J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Az órák alatt megpróbált gyakorolni egy kicsit, de nem sok sikerrel; valahányszor elhallgatott, és elkezdte száműzni gondolatait, Hermione mindjárt megkérdezte tőle, hogy mi baja, s végül maga is belátta, hogy nem célszerű épp akkor ürítgetni az elméjét, mikor a tanárok ismétlő kérdésekkel bombázzák az osztályt.

Vacsora után a legrosszabbra felkészülve indult el Piton szobájába. Még csak a bejárati csarnokban járt, mikor odaszaladt hozzá Cho.

— Menjünk oda! — szólt Harry, megörülve a lehetőségnek, hogy kissé elodázhatja találkozását Pitonnal. Az óriás homokórák felé intett a fejével. A Griffendélé már majdnem üres volt. — Minden rendben? Umbridge nem kérdezett téged a DS-ről, ugye?

— Nem, nem — felelte sietve Cho. — Csak azért… csak azt akartam mondani, hogy… Harry, én álmomban se hittem, hogy Marietta képes lesz elárulni minket…

— Na igen — dörmögte Harry. Szívesen hozzátette volna, hogy Cho jobban is megválogathatná a barátnőit. Sovány vigasz volt, hogy a legutóbbi hírek szerint Marietta még mindig a gyengélkedőn feküdt, és Madam Pomfrey minden addigi próbálkozása a pattanások eltüntetésére sikertelen maradt.

— Hidd el, nagyon kedves lány — folytatta Cho. — Most hibát követett el, de…

Harry szeme elkerekedett.

— Nagyon kedves lány!? Hibát követett el!? Beárult minket, Cho! Téged is!

— De hát… végül is megúsztuk. Tudod, hogy az anyukája minisztériumban dolgozik, nagyon nehéz neki…

— Ron apja is a minisztériumban dolgozik! — mérgelődött Harry. — És ha nem vetted volna észre, neki nincs ráírva az arcára, hogy áruló!

— Ez alattomos és undok dolog volt Hermione Grangertől! — csattant fel Cho. — Szólnia kellett volna, hogy rontás van azon a listán…

— Szerintem meg nagyon is jó ötlet volt- felelte dühösen Harry.

Cho elpirult, és csillogni kezdett a szeme.

— Hát persze, el is felejtettem… amit a csodálatos Hermione csinál, az csak jó lehet, igaz?

— Légy szíves, ne sírj megint — dörmögte Harry.

— Nem akartam sírni! — kiabálta Cho.

— Jó… akkor… jól van — motyogta békítően Harry. — Csak mert most elég bajom van anélkül is.

— Persze, törődj csak nyugodtan a sok bajoddal! — sziszegte dühösen Cho, azzal sarkon fordult, és elrohant.

Harry dohogva letrappolt az alagsorba vezető lépcsőn. Tapasztalatból tudta, hogy ha feldúltan érkezik az órára, az megkönnyíti az elméjében turkáló Piton dolgát — ennek ellenére még a pinceszoba ajtaja elé érve is azon gondolkodott, hogy mi mindent kellett volna még Cho fejéhez vágnia Mariettával kapcsolatban.

— Elkéstél, Potter! — mordult rá Piton, miután Harry becsukta maga mögött az ajtót.

A bájitaltantanár háttal állt neki. Szokásos óra előtti szertartását végezte: áthelyezte egyes gondolatait Dumbledore merengőjébe.

Mikor az utolsó ezüstfonál is a kőmedencébe került, Piton szembefordult Harryvel.

— Gyakoroltál? — kérdezte.

— Igen — hazudta Harry, figyelmesen szemlélve az íróasztal egyik lábát.

— Úgyis mindjárt kiderül, nem igaz? Elő a pálcát, Potter!

Harry felvette a szokásos kiinduló helyzetet: szembefordult az asztal túloldalán álló Pitonnal. Szíve szaporán vert: egyrészt a Cho iránti dühtől, másrészt a félelemtől, hogy Piton túl sokat tud majd kiszivattyúzni az agyából.

— Háromra — szólt szenvtelenül Piton. — Egy… kettő…

A szoba ajtaja döngve kicsapódott, és berontott rajta Draco Malfoy.

— Tanár úr! …Ó… bocsánat…

Malfoy meglepetten nézett Piton és Harry kettősére.

— Semmi baj, Draco — szólt higgadtan Piton. — Csak egy kis bájitaltan-korrepetálást tartok Potternek.

