J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Próbálok — felelte keserűen Neville, s letörölte a verejtéket kerek arcáról.

— Harry, nézd, azt hiszem, sikerült! — kiáltotta Seamus, akinek ez volt az első DS-edzése. — Nézd csak… áá, már eltűnt… de ez meg valami szőrös volt, tényleg!

Hermione kedvtelve nézegette fürgén futkosó patrónusát, egy fényes, ezüstös vidrát.

— Akárhogy is, tényleg szép egy ilyen — jegyezte meg.

Ekkor kinyílt, majd becsukódott a Szükség Szobájának ajtaja. Harry odafordult, hogy megnézze, ki érkezett, de nem látott senkit.

Beletelt néhány másodpercbe, mire észrevette, hogy az ajtó közelében állók elhallgattak. Aztán egyszer csak érezte, hogy valami húzogatja a talárját a térde magasságában. Lenézett, s meglepődve látta, hogy Dobby, a házimanó bámul fel rá szokásos nyolc gyapjúsapkája alól.

— Szia, Dobby! — köszöntötte a manót. — Mi újság? Mi a baj?

A manó egész testében remegett, és szörnyen rémült képet vágott. Most már a Harry közelében álló DS-tagok is elhallgattak: a teremben mindenki Dobbyt nézte. A néhány megidézett patrónus ezüstös köddé foszlott szét, s a helyiség alkonyi homályba borult.

— Harry Potter, uram… — sipította a reszkető manó. — Harry Potter… Dobby eljött, hogy figyelmeztessen… de a házimanókra ráparancsoltak, hogy hallgassanak…

Azzal fejjel nekirohant a falnak. Harry ismerte Dobby hajlamát az önfenyítésre, így hát gyorsan utána szaladt. Az ütközést már nem sikerült megakadályoznia, de Dobby szerencsére rugalmasan visszapattant a kőfalról, hála nyolc puha sapkájának. Hermione és néhány másik lány ijedten felsikkantott.

— Mi történt, Dobby? — kérdezte Harry. Közben megragadta a manó fél karját, hogy meggátolja őt a fal vagy más öncsonkításra alkalmas eszköz elérésében.

— Harry Potter… a fő… a fő…

Dobby szabadon maradt kezével orrba bokszolta magát. Harry gyorsan elkapta azt is.

— Fő micsoda, Dobby?

De mire kimondta a kérdést, már sejtette a választ. Egyetlen fővalakit ismert, aki ilyen páni félelmet kelthetett Dobbyban.

A manó kissé kancsalítva felnézett rá, és némán eltátogta a nevet.

— Umbridge? — kérdezte rémülten Harry.

Dobby bólintott, majd megpróbálta beleverni az arcát Harry térdébe. Harry eltartotta őt magától.

— Mi van vele? Dobby, csak nem azt akarod mondani, hogy… hogy tud rólunk… hogy tud a DS-ről?

A választ kiolvasta a manó fájdalmas arcából. Dobby ezután fenéken rúgta magát, és hanyatt esett.

— És jön? — kérdezte rekedten Harry.

Dobby felvonyított, majd a padlóhoz csapkodta a sarkát.

— Igen, Harry Potter, igen!

Harry felegyenesedett, és körülnézett. A többiek földbe gyökerezett lábbal meredtek a tomboló manóra.

— Mire vártok!? — harsogta Harry. — Futás!

A DS-tagok a kijárat felé rohantak, de mivel az ajtón csak egyesével tudtak kimenni, ott feltorlódott a tömeg. Harry hallotta az elsők távolodó lépteinek zaját. Remélte, hogy társainak van annyi eszük, és nem próbálnak meg egyenesen a hálókörletükbe szaladni. Még csak nyolc óra ötven perc volt; ha bemenekülnek a könyvtárba vagy a bagolyházba…

— Gyere már, Harry! — kiáltott oda neki Hermione az ajtónál várakozók közül.

Harry felkapta az önveszélyessé vált manót, és beállt vele a sor végére.

— Jól figyelj, Dobby! — szólt szigorúan. — Ez parancs! Visszamész a konyhába a többi manóhoz, és ha Umbridge kérdezi, hogy szóltál-e nekem, azt hazudod, hogy nem! És megtiltom, hogy kárt tegyél magadban! — tette hozzá, mikor végre kijutott a teremből.

Gyorsan letette a manót, és becsapta maga mögött az ajtót.

— Köszönöm, Harry Potter! — sipította Dobby, és már ott se volt.

