J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Helyette letartóztathat engem — mosolygott Dumbledore. — Elvesztett egy knútot, de talált egy galleont, ahogy mondani szokás.

— Weasley! — Caramel valósággal reszketett az örömtől. — Leírt mindent, ami elhangzott? Feljegyezte a vallomást?

— Igen, uram, feljegyeztem! — bólogatott lelkesen Percy, akinek még az orra is tintafoltos lett a szorgalmas körmölésben.

— Az is megvan, hogy hadsereget akar szervezni? Hogy meg akarta támadni a minisztériumot, összeesküvést szőtt ellenem?

— Igen, uram, az is megvan — felelte jegyzetei fölé hajolva Percy.

— Nagyon jó — bólintott sugárzó arccal Caramel. — Másolja le az anyagot, Weasley, és küldje el a Reggeli Prófétá nak, de tüstént! Ha gyors baglyot használunk, még belekerülhet a holnapi számba!

Percy kirohant a szobából, és becsapta maga mögött az ajtót.

Caramel ismét Dumbledore-hoz fordult.

— Magát most a minisztériumba kísérik, ott sor kerül a hivatalos vádemelésre, aztán az Azkabanban várja meg a tárgyalását.

— Hát igen — sóhajtott Dumbledore. — Számítottam erre. Csakhogy van egy bökkenő.

— Bökkenő? — ismételte Caramel, még mindig örömtől remegő hangon. — Nincs itt semmiféle bökkenő, Dumbledore!

— De igen, attól tartok, van — mondta sajnálkozva az igazgató.

— Úgy gondolja?

— Igen, ugyanis maga szemlátomást abba a hitbe ringatja magát, hogy én — hogy is szokás mondani? — nem tanúsítok ellenállást. A bökkenő ott van, Cornelius, hogy én bizony ellenállást fogok tanúsítani. Nem áll szándékomban ugyanis az Azkabanba menni. Nyilván meg tudnék szökni, de minek fecséreljem ilyesmire az időt, mikor rengeteg fontosabb dolgom van.

Umbridge nyaktól felfelé egyre vörösebb lett, mintha lassan megtöltötték volna a fejét forró vízzel. Caramel arcára az a fajta bamba elképedés ült ki, amit egy váratlan pofon szokott kiváltani.

Rekedten nyögött egyet, aztán Kingsleyre és a kurta hajú varázslóra nézett. Ez utóbbi — az egyetlen élő ember a szobában, aki mindaddig egy mukkot se szólt — magabiztosan biccentett, tett egy lépést előre, s közben lazán a zsebébe csúsztatta a kezét.

— Legyen eszed, Dawlish! — szólt atyai jóindulattal Dumbledore. — Bizonyára kiváló auror vagy — emlékszem, minden tárgyból kitűnőre tetted le a RAVASZ-t — de ha megpróbálsz, úgymond, erőszakot alkalmazni, akkor bizony fájdalmat kell okoznom neked.

A Dawlish nevű erre kissé megszeppent, és megint Caramelre nézett, de ezúttal ő várt támogatást.

— Úgy! — szólt megdöbbenéséből felocsúdva Caramel — szóval egy szál magában meg akarja támadni Dawlisht, Shackleboltot, Dolorest és engem!

— Merlin szakállára, dehogy — mosolygott Dumbledore. — Eszemben sincs támadni. Csupán védekezni fogok.

— És nem egyedül! — jelentette ki McGalagony.

— De bizony, Minerva, egyedül! — emelte fel a hangját Dumbledore. — Magára a Roxfortban van szükség!

Caramel előrántotta pálcáját.

— Elég ebből a badarságból! — csattant fel.

A szobán ezüstös fénycsík suhant át, s ágyúlövésszerű dörrenés remegtette meg a padlót. Harry érezte, hogy valaki megragadja a nyakánál fogva, és a földre löki. Közben ismét felvillant az ezüstös fény. Több portréalak rémülten felkiáltott, Fawkes rikoltott egyet, s a helyiséget porfelhő töltötte be. Harry köhögve felemelte a fejét: nem messze tőle egy sötét alak a padlóra rogyott. Sikítás és puffanás következett, aztán valaki rémülten felkiáltott, majd üvegcsörömpölés, lábdobogás és rekedt nyögés hallatszott… és végül csend lett.

Harry zihálva hátrafordult, hogy megnézze, ki szorongatja a nyakát. McGalagony volt az; a tanárnő kuporgott mellette, másik kezével Mariettát szorítva a padlóra. Mindkettőjüket beszitálta a por. Harry körülnézett, s egy közeledő magas alakot pillantott meg.