Harry akkor látta utoljára ilyen kéjesen vigyorogni Malfoyt, mikor Umbridge először megjelent Hagrid óráján.

— Nem is tudtam… — nyekeregte Malfoy, és gúnyosan megbámulta Harryt, aki érezte, hogy arca égővörösre gyúl. Sokért nem adta volna, ha Draco képébe ordíthatja az igazságot — de beérte volna azzal is, ha simán megátkozhatja az undok mardekárost.

— Hallgatlak, Draco — mondta Piton.

— Umbridge professzor küldött, tanár úr. A segítségét kéri. Megtalálták Montague-t. Be van szorulva egy vécékagylóba a negyedik emeleten.

— Hogy került oda? — mordult fel Piton.

— Nem tudom, tanár úr. Nem nagyon tudta elmondani.

— Megyek — bólintott Piton. — Potter, a foglalkozást holnap este folytatjuk.

Azzal kisietett a szobából. Malfoy még egyszer Harryre nézett, és odatátogta neki: — Bájitaltan-korrepetálás? — aztán követte Pitont.

Harry eltette pálcáját, és szintén indulni készült. A huszonnégy órányi haladéknak örült, annak viszont annál kevésbé, hogy Malfoy az egész iskolában szétkürtöli majd, hogy bájitaltan-korrepetálásra kell járnia.

Már elindult kifelé a szobából, mikor pillantása az ajtófélfára, s azon is egy táncoló fényfoltra esett. Megállt, és nézni kezdte a jelenséget: furcsán ismerősnek érezte, s néhány másodperc múlva rá is jött, honnan. A fényfolt hasonlított azokra, amelyeket utolsó álmában a Misztériumügyi Főosztály második termének falán látott.

Harry megfordult. A fényt az íróasztalon fekvő merengő vetítette az ajtófélfára. A kőmedence ezüstösfehér tartalma folyamatosan lüktetett és kavargott.

Piton gondolatai… a titkok, amelyeket kivett az elméjéből, hogy Harry még véletlenül se ismerhesse meg őket…

Növekvő kíváncsisággal bámulta a merengőt… Mi lehet az információ, amit Piton olyan féltve őriz?

Az ezüstös fényfolt megremegett. Harry tett két lépést az íróasztal felé, s közben lázasan töprengett. Talán Piton tud valami fontosat a Misztériumügyi Főosztályról, amit semmiképp sem akar megosztani vele?

Hátrapillantott a válla fölött. Szíve hevesebben vert, mint bármikor. Mennyi időbe telhet Pitonnak kiszabadítani Montague-t a vécéből? Vajon utána rögtön visszajön a szobájába, vagy elkíséri Montague-t a gyengélkedőre? Biztosan elkíséri… Montague a Mardekár kviddicscsapatának kapitánya, fontos Pitonnak, hogy gyorsan felépüljön.

Harry odalépett a merengőhöz, és belenézett. Hallgatózott, habozott, majd újra elővette pálcáját. A kinti folyosón csend honolt. Harry a pálca hegyével finoman megbökte a merengő tartalmát. Az ezüstös anyag sebesen kavarogni kezdett. Harry a kőedény fölé hajolt — az anyag átlátszóvá vált és az edény feneke eltűnt. Helyette egy terem képe jelent meg, ahova Harry ezúttal is mintha a mennyezetbe vágott kerek ablakon át nézett volna be… mi több, felismerni vélte a helyiséget: az a roxforti kastély nagyterme volt.

Harry lélegzete bepárásította Piton gondolatainak felszínét…

Szédülten forgott az agya… Őrültség lenne megtennie, amire olyan nagy kísértést érez… Remegni kezdett a keze… Piton bármelyik pillanatban beléphet… De ekkor eszébe jutott a kiabáló Cho meg Malfoy vigyorgó képe, és fellobbanó haragja vakmerővé tette…

Nagy levegőt vett, és belemerítette arcát Piton gondolataiba.

A szoba padlója azon nyomban megbillent, és fejjel előre beletaszította őt a merengőbe…

Hideg, sötét űrön át zuhant; teste vadul pörgött, azután egyszerre…

A nagyterem közepén állt. A házak étkezőasztalai most nem voltak sehol, helyettük több mint száz egyszemélyes asztal kapott helyet a teremben. Mindegyiknél egy-egy szorgalmasan körmölő diák ült. A teremben nem hallatszott más zaj, csak a pennák sercegése, és halk zörgés, mikor egy-egy diák megigazította az előtte fekvő pergament. A nagyteremben írásbeli vizsga folyt.