J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Harry először tétovázott, aztán belátta, hogy úgyse tudja titokban tartani a dolgot. Csak idő kérdése volt, hogy a Hírverő egy példánya Umbridge-hez is eljusson.

— Adtam egy interjút arról, ami tavaly júniusban történt velem — felelte. — És az olvasók írtak nekem.

Miközben beszélt, vetett egy futó pillantást a tanári asztal felé.

Dumbledore Flitwick professzorral beszélgetett, neki mégis az volt az érzése, hogy egy másodperccel korábban az igazgató még őt nézte.

— Interjút adtál? — ismételte Umbridge, még tőle is szokatlanul magas és vékony hangon. — Mi az, hogy interjút adtál?

— Válaszoltam egy újságíró kérdéseire — felelte Harry. — Tessék…

Azzal a főinspektor elé dobta a Hírverő t. Umbridge felemelte a magazint, rámeredt a címlapra, és sápadt, tésztás arca másodpercek alatt csúf, foltos lilára sötétedett.

— Mégis, mikor…? — kérdezte elfúló hangon.

— A legutóbbi roxmortsi hétvégén.

Umbridge szeme villámokat szórt, s úgy remegett a keze, hogy zörögni kezdett benne az újság.

— Soha többet nem mehetsz le Roxmortsba, Potter — sziszegte. — Hogy voltál képes… hogy merészeltél… — Kihúzta magát, és sóhajtott egyet. — Szomorúan látom, hogy még mindig nem sikerült leszoktatnom téged a hazudozásról. Ötven pontot levonok a Griffendéltől, te pedig még egy hét büntetőmunkát kapsz.

Azzal a hóna alá csapta a Hírverő t, és számos diák tekintetétől kísérve eldöcögött.

Késő délelőtt hatalmas plakátok tűntek fel kastélyszerte — nemcsak a házak hirdetőtábláin, hanem a folyosókon és a tantermekben is:

A ROXFORTI FŐINSPEKTOR RENDELKEZÉSE

A Roxfort tanulói számára a Hírverő című sajtótermék birtoklása eltanácsolás terhe mellett tilos.

Jelen rendelkezés alapját a 27-es számú oktatásügyi rendelet képezi.

Hermione valami okból mindig boldogan elmosolyodott, valahányszor elhaladt a plakát egy-egy példánya előtt.

— Megtudhatnám, mi tetszik ezen annyira? — kérdezte tőle Harry.

— Jaj, hát nem érted? — suttogta Hermione. — Azzal hogy Umbridge indexre tette az interjút, gondoskodott róla, hogy kivétel nélkül mindenki elolvassa!

Ebben nem is tévedett. Estére a Roxfort összes tanulója fejből idézte a cikket, pedig Harry a nap folyamán a Hírverő egyetlen példányát se látta senkinél. A diákok az interjúról suttogtak az osztálytermek előtt sorban állva, ebéd közben, sőt az órák alatt is.

Hermione rúnatanra menet rövid látogatást tett a lányvécében, s utána beszámolt róla, hogy ott is minden fülkében a cikkről folyt a szó.

— Nyilván mindenki tudja, hogy ismerlek, mert miután észrevettek, elkezdtek kérdésekkel bombázni — mesélte csillogó szemmel. — És képzeld, úgy tűnt, hogy a lányok hisznek neked! Végre sikerült meggyőznöd őket!

Umbridge professzor egész nap a folyosókon cirkált. Szúrópróbaszerűen megállította a diákokat, és rájuk parancsolt, hogy ürítsék ki táskájukat és zsebeiket. Nyilván az újságot kereste náluk, de a diákok túljártak az eszén: az interjút tartalmazó oldalakat megbűvölték, hogy az illetéktelen szem tankönyvlapoknak vagy egyszerűen üres pergamennek lássa őket.

A tanárok a 26-os számú oktatásügyi rendelet értelmében nem beszélhettek a cikkről, de azért megtalálták a módját, hogy kifejezésre juttassák véleményüket. Bimba professzor húsz ponttal jutalmazta a Griffendélt, miután Harry odavitt neki egy locsolókannát; Flitwick professzor bűbájtanóra után titkon Harry kezébe nyomott egy doboz cincogó cukoregeret; Trelawney pedig a jóslástanóra közepén hisztérikus zokogásban tört ki, és Umbridge nagy bosszúságára közölte az elképedt diákokkal, hogy Harry mégsem fog fiatalon kínhalált halni, hanem megéri az aggastyánkort, kinevezik mágiaügyi miniszternek, és tizenkét gyereke lesz.

