J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Harry még egyszer ránézett aggódva pislogó barátaira, aztán vállat vont, és az éhes diákok hömpölygő áradatában utat törve visszament a bejárati csarnokba.

Frics szemlátomást remek hangulatban volt; dudorászva baktatott fel a márványlépcsőn, majd mikor az első emeletre értek, így szólt:

— Nagy változások lesznek itt, Potter.

— Sejtem — felelte mogorván Harry.

— Úgy ám… Hány évig szajkóztam hiába Dumbledore-nak, hogy túl elnéző veletek! — Frics sötéten felnevetett. — Neveletlen, komisz banda… Nem mertetek volna bűzpatronokat dobálni, ha tudjátok, hogy véresre korbácsolhatlak érte! Nem kerültek volna elő a fogas frizbik a folyosókon, ha a lábatoknál fogva fellógathattalak volna titeket a szobámban! De nem baj, nemsokára már megtehetem: készül a 29-es számú oktatásügyi rendelet… Mi több, Umbridge javaslatot nyújtott be a miniszterhez Hóborc száműzésére! Bizony, bizony, más világ lesz itt Umbridge alatt!

Umbridge kétségkívül jelentős engedményeket tett Fricsnek, hogy megszerezze a támogatását. A legrosszabb a dologban az volt, hogy a gondnok valóban hatékony fegyvernek bizonyulhatott, hiszen majdnem olyan jól ismerte a kastélybeli titkos átjárókat és búvóhelyeket, mint a Weasley ikrek.

— Itt is volnánk. — Frics Harryre meresztette a szemét, s közben hármat koppantott Umbridge szobájának ajtajára. — Meghoztam a Potter fiút, igazgatónő!

A szobában, ahol Harry oly sokszor megfordult a büntetőmunkák alkalmával, egyetlen dolog jelezte a lakója státusában történt változást: az íróasztal közelebbi szélén gerendavastag fadarab feküdt, s rajta aranybetűs felirat hirdette: IGAZGATÓNŐ. Harry fájó szívvel nézett az asztal mögötti falra: vasbilincsekkel rögzítve ott állt a Tűzvillám, valamint Fred és George seprűje.

Umbridge az asztalánál ült, és szorgalmasan írt valamit egy rózsaszínű pergamenlapra, de a belépők láttán felnézett munkájából, és szélesen elmosolyodott.

— Köszönöm, Árgus — szólt kislányosan pislogva.

— Nincs mit, asszonyom, nincs mit — dörmögte Frics. Olyan mélyen meghajolt, amennyire csak reumája engedte, majd kihátrált a szobából.

— Ülj le! — parancsolta egy székre mutatva Umbridge, aztán még néhány másodpercig folytatta a körmölést. Harry a dísztányérokon hancúrozó kiscicákat bámulta, s azon tűnődött, vajon miféle rémséget talált ki ezúttal a számára Umbridge.

— Nos… — szólt végül pennáját lerakva a tanárnő. Olyan tekintettel kezdte fürkészni Harryt, akár a béka a zaftos, kövér legyet. — Mit kérsz inni?

Harry azt hitte, rosszul hall.

— Tessék?

— Inni, Potter — ismételte mosolyogva Umbridge. — Teát? Kávét? Töklevet?

Minden szónál intett egyet a pálcájával, s az italok sorban megjelentek az asztalon.

— Köszönöm, nem kérek semmit — felelte Harry.

— De én szeretném, ha innál valamit — mondta immár fenyegető mézesmázossággal Umbridge. — Válassz!

Harry vállat vont.

— Jó… akkor teát kérek.

Umbridge felállt, és Harrynek hátat fordítva körülményesen tejet töltött a forró italba. Aztán sötét mosollyal az arcán visszadöcögött az íróasztalhoz.

— Tessék — adta át a csészét Harrynek. — Idd meg, mielőtt kihűl. Nos, Potter… a tegnapi kellemetlen események után úgy gondoltam, jó lesz, ha elbeszélgetünk egy kicsit.

Harry hallgatott. Umbridge visszaült a helyére, és várt. Hosszú percek teltek el így.

— Nem iszod a teát — szólalt meg végül a főinspektor.

Harry a szájához emelte a csészét — aztán leeresztette. Az egyik giccses festett kiscica nagy, kerek kék szeme Rémszem Mordon varázsszemére emlékeztette, s eszébe jutott, mit szólna Mordon, ha megtudná, hogy ő, Harry önszántából megivott valamit, amivel ellenség kínálta.

