J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Azzal az esti ködre nyíló tölgyajtó felé fordult. Harry patadobogást hallott. A bámészkodók tömegén nyugtalan moraj futott végig, s az ajtó közelében állók hátrább húzódtak. Néhányan majdnem hanyatt estek, olyan sietve igyekeztek helyet biztosítani az érkezőnek.

A ködből egy kék szempár s a hozzá tartozó, szőke hajjal keretezett arc bukkant elő. Harry nyomban felismerte a jövevényt, pedig csak egyszer találkozott vele: egy vészterhes éjszakán a Tiltott Rengetegben. A fejhez meztelen váll, emberi törzs és aranysárga szőrrel borított lótest tartozott.

— Íme Firenze professzor! — fordult Dumbledore a döbbenettől dermedt Umbridge-hez. — Az ő munkájával bizonyára elégedett lesz, Dolores.

— Most már bánod, hogy leadtad a jóslástant, igaz, Hermione? — kérdezte kaján vigyorral Parvati.

Két nap telt el Trelawney elbocsátása óta. A griffendélesek a reggelizőasztalnál ültek a nagyteremben. Parvati egy kanál domború oldalára pislogott, hogy ellenőrizze, sikerült-e megfelelő ívbe hajlítania szempilláját. Néhány perc múlva indulniuk kellett az első órájukra Firenzével.

— Nem igazán — felelte közönyösen Hermione, fel se pillantva a Reggeli Prófétá ból. — Nem rajongok a lovakért.

Azzal lapozott egyet, és végigfuttatta tekintetét a hasábokon.

— Ő nem ló, hanem kentaur! — tiltakozott Lavender.

— Méghozzá gyönyörű kentaur — sóhajtott Parvati.

— Akkor is négylábú — felelte hűvösen Hermione. — Különben is, eddig azt hittem, sajnáljátok, hogy Trelawneyt kirúgták.

— Sajnáljuk is! — sietett a válasszal Lavender. — Voltunk is nála odafent. Vittünk neki nárciszt — nem olyan tülkölőset, amilyen Bimbának van, hanem igazán szépet.

— Hogy van Trelawney? — érdeklődött Harry.

— Nem túl jól — felelte szomorúan Lavender. — Nagyon sírt, és azt mondta, ha soha többé nem láthatná a Roxfortot, az is jobb lenne, mint egy fedél alatt lakni Umbridge-dzsel. Meg is értem szegényt. Borzalmas volt, amit Umbridge tett vele.

— Van egy olyan érzésem — jegyezte meg komoran Hermione — hogy Umbridge ennél borzalmasabb dolgokat is fog még művelni.

— Kizárt dolog — szólt Ron, egy tál sonkás tojásból felpillantva. — Ennél mélyebbre már nem süllyedhet.

— Figyeljétek csak meg, bosszút fog állni Dumbledore-on, amiért a megkérdezése nélkül felvette Firenzét — mondta Hermione, és becsukta az újságot. — A félemberekre egyébként is pikkel. Ti is láttátok, milyen képet vágott, mikor a kentaur megjelent.

Reggeli után Hermione elment számmisztika-órára, Harry Ron pedig Parvatit és Lavendert követve jóslástanra indultak. Ron csodálkozva nézett a két lány után, mikor azok a bejárati csarnokba érve nem a márványlépcső felé vették az irányt.

— Nem az Északi Toronyba megyünk? — kérdezte.

Parvati megrovó pillantást vetett rá a válla fölött.

— Hogy várhatod el Firenzétől, hogy felmásszon azon a létrán? Az óra a tizenegyes teremben lesz. Ha megnézted volna a hirdetőtáblát, tudnád.

A tizenegyes a nagyteremmel szemközt induló földszinti folyosóról nyílt. Harry tudta, hogy azok közé a tantermek közé tartozik, amelyeket csak szükség esetén használnak, s így egy poros, raktárhangulatú helyiségre számított. Annál nagyobb volt a csodálkozása, mikor terembe lépve erdei tisztáson találta magát.

— Mi van itt?

A terem padlóját puha moha borította, és fák nőttek ki belőle. Lombkoronájuk félig eltakarta a mennyezetet és az ablakokat, lágy, zöldes derengéssé tompítva a meredeken beeső napsugarakat.

A korábban érkezett diákok karba tett kézzel vagy térdüket ölelve ücsörögtek a hűvös talajon, egy-egy fatörzsnek vagy sziklának támaszkodva, s többségük igencsak megszeppent arcot vágott.