A legnagyobb örömöt mégis az okozta Harrynek, hogy másnap, mikor épp átváltoztatástan-órára sietett, odalépett hozzá Cho. Mire észbe kapott, a lány megfogta a kezét, és belesúgta a fülébe:

— Bocsáss meg, Harry! Nagyon bátor vagy, hogy mindent elmondtál… Sírtam, amikor olvastam.

Harry sajnálta, hogy ismét megríkatta Chót, annak viszont örült, hogy megint beszélő viszonyban vannak. A lány búcsúzóul még egy gyors puszit is nyomott az arcára. Az átváltoztatástan-terem előtt aztán újabb kellemes meglepetés érte Harryt: Seamus kilépett a sorból, és odament hozzá.

— Csak azt akarom mondani — motyogta a fiú, Harry bal térdét fixírozva — hogy most már hiszek neked. Elküldtem az anyukámnak egy példányt a magazinból.

Harry boldogságát ezek után már csak Malfoy, Crak és Monstro reakciója tudta fokozni. Aznap délután a könyvtárban látta a mardekáros hármast. Egy negyedik, cingár fiú is volt velük, akit Hermione elsuttogott tájékoztatása szerint Theodore Nottnak hívtak. Harry egy könyvet keresett a részleges eltüntetésről, s a fiúk egy emberként felé fordultak: Monstro fenyegetően ropogtatta az ujjait, Malfoy pedig odasúgott valamit Craknak. Harry pontosan tudta, miért viselkednek így: az interjúban mind a négyük apját megnevezte mint halálfalót.

— És az a legjobb — suttogta örvendezve Hermione, mikor kiléptek a könyvtárból — hogy még csak nem is tiltakozhatnak, mert azzal beismernék, hogy olvasták az interjút!

Mindennek tetejébe Luna a vacsoránál beszámolt róla, hogy a Hírverő összes példánya rekordsebességgel elkelt.

— Utánnyomást kellett rendelni! — mesélte az izgalomtól kidülledő szemmel. — Apa teljesen el van ájulva! Azt mondja, ez még a morzsás szarvú szipirtyónál is jobban érdekli az embereket!

Harryt aznap este hősként ünnepelték a Griffendél-toronyban.

A Weasley ikrek a veszélyre fittyet hányva nagyító bűbáj segítségével óriásplakátot csináltak a Hírverő címlapjából, és kiakasztották a klubhelyiség falára. A hatalmas Harry-arc időnként mennydörgő hangon megszólalt, és efféléket harsogott: Marhák minisztériuma! Most vigyorogj, Umbridge!

Hermione ezt nem találta túlzottan szórakoztatónak; azt mondta, zavarja a koncentrálásban, s végül korán el is ment lefeküdni. Egy-két óra múltán Harry is belátta, hogy az óriásplakát hosszú távon nem olyan vicces. Ráadásul múlni kezdett a beszéltető bűbáj hatása, úgyhogy a kép már csak összefüggéstelen szavakat kiabált:

Marhák!… Umbridge! — azt viszont egyre gyakrabban és egyre visítóbb hangon tette. Harrynek végül belefájdult a feje a rikácsolásba, s mivel egyidejűleg a sebhelye is égni kezdett, bejelentette, hogy elmegy lefeküdni — nagy bánatot okozva a körülötte ülő griffendéleseknek, akik századszorra is szerették volna meghallgatni a történet izgalmasabb részeit.

Odafent az üres hálóteremben első útja az ágya melletti ablakhoz vezetett. Nekinyomta homlokát az üvegnek, s a hűvös érintés átmenetileg tompította fájdalmát. Aztán levetkőzött, és bebújt az ágyba. Fejfájása nem akart szűnni, sőt most már enyhe hányingerrel párosult. Az oldalára fordult, behunyta szemét, és szinte azonnal elaludt…

Álmában ott állt egy gyertyákkal gyéren megvilágított, lefüggönyözött ablakú szobában. Egy szék magas támláján pihentette kezét, mely olyan fehér volt, mintha évek óta nem látott volna napot.

Hosszú ujjai sápadt póklábaknak tűntek a sötét bársonykárpiton.