— Jól vannak? — kérdezte Dumbledore.

— Igen. — McGalagony felállt, magával húzva Harryt és Mariettát is.

A por lassan elült, és láthatóvá vált a romos iroda. A hosszú lábú asztalok mind feldőltek, s a finom ezüstműszerek darabokban hevertek a padlón. Caramel, Umbridge, Kingsley és Dawlish mozdulatlanul feküdt. Fawkes, a főnixmadár halkan énekelve körözött fölöttük.

— Sajnos Kingsleyt se kímélhettem meg — szólt fojtott hangon Dumbledore. — Gyanús lett volna. Gyorsan átlátta a helyzetet, és mikor senki nem figyelt oda, ügyesen módosította Edgecombe kisasszony emlékezetét. Kérem, köszönje meg neki a nevemben, Minerva.

— Ellenfeleink hamarosan magukhoz térnek, és jobb, ha nem tudják meg, hogy volt időnk szót váltani. Sugallják azt nekik, hogy végig eszméletüknél voltak, s csupán a földre taszítottam őket. Semmire nem fognak emlékezni…

— Hová akar menni, Dumbledore? — kérdezte suttogva McGalagony. — A Grimmauld térre?

— Nem, semmiképp — felelte komor mosollyal Dumbledore. — Nem azért megyek el, hogy bujkáljak. Caramel hamarosan megbánja, hogy kiűzött a Roxfortból.

— Dumbledore professzor… — kezdte Harry.

Nem tudta, mit mondjon először; hogy bocsánatot kér, amiért megszervezte a DS-t, és ennyi bajt okozott, vagy hogy szégyelli, hogy Dumbledore-nak a távozása árán kellett megmentenie őt a kicsapatástól. Az igazgató azonban közbevágott, mielőtt bármit is mondhatott volna.

— Figyelj rám, Harry! — szólt nyomatékos komolysággal. — Fordítsd minden erődet az okklumencia tanulására, megértetted? Kövesd Piton professzor utasításait, és gyakorolj kitartóan, különösen esténként, elalvás előtt, hogy ki tudd zárni az elmédből a rossz álmokat. Hamarosan meg fogod érteni, miért kérem ezt, de addig is ígérd meg…

A Dawlish nevű varázsló mocorogni kezdett. Dumbledore megragadta Harry csuklóját.

— Hallgass rám: zárd le az elméd…

Azonban mikor Dumbledore ujjai a bőréhez értek, Harry sebhelyébe belehasított a fájdalom, s ismét fellángolt benne a rémisztő kígyóvágy, hogy megtámadja, megmarja Dumbledore-t…

— …megérted majd, miért — suttogta az igazgató.

Fawkes még egy nagy kört írt le a szobában, azután leereszkedett Dumbledore fölé. A varázsló elengedte Harryt, és megfogta a főnix aranyló farktollait. Abban a szempillantásban tüzes villanás töltötte be a szobát, és a madár Dumbledore-ral együtt köddé vált.

— Hol van? — kiáltotta felülve Caramel. — Hova tűnt!?

— Nem tudom! — harsogta Kingsley, és talpra szökkent.

— Nem dehoppanálhatott! — rikoltotta Umbridge. — Az iskolából nem lehet…

— A lépcső! — kiáltotta Dawlish, azzal az ajtóhoz ugrott, felrántotta, és kirohant. Kingsley és Umbridge követték. Caramel habozott, majd nehézkesen feltápászkodott, és leporolta talárját. Egy percig kínos csend volt a szobában.

— Nos, Minerva — szólalt meg végül csípősen a miniszter — ennyi tellett a maga Dumbledore barátjától.

McGalagony összevonta a szemöldökét.

— Úgy gondolja?

Caramel eleresztette a füle mellett a választ, és tűnődve körülnézett a romos igazgatói szobában. Több portréalak is dühösen rásziszegett, sőt, néhány az öklét rázta felé.

— Kísérje őket a hálótermükhöz! — szólt Caramel, fejével a két gyerek felé bökve.

McGalagony intett Harryéknek, hogy induljanak. Miután kiléptek az ajtón, Harrynek megütötte a fülét Phineas Nigellus hangja:

— Tudja, miniszter úr, sok mindenben nem értek egyet Dumbledore-ral, de azt el kell ismerni, hogy van stílusa…