— Mi a baj? — kérdezte szemét meresztve Umbridge. — Cukrot is kérsz bele?

— Nem.

Harry megint felemelte a csészét, és úgy tett, mintha beleinna, de valójában összeszorította ajkát. Umbridge lassan pislogott egyet, és még szélesebbre húzta a száját.

— Jól van — suttogta. — Kitűnő. Akkor hát… — Előredőlt a székben. — Hol van Albus Dumbledore?

— Fogalmam sincs — felelte gondolkodás nélkül Harry.

— Igyál csak, igyál! — unszolta Umbridge, még mindig mosolyogva. — Hagyjuk a gyermeteg játékokat, Potter. Tudom, hogy tudod, hova menekült Dumbledore. Kezdettől fogva cinkosok voltatok ebben az ügyben. Gondolj rá, milyen helyzetben vagy, Potter…

— Nem tudom, hol van — ismételte Harry, s újra úgy tett, mintha inna a teából.

Umbridge árgus szemekkel figyelte mozdulatait.

— Hát jó — szólt savanyú képpel. — Akkor azt mondd meg nekem, hol található Sirius Black.

Harry gyomra összerándult, s a kezében csilingelve táncolni kezdett a csészealjon fekvő teáskanál. Újból ivást színlelt, s a forró folyadék csukott szája mellett a talárjára csordult.

— Nem tudom — felelte, egy kicsit túlzottan is sietve.

— Potter — szólt Umbridge — hadd emlékeztesselek rá, hogy én voltam az, aki októberben kis híján elkaptam Blacket a Griffendél-toronybeli kandallóban. Nagyon jól tudom, hogy veled találkozott. Ha bizonyítékom is volna rá, már egyikőtök sem lenne szabadlábon, arra mérget vehetsz. Megismétlem a kérdést: hol van Sirius Black?

— Nem tudom — felelte emelt hangon Harry. — Fogalmam sincs.

Ezután olyan sokáig néztek farkasszemet egymással, hogy Harrynek könnybe lábadt a szeme. Végül Umbridge elunta a dolgot, és felállt.

— Rendben, Potter, egyelőre hiszek neked, de jól jegyezd meg: én itt a minisztérium hatalmát testesítem meg. A Roxfort és a külvilág közti kommunikáció minden formáját ellenőrzésünk alatt tartjuk. A Hop Rendszerfelügyelet folyamatosan figyeli a kastélybeli tüzeket — kivéve persze az enyémet. A Főinspektori Különítmény tagjai minden bejövő és kimenő levelet elolvasnak. Frics úr figyel minden titkos ki- és bevezető utat. Ha csak a legapróbb bizonyítékot…

Bamm!

A robajba a szoba padlója is beleremegett. Umbridge-nek megroggyant a térde. Támaszt keresve elkapta íróasztala peremét, s elkerekedett a szeme a rémülettől.

— Mi volt ez!? — hördült fel, és az ajtó felé fordult. Harry kihasználta az alkalmat, és sebtében beleöntötte csészéje tartalmát a legközelebbi szárazvirágos vázába. Eközben valahol alattuk futkosás zaja és sikoltozás hangzott fel.

— Menj vissza ebédelni, Potter! — förmedt rá Harryre Umbridge, majd kivont pálcával az ajtóhoz sietett, és kiment. Harry adott neki néhány másodperc előnyt, aztán ő is elindult, hogy megnézze, mi a okozta a felfordulást.

Nem kellett sokáig keresgélnie. Egy emelettel lejjebb teljes volt a káosz: valaki (és Harry sejtette is, hogy ki) begyújtott egy jókora ládára való bűvös tűzijátékot.

A folyosók mennyezete alatt zöld és arany szikrákból álló sárkányok úsztak, lángnyelveket okádva és visszhangzó durranások közepette; öt méter átmérőjű, harsány rózsaszín kerekek zúgtak el a fejek fölött, akár megannyi repülő csészealj; ragyogó, ezüstös csóvájú rakéták röpködtek falról falra pattogva; megbűvölt csillagszórók csúnya szavakat írtak a levegőbe; bármerre nézett Harry, mindenütt petárdák robbantak — s mindeme pirotechnikai csodák, ahelyett hogy idővel kiégtek, elhalványodtak vagy fáradtan a földre hullottak volna, szemlátomást percről percre nagyobb energiára és lendületre tettek szert.