J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

A magas ablakokon át besütött a nap, s a lehajtott fejek gesztenyebarnán, rézvörösen és aranysárgán világítottak a ragyogó fényben. Harry óvatosan körülnézett. Pitonnak valahol ott kell lennie…

Hiszen az ő emlékében jár…

Ott is volt; a Harry mögötti asztalnál ült. Harry szemügyre vette.

A tizenéves Piton vézna volt és sápadt, akár egy sötétben nevelt növény. Egyenes szálú, zsíros haja az asztalra lógott; írás közben olyan mélyen ráhajolt a pergamenre, hogy kampós orra egy centire se volt a laptól. Harry megkerülte az asztalát, beállt mögé, és elolvasta a pergamen fejlécét:

Tehát Piton az emlékben tizenöt vagy tizenhat éves lehet — körülbelül annyi idős, mint ő. Pennája csak úgy száguldott a pergamenen — dolgozata legalább két arasszal hosszabb volt, mint a szomszédaié, pedig apró betűkkel írt.

— Még öt perc!

A hangra Harry ijedten összerándult. Megfordult, és nem messze az asztalok között a kis Flitwick professzor feje búbját pillantotta meg. A tanár épp egy kócos, fekete hajú fiú mellett haladt el… egy nagyon kócos fiú mellett…

Harry olyan gyorsan indult el, hogy ha szilárd teste van, jó néhány asztalt feldöntött volna. Így viszont csak elsiklott — akár egy álomban — két asztal mentén, majd befordulva még egy mellett.

Közben a fekete hajú fiú tarkójára szegezte a szemét. A fiú most kihúzta magát ültében, letette pennáját, és felemelte a pergamenlapot, hogy átolvassa, amit írt…

Harry megállt az asztal előtt, és rámeredt tizenöt éves apjára.

Összeszorult a torka az izgalomtól. Olyan volt, mintha önmagát nézné, némileg átmaszkírozva: egyforma volt sovány arcuk, szájuk és szemöldökük, csak épp Jamesnek barna szeme s egy kicsit hosszabb orra volt, és nem hordott sebhelyet a homlokán. Haja viszont ugyanúgy égnek állt hátul, mint Harryé, keze akár a fiáé is lehetett volna, és mikor felállt, kiderült, hogy a magasságukban sincs nagy különbség.

James nagyot ásított, és felborzolta a haját. Vetett egy pillantást Flitwick professzorra, aztán megfordult a széken, és rávigyorgott egy másik fiúra, aki négy asztallal hátrébb ült.

Harryt újra elfogta az izgalom: a másik fiú Sirius volt. Addig unottan hintázott hátrabillentett székén, s most hüvelykujját feltartva intett Jamesnek. Kivételesen szép arcú fiú volt; fekete hajfürtjei olyan hanyag eleganciával hullottak a szemébe, amiről James vagy Harry nem is álmodhatott. A mögötte ülő lány sóvárogva nézett rá, de ő észre se vette. A lánytól két asztalnyira pedig — Harry gyomra megint összerándult az örömtől — Remus Lupin ült. Sápadt és nyúzott volt az arca (talán épp közeledett a holdtölte?); szemöldökét ráncolva olvasta elkészült dolgozatát, s közben az állát bökdöste pennája végével.

Vagyis Féregfarknak is ott kellett lennie valahol… Harry körülnézett, és szinte azonnal meg is találta az alacsony, hegyes orrú, egérhajú fiút. Féregfark szemlátomást nyugtalan volt; a körmét rágva meredt dolgozatára, a padlót kapálta cipője orrával, s időnként lopva belepillantott szomszédja munkájába.

Harry egy darabig nézte őt, aztán visszatért Jameshez, aki most egy darab pergamenre firkálgatott. Rajzolt már egy cikeszt, s most az L. E. betűket cikornyázta. Minek a rövidítése lehet? — tűnődött Harry.

— Pennát le! — sipította Flitwick professzor. — Te is fejezd be, Stebbins! Maradjatok a helyeteken, amíg beszedem a dolgozatokat! Invito!

A varázsszóra több mint száz pergamentekercs emelkedett a magasba, és röppent bele Flitwick kinyújtott karjába, hanyatt lökve a kis professzort. Többen felnevettek. Két diák, akik az első sorban ültek, odaléptek Flitwickhez, és a könyökénél fogva talpra állították őt.

— Köszönöm… köszönöm — zihálta a professzor. — Jól van, gyerekek, most már kimehettek!

