vele — és nem is ez volt az egyetlen bosszúsága aznap. A szünetekben a diákok, ha nem a szökött halálfalókról beszélgettek, nevetve emlegették a Griffendél csapatának szombati lebőgését.

A mardekárosok olyan hangosan és olyan gyakran zengték el a Weasleyt nézni szinte fáj!-t, hogy Frics végül megtiltotta a folyosói éneklést.

A hét többi napja se alakult sokkal jobban. Harry kapott még két B-t bájitaltanból, továbbra is aggódnia kellett Hagridért, s a tetejébe kényszeresen újra meg újra felidézte a látomást, amiben Voldemort testébe bújt — bár barátai előtt mélyen hallgatott erről, mert nem akart újabb fejmosást kapni Hermionétól. Szívesen megbeszélte volna a dolgot Siriusszal, de mivel erről szó se lehetett, igyekezett elásni az emléket valahova az agya legmélyére.

Sajnos az agya legmélye már nem volt olyan jó rejtekhely, mint egykor.

— Állj fel, Potter!

Egyik este, néhány héttel a látomásos este után, Harry ismét a bájitaltantanár dolgozószobájának padlóján térdelt, elméje kiürítésén fáradozva. Piton varázslata megint rákényszerítette, hogy felelevenítsen egy sor régi, elfeledett élményt — többségében megaláztatásokat, melyeket Dudley és bandája jóvoltából szenvedett el még kisiskolás korában.

— Mi volt az utolsó emlék? — kérdezte Piton.

— Nem tudom — felelte fásultan Harry. Egyre nehezebben tudta különálló emlékekre bontani a kép- és hangegyveleget, amit Piton bűbája kavart a fejében. — Arra gondol, amikor az unokatestvérem rám támadt a vécében?

— Nem — felelte Piton. — Arra gondolok, amelyikben egy férfi térdel egy elsötétített szoba közepén…

— Az… nem érdekes — motyogta Harry.

A bájitaltantanár Harry szemébe fúrta a tekintetét. Harrynek eszébe jutott, amit épp Pitontól hallott: hogy a szembenézés a legilimencia fontos feltétele — gyorsan elfordította hát a fejét.

— Hogy kerül az a férfi és az a szoba a fejedbe, Potter?

— Ez csak… — Harry mindenfelé nézett, csak Pitonra nem. — Ez csak egy álom volt.

— Álom?

A beálló csöndben Harry kitartóan bámult egy piros folyadékban ázó döglött varangyot.

— Emlékszel még rá, hogy miért vagyunk itt, Potter? — kérdezte fenyegető-halkan Piton. — Tisztában vagy vele, miért áldozom az estéimet erre a kimerítő elfoglaltságra?

— Igen — felelte kelletlenül Harry.

— Tehát miért is vagyunk itt?

Harry most egy döglött angolnát vett szemügyre.

— Hogy megtanuljam az okklumenciát.

— Így van, Potter. Tudom, hogy nem erősséged a tanulás…

Harry Pitonra nézett, de csak egy gyűlölködő pillantás erejéig — …de mertem remélni, hogy két hónap alatt azért rád ragadt valami.

— Hány hasonló álmod volt még a Sötét Nagyúrról?

— Nem volt több — felelte Harry.

— Ugyanakkor azt sem tartom kizártnak… — Piton fekete szeme kissé összeszűkült — …hogy egyenesen élvezed ezeket a látomásokat. Különleges és fontos embernek érzed magad tőlük. Így van?

— Nem, nincs így — sziszegte Harry, és ökölbe szorította pálcát tartó kezét.

— Nagyon helyes! — susogta Piton. — Ugyanis nem vagy se különleges, se fontos. És nem a te dolgod kihallgatni, miről beszél a Sötét Nagyúr a halálfalóival.

— Hanem a magáé, igaz? — csattant fel Harry.

Végig se gondolta, mit mond, csak dühében vetette oda a mondatot. Egy hosszú pillanatig egymásra meredtek; Harry biztosra vette, hogy ezúttal túllőtt a célon. Piton azonban nem dühödött fel, sőt, elégedettség ült ki az arcára.