Harry körülnézett. Még épp látta az utolsó DS-tagokat befordulni a folyosó két végén. Ő maga jobbra indult el. Tudott arrafelé egy fiúvécét — ha sikerül oda beiszkolnia, azt mondhatja, hogy réges-régen ott van…

— Ááá!

Valami elkapta a bokáját, s ő mintaszerű hasra esést mutatott be, másfél méteres csúszással kiegészítve. Mögötte felnevetett valaki.

Gyorsan a hátára fordult, és látta, amint Malfoy előlép egy csúnya, sárkány alakú váza mögül.

— Gáncsrontás, Potter! — kacagta Draco. — Tanárnő! Tanárnő! Elkaptam egyet!

A sarkon Umbridge döcögő alakja tűnt fel. A főinspektor erősen zihált, de a szeme csillogott az elégedettségtől.

— Ő az! — harsogta diadalmasan, mikor megpillantotta a földön heverő Harryt. — Kitűnő, Draco, kitűnő! Csodás… ötven pont a Mardekárnak! Jól van, most már átveszem… Állj fel, Potter!

Harry feltápászkodott, és dühösen rámeredt az utálatos párosra.

Még sose látta Umbridge-et ilyen vidámnak. A főinspektor odalépett hozzá, és szorosan megragadta a karját, majd fülig érő szájjal Malfoyhoz fordult:

— Szaladj, Draco, hátha sikerül összeszedned még egypárat! Szólj a többieknek, hogy a könyvtárban is nézzenek körül. Mindenki bűnös, aki liheg. A vécékbe is nézzetek be! A lányvécékbe Parkinson menjen be! Na, eredj már, indulj!

— Te pedig, Potter — folytatta, miután Malfoy elsietett — szépen velem jössz az igazgatóhoz.

A kőszörny felé tartva Harry azon gondolkodott, vajon hány társát kapták még el. Ronra gondolt — Mrs. Weasley kitekeri a nyakát — és arra, milyen szörnyű csapásnak érezné Hermione, ha az RBF-vizsgái előtt kicsapnák. Seamus, akinek ez volt az első edzése… Neville is olyan szépen fejlődött…

— Bűvös Bizsere — mondta Umbridge.

A kőszörny félreugrott. Mögötte megnyílt a fal, és feltűnt a mozgó kőlépcső. Hamarosan megérkeztek a szép, griffkopogtatós ajtó elé. Umbridge nem vesztegette kopogtatással az időt; habozás nélkül lenyomta a kilincset, és már vonszolta is befelé Harryt.

Az igazgatói szobában csapatnyi ember gyűlt össze. Dumbledore az íróasztala mögött ült; arca nyugodt, szinte derűs volt, és szokása szerint egymásnak támasztotta hosszú ujjait. McGalagony professzor mellette állt — szobormereven, szemlátomást pattanásig feszült idegekkel. Ott volt Cornelius Caramel, a mágiaügyi miniszter is: ő a kandalló előtt ácsorgott, a lábujjain hintázva. Kingsley Shacklebolt és egy rövidre nyírt hajú, izmos varázsló, akit Harry nem ismert, őrökként álltak az ajtó két oldalán, a fal mellett pedig ott toporgott a szeplős, szemüveges Percy Weasley: pennát és vaskos pergamentekercset szorongatott, s látható izgalommal várta, hogy történjen valami feljegyeznivaló.

A régi igazgatók és igazgatónők portréi most nem színleltek alvást. Valamennyien éber, komor arccal figyelték az alattuk zajló eseményeket. Mikor Harry belépett a szobába, néhány portréalak átosont keretszomszédjához, és izgatott sugdolózásba kezdett vele.

Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Harry kiszabadította karját Umbridge szorításából, és viszonozta Cornelius Caramel pillantását. A miniszter gonosz elégedettséggel meredt rá.

— Lám csak… — szólt. — Lám, lám, lám…

Harry olyan utálkozó arcot vágott, amilyet csak tudott. Szíve szaporán kalapált, de az agya furcsamód tiszta és nyugodt volt.

— A Griffendél-torony felé tartott — jelentette Umbridge. Hangjában perverz élvezet csengett, ugyanúgy, mint mikor a kínlódó Trelawney professzort nézte a bejárati csarnokban. — A Malfoy fiú kapta el.

— Á, csakugyan? — bólogatott elismerően Caramel. — Ne felejtsem el majd mondani Luciusnak. Nos, Potter… felteszem, tudod, miért vagy itt.