J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Piton dühtől eltorzult arccal magasodott fölé.

— Magyarázatot várok! — mennydörögte.

— Nem… nem tudom, mi történt — felelte őszintén Harry, és felállt. A tarkóján púp nőtt az eséstől, és tagjai úgy remegtek, mintha láza lenne. — Ezt még sose álmodtam… Illetve az ajtóról álmodtam már máskor is, de még sohase nyílt ki…

— Nem veszed komolyan a munkánkat, Potter!

Piton furcsamód sokkal ingerültebbnek tűnt, mint két perccel korábban, mikor Harry belenézett az emlékeibe.

— Lusta és hanyag vagy! Nem csoda, hogy a Sötét Nagyúr…

— Kérdezhetek valamit, tanár úr? — szólt közbe fellobbanó dühvel Harry. — Miért hívja Voldemortot Sötét Nagyúrnak? Csak a halálfalók szokták így nevezni!

Piton nyitotta a száját, mint az acsargó kutya — és akkor egy nő sikolya hallatszott valahonnan kintről. Piton felkapta a fejét, és a mennyezetre nézett.

— Mi a…? — morogta.

Harry tompa dobogást hallott odafentről — a zaj minden bizonnyal a bejárati csarnokból szűrődött le. Piton most ismét ránézett, és összeráncolta a szemöldökét.

— Láttál valami szokatlant lefelé jövet, Potter?

Harry a fejét rázta. Odafent a nő újra sikoltott. Piton felemelt pálcával az ajtóhoz sietett, és kiment. Harry egy másodpercig habozott, majd követte.

A sikolyok valóban a bejárati csarnokból érkeztek. Harry egyre tisztábban hallotta őket, ahogy felfelé szaladt a lépcsőn. Mikor felért, a csarnok már tele volt: a vacsorára összegyűlt diákok tömegével tódultak ki a nagyteremből, hogy megnézzék, mi történt, s a márványlépcsőn is jó pár ember állt. Harry utat tört magának egy csapat termetes mardekáros között. Látta, hogy a bámészkodók első sora tágas körben állt fel. A legtöbb arcon döbbenet ült, de néhányan egyenesen rémültnek tűntek. Harry megpillantotta McGalagonyt a csarnok túloldalán tolongó diákok között: a tanárnő olyan arcot vágott, mintha a rosszullét kerülgetné.

A bejárati csarnok közepén Trelawney professzor állt, egyik kezében pálcájával, a másikban egy üres sherrysüveggel. Leírhatatlan állapotban volt: a haja égnek állt, lecsúszott szemüvege egyik szemét nagyobbnak mutatta, mint a másikat, s számtalan kendője összevissza lógott a vállán, azt a benyomást keltve, hogy teste darabokra akar szakadni a varrások mentén. Mellette két jókora láda hevert a kövön, az egyik az oldalára borulva, mintha legurították volna a lépcsőn. A jósnő a rettenettől eltorzult arccal meredt valamire, ami az irányból ítélve a márványlépcső aljában állt.

— Nem! — visította Trelawney. — Nem! Ez nem teheti… Nem nyugszom bele!

— Pedig számíthatott rá — felelte egy magas, kislányos hang.

Harry kissé jobbra húzódott, s most már látta, hogy Trelawney szörnyülködő pillantásának tárgya nem más, mint a kéjesen mosolygó Umbridge. — Bár tisztában vagyok vele, hogy a holnapi időjárást se tudja megjósolni, azt azért előre láthatta, hogy a szánalmas és fikarcnyit sem javuló teljesítmény, amit az órákon sorozatosan nyújtott, előbb-utóbb az elbocsátásához vezet majd.

— Nem… nem és nem! — kiabálta zokogva Trelawney. Könnyei patakokban csordultak ki hatalmas szemüvege alól. — Nem… nem küldhet el! Tizenhat éve élek itt! A Roxfort… az otthonom!

— Csak volt az otthona — felelte Umbridge. Kárörömtől csillogó szemmel nézte Trelawneyt, aki most zokogva leroskadt az egyik utazóládára. — Egy órával ezelőttig, amikor is a mágiaügyi miniszter úr aláírta a felmondólevelét. Most pedig, keljen fel, és hordja magát! Kíméljen meg minket a további jelenlététől!