Harry az apjára nézett. James gyorsan átsatírozta az L. E.-t, aztán felugrott a székről. Sietve a táskájába dugta pennáját meg a vizsgakérdéseket tartalmazó lapot, a táskát a vállára vetette, aztán csak állt, és várta Siriust.

Harry körülnézett, és megpillantotta Pitont, aki már elindult a bejárati csarnokba nyíló ajtó felé. Még menet közben is a vizsgakérdéseket olvasgatta. Válla csapottan lógott, teste egészében véve mégis szögletesnek tűnt; merev tagokkal, szaggatottan mozgott, akár egy pók — zsíros hajfürtjei táncoltak az arca előtt.

Csacsogó lányok egy csoportja most elválasztotta Pitont Jamestől, Siriustól és Lupintól. Harry beállt a lányok közé, így szemmel tarthatta Pitont, ugyanakkor hallhatta James és barátai beszélgetését.

— Hogy tetszett a tizedik kérdés, Holdsáp? — kérdezte Sirius, miután a négyes kilépett a bejárati csarnokba.

— Zseniális volt! — felelte Lupin. — Írd le a vérfarkas öt jellemzőjét! Klassz kérdés.

— És mondd, sikerült összeszedned a jellemző jegyeket? — kérdezte megjátszott aggodalommal James.

— Azt hiszem, igen — válaszolta nagy komolyan Lupin. A tölgyajtó felé araszoltak a napsütötte parkba igyekvő diákok tömegében. — Egy: a székemen ül. Kettő: az én ruháimat viseli. Három: Remus Lupinnak hívják.

Egyedül Féregfark nem nevetett.

— Én leírtam a hosszúkás pofát, a pupilla alakját meg a bojtos farkat — sorolta aggodalmas arccal. — De más nem jutott az eszembe…

— Mi van a te fejedben agy helyett, Féregfark? — mordult rá James. — Minden hónapban egy vérfarkassal rohangászol!

— Halkabban! — szólt rá Lupin.

Harry nyugtalanul hátranézett. Piton még mindig a közelükben ácsorgott, és továbbra is a feladatlapot bújta — de mivel ez az ő emléke volt, Harry feltételezte, hogy ha Piton a parkban másfelé indul, akkor ő, Harry se maradhat Jamesék mellett. Szerencsére azonban nem került sor az elválásra: mikor James és három barátja elindult a tó irányába, Piton követte őket — illetve úgy tűnt, csak megy, amerre a lába viszi, hiszen továbbra se nézett fel a feladatlapból. Harry néhány lépéssel előtte haladt, és Jameséket figyelte.

— Sétagalopp volt ez a vizsga — hallotta Sirius hangját. — Minimum kiválót fogok kapni rá.

— Azt hiszem, én is — mondta James, és előhúzott a zsebéből egy ficánkoló aranycikeszt.

— Ez meg honnan van?

— Lenyúltam — felelte lazán James. Játszani kezdett a fürge kis labdával: elengedte, hagyta, hogy fél méterre eltávolodjék tőle, aztán villámgyors mozdulattal elkapta. Félelmetesen gyors reflexei voltak. Féregfark tátott szájjal bámulta a mutatványt.

A társaság ugyanannak a tóparti bükkfának az árnyékában telepedett le, amelyik alatt Harry, Ron és Hermione fél éve egy vasárnapot töltöttek. Harry megint hátranézett, és örömmel látta, hogy Piton egy közeli bokor tövét választotta pihenőhelyül. Változatlanul az RBF-feladatlap kötötte le a figyelmét, úgyhogy Harry leülhetett a fűbe a bükk és a bokrok között, és zavartalanul figyelhette Jameséket.

A nagyteremből érkezett cseverésző lányok a parton telepedtek le; lehúzták cipőjüket és zoknijukat, és lábukat a napfénytől csillogó tó hűs vizébe mártották.

Lupin könyvet vett elő, és olvasni kezdett. Sirius a parkban sétáló diákokat nézegette; unott és kissé gőgös arcot vágott, de még ez is jól állt neki. James folytatta macska-egér játékát a cikesszel: egyre messzebbre engedte magától a kis labdát, mégis mindig sikerült a markába kaparintania. Féregfark tátott szájjal bámulta a virtuóz játékot, s a látványosabb mozdulatokat meg is tapsolta. Mikor ez már vagy öt perce így ment, Harry furcsállni kezdte, hogy apja nem szól rá Féregfarkra. Nem tudott más magyarázatot erre, mint hogy James élvezi a ráirányuló figyelmet. Az is feltűnt neki, hogy apja rendszeresen felborzolja a haját — mintha fontosnak tartaná, hogy mindig elég kócos legyen — és újra meg újra a parton üldögélő lányok felé pillant.