A tisztás közepén ott állt Firenze.

— Á, Harry Potter…! — szólt, és Harry felé nyújtotta jobbját.

— Öhm… jó napot — köszönt zavartan Harry, és kezet rázott a kentaurral. Az mosolytalan arccal, pislogás nélkül fürkészte őt valószínűtlenül kék szemével. — Nagyon örülök… Rég nem találkoztunk.

— Én is örülök — felelte kis főhajtással a kentaur. — A csillagokban állt, hogy látjuk még egymást.

Harry halvány, pata alakú zúzódást pillantott meg Firenze mellkasán. Mikor sarkon fordult, hogy leüljön a többiek közé, észrevette, hogy társai elkerekedett szemmel néznek rá — nyilván elámultak rajta, hogy a félelmetes megjelenésű kentaur ismerőseként köszöntötte őt.

Miután becsukódott az ajtó és az utolsóként érkezett diák elfoglalta helyét a papírkosár melletti fatuskón, Firenze körbemutatott a teremben.

— Dumbledore professzor úr volt olyan kedves, és természetes élőhelyem képére alakította ezt a termet. Szívesebben tartanám az órákat a Tiltott Rengetegben — ami hétfőig az otthonom volt — de ez sajnos lehetetlen.

— Bocsánat, öhm… tanár úr — cincogta bátortalanul Parvati, és felemelte a kezét. — Miért nem mehetünk az erdőbe? Jártunk már ott Hagrid tanár úrral, és nem félünk.

— Nem is nektek kell félnetek, hanem nekem — felelte Firenze. — Nem mehetek be az erdőbe. Száműzött a csordám.

— A csordája? — ismételte megrökönyödve Parvati mivel a szó legelő tehenek képét idézte fel a lányban. — Ja… Vagy úgy! — Parvati lassan felfogta a dolgot.

— Hát többen vannak kentaurok az erdőben? — kérdezte őszinte csodálkozással.

— Hagrid tenyésztette magukat, mint a thesztrálokat? — kíváncsiskodott Dean.

Firenze lassan felé fordította a fejét. Dean arca elárulta, hogy már maga is rádöbbent, micsoda sértés szaladt ki a száján.

— Nem úgy értettem… bocsánat — motyogta.

— Sem szolgái, sem játékszerei nem vagyunk az embereknek — mondta Firenze. Szavait csend követte, majd Parvati ismét jelentkezett.

— Megkérdezhetem, hogy… miért száműzték önt a társai, tanár úr?

— Mert igent mondtam, mikor Dumbledore professzor úr arra kért, tanítsalak benneteket — felelte Firenze. — Szerintük ezzel árulást követek el.

Harrynek eszébe jutott az a négy év előtti jelenet, mikor a Goron nevű kentaur leszidta Firenzét, amiért az a hátára vette őt, Harryt. Goron azt mondta, csak egy „közönséges öszvér” tesz ilyet. Harry arra gondolt, hogy a zúzódás Firenze mellkasán Goron patájának nyoma.

— Kezdjünk hát hozzá! — szólt a kentaur, s meglendítette hosszú, aranysárga farkát. Két kezét a lombsátor felé emelte, majd lassan leeresztette. Miközben így tett, a teremben halványulni kezdett a fény: az erdei tisztáson bealkonyult, s az ég-mennyezeten kigyúltak a csillagok. A csoport ámulva felmorajlott.

— Azannya! — suttogta Ron.

— Feküdjetek hanyatt! — zendült Firenze hangja — és nézzetek fel a magasba. Az értő szem, ha a csillagokra tekint, kiolvashatja belőlük a Föld lakóinak jövendő sorsát.

Harry leheveredett a mohos földre, és szemlélni kezdte az esti eget. Épp a feje fölött egy vörös csillag égett.

— Tudom, hogy asztronómiaórán megtanultátok a bolygók és s holdjaik nevét — folytatta Firenze — és feltérképeztétek az égitestek útját. Mi, kentaurok az évszázadok során a mozgásukban rejlő titkokat is megfejtettük, s rájöttünk, hogy az égből kiolvasható a jövő…

— Trelawney professzortól is tanultunk erről! — kotyogott közbe Parvati, és háton fektében maga elé nyújtotta a karját, úgyhogy az a mennyezet felé meredt. — A Mars baleseteket meg égési sérüléseket okoz, és ha derékszögben áll a Szaturnusszal, ahogy most is… — ujjával mutatta a derékszöget — …akkor az embereknek nagyon kell vigyázniuk a forró dolgokkal…