Trelawney panaszosan nyögdécselt, és görcsös rángások közepette előre-hátra hajlongott ültében. Umbridge kaján élvezettel nézte kínlódását. Harry elfojtott zokogást hallott valahonnan bal felől. Odanézett: Lavender és Parvati egymás vállára borulva sírtak. Ezután léptek koppantak a kőpadlón: McGalagony professzor kivált a bámészkodók gyűrűjéből, és odasietett Trelawneyhoz. Aztán megveregette a jósnő hátát, s közben jókora zsebkendőt húzott elő talárja zsebéből.

— Tessék, Sybill… nyugodjon meg… fújja ki az orrát… nem olyan nagy a baj… nem kell elmennie a Roxfortból…

— Úgy véli McGalagony professzor? — szólt élesen Umbridge, és néhány lépést tett Trelawney felé. — Megtudhatnám, milyen felhatalmazás alapján állítja ezt?

— Én hatalmaztam fel rá — zengte egy mély hang.

A tölgyfa ajtó kinyílt, s a szétrebbenő diákok között megjelent Dumbledore professzor. Igen hatásos volt, ahogy kibukkant a sejtelmesen fénylő ködből, bár Harry el se tudta képzelni, mit keresett az igazgató alkonyatkor a parkban.

Dumbledore nyitva hagyta maga mögött az ajtót, és hosszú léptekkel elindult a könnyáztatta arcú, reszkető Trelawney felé.

— Maga hatalmazta fel, Dumbledore professzor? — Umbridge szemtelen kis nevetést hallatott. — Attól tartok, nincs tisztában a helyzettel. Itt van nálam… — pergamentekercset húzott elő a talárjából — …a mágiaügyi miniszter úr által aláírt felmondólevél. A 23-as számú oktatásügyi rendelet értelmében a roxforti főinspektornak jogában áll szakmailag ellenőrizni, próbaidőre tenni és elbocsátani minden olyan tanárt, akiről úgy véli, hogy munkáját nem a Mágiaügyi Minisztérium által elvárt színvonalon végzi. Mivel Trelawney professzor megítélésem szerint rosszul dolgozik, felmondtam neki.

Harry meglepetésére Dumbledore továbbra is mosolygott. Tekintetét a ládáján kuporgó Trelawneyra függesztette, és így válaszolt:

— Vitathatatlanul igaza van, Umbridge professzor. Mint főinspektornak joga van felmondani a tanáraimnak. Arra azonban nem terjed ki a felhatalmazása, hogy elküldje őket a kastélyból. Attól tartok — folytatta udvarias kis főhajtással — hogy ez a jog változatlanul az iskola igazgatóját illeti meg. Az én kívánságom pedig az, hogy Trelawney professzor a Roxfortban maradjon.

Trelawney erre csuklásba hajló, keserű kis kacajt hallatott.

— Nem… nem… elmegyek, Dumbledore! Elhagyom a Roxfortot… máshol keresek boldogulást…

— Nem — felelte élesen Dumbledore. — Határozott kívánságom, hogy a Roxfortban maradjon, tanárnő.

Azzal McGalagonyhoz fordult.

— Felkísérné a lépcsőn Sybillt, McGalagony professzor?

— Hogyne — bólintott McGalagony. — Jöjjön, Sybill…

Bimba professzor kiverekedte magát a bámészkodók közül, és odasietett, hogy segítsen McGalagonynak. Ketten közrefogták Trelawneyt, és Umbridge-et kikerülve elindultak vele a márványlépcsőn.

Flitwick professzor felemelte pálcáját.

— Locomotor ládák! — sipította, mire a poggyász a levegőbe emelkedett, és követte gazdáját. Ezután Flitwick professzor is csatlakozott a menethez.

Umbridge mozdulatlanul állt, és a derűsen mosolygó Dumbledore-ra meredt.

— Megkérdezhetem — szólt hangosan suttogva — hogy mihez kezd, ha kinevezem az új jóslástantanárt, aki esetleg igényt tart majd Sybill Trelawney szálláshelyére?

— Amiatt ne aggódjon, Umbridge professzor! — felelte mosolyogva Dumbledore. — Már találtam új jóslástantanárt, és ő nem óhajt a toronyban megszállni.

— Talált? — rikoltotta Umbridge. — Maga talált? Emlékeztetném rá, Dumbledore, hogy a 22-es számú oktatásügyi rendelet értelmében…

Dumbledore befejezte helyette a mondatot:

— A minisztérium által kiválasztott személy kerül a megüresedett posztra, ha — hangsúlyozom: ha — az igazgató nem talál alkalmas jelöltet. Nos, örömmel közölhetem, hogy ezúttal találtam. Ha megengedi, be is mutatnám.