— Úgy bizony, Potter — felelte megcsillanó szemmel. — Az az én dolgom. Most pedig, ha készen állsz, próbáljuk meg újra.

Felemelte a pálcáját.

— Egy… kettő… három. Legilimens!

Száz dementor suhant a tó fölött… Harry minden izmát megfeszítette, úgy koncentrált… a dementorok egyre közeledtek… üres szemüregük sötéten ásított kámzsájuk alatt… ugyanakkor Harry azt is látta, hogy Piton ott áll szemben vele, az arcára szegezi szemét és motyog… sőt, Piton képe egyre tisztább lett, a dementoroké pedig lassan elhalványult…

Harry felemelte a pálcáját.

— Protego!

Piton megtántorodott, a pálca kirepült a kezéből — és Harry agya egyszerre megtelt olyan emlékekkel, amelyek nem az övéi voltak: egy horgas orrú férfi egy kuporgó nővel ordítozik, miközben egy fekete hajú kisgyerek a sarokban sír… Egy zsíros hajú kamasz egyedül ül sötét szobájában, pálcáját a plafonra szegezi, és legyekre lövöldöz… Egy lány kacagva nézi, hogyan próbál egy cingár fiú megülni egy zabolátlan seprűt…

— Elég!

Harry úgy érezte, mintha mellbe vágták volna. Hátratántorodott, és nekiütközött a polcnak. Üvegcsörömpölést hallott. A vele szemben álló Piton keze kissé remegett, és falfehér volt az arca.

Harry nedvességet érzett a talárja hátán. Az egyik üvegedény elrepedt, mikor nekiesett a polcnak, s lakója, egy nyálkás valami, forogni kezdett az elfolyó tárolóoldat örvényében.

— Reparo — sziszegte Piton, s az üvegedény nyomban összeforrott. — Lám csak, Potter… végre mutattál valamit…

Piton elfordult, és kissé zihálva megigazította a merengőt, mintha ellenőrizni akarná, hogy még mindig benne vannak a foglalkozás előtt áttöltött gondolatai.

— Nem mondtam, hogy használj pajzsbűbájt. De kétségtelenül hatásosan alkalmaztad.

Harry hallgatott; érezte, hogy veszélyes lenne most bármit is mondania. Tisztában volt vele, hogy az imént betört Piton emlékezetébe — a bájitaltantanár gyermekkori emlékeit látta. Megijedt, ha belegondolt, hogy a kisfiú, aki sírva nézte veszekedő szüleit, azonos az előtte álló, sötét tekintetű férfival.

— Akkor hát próbáljuk meg újra! — mondta Piton.

Harry szívét átjárta a rémület. Biztosra vette, hogy most fizetni fog azért, amit az imént látott. Újra felvették a kiindulóhelyzetet az íróasztal két oldalán. Harry érezte, hogy ezúttal nagyon nehéz lesz kiüríteni az elméjét.

— Háromra — szólt Piton, és ismét felemelte pálcáját. — Egy… kettő…

Harry még el se kezdte a felkészülést, mikor Piton már kiáltotta is:

— Legilimens!

Csupasz kőfalak között rohant a Misztériumügyi Főosztály felé vezető folyosón. A fáklyák sorban suhantak el mellette, s a fekete ajtó egyre nagyobb lett. Olyan sebesen haladt, hogy félő volt, beleütközik az ajtóba… már csak fél méter… meglátta a kiszűrődő kék fényt…

Az ajtó kitárult! Végre beléphetett rajta!

Fekete falú és padlójú, kék lángú gyertyákkal megvilágított, kerek helyiségbe került. A falon körös-körül számos ajtó nyílt — tovább kell mennie, de melyik ajtót válassza?

— Potter!

Harry kinyitotta a szemét. Megint a hátán feküdt, és megint nem emlékezett rá, hogyan került a földre. Még zihált is, mintha tényleg végigfutott volna folyosón, tényleg beszaladt volna a fekete ajtón át a kör alakú terembe.