J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Villant a pálca, és Piton újra fejjel lefelé lógott.

— Megnézzük, tud-e egyedül is repülni Pipogyusz gatyája?

Hogy James végül is levarázsolta-e Pitonról az alsónadrágot, azt Harry már nem tudta meg, mert ekkor valaki vasmarokkal megragadta a karját. Harry ijedt-fájdalmas nyögéssel oldalra kapta a fejét — és ekkor rémült csak meg igazán. A felnőtt Piton állt mellette, a dühtől elfehéredett arccal.

— Jól szórakozol?

Egy láthatatlan erő felfelé húzta Harryt. A napsütötte park képe elhomályosult, és jeges, koromfekete űr tódult a helyére. Harry még mindig a karján érezte Piton ujjait. Aztán egyszerre megszédült, mintha hátraszaltót csinált volna, majd talpa kőpadlóba ütközött, s ő ismét ott állt a bájitaltantanár dolgozószobájának homályában, a merengő mellett.

— Vége a műsornak — sziszegte Piton. — Tetszett, amit láttál, Potter?

Harry megpróbálta kiszabadítani zsibbadó karját a hosszú ujjak szorításából.

— Ne-nem — hebegte.

Piton ijesztő látványt nyújtott: arca falfehér volt, ajka remegett, fogai kivillantak vicsorba feszült szájából.

— Szórakoztató ember volt az apád, mi?

Vadul megrázta Harryt, akinek ettől kis híján lerepült a szemüvege.

— Én nem… nem tudtam…

Piton teljes erőből eltaszította Harryt, s ő egyensúlyát vesztve hanyatt esett a kőpadlón.

— Senkinek nem beszélsz arról, amit láttál! — üvöltötte Piton.

— Nem, dehogy… — felelte gyorsan Harry, és hátrálva feltápászkodott. — Nem mondom el…

— Kotródj innen! Kifelé! Soha többé nem merd betenni ide a lábad!

Harry eliszkolt az ajtó felé. Felrántotta az ajtót, kirohant, és meg sem állt, amíg három emelet távolságra nem került Pitontól. Akkor aztán zihálva nekidőlt a falnak, és megdörzsölte fájós karját.

Nem akart ilyen korán felmenni a Griffendél-toronyba, és ezúttal a legkevésbé se vágyott rá, hogy elmesélhesse élményét barátainak. Borzalmasan érezte magát; nem attól, hogy Piton ordított vele, hanem attól, hogy nagyon is jól tudta, milyen a nyilvánosság előtt megaláztatást szenvedni; attól, hogy tisztában volt vele, mit érzett Piton, mikor James rajta töltötte ki a dühét, és főként attól, hogy rá kellett döbbennie: az apja pontosan olyan öntelt és arrogáns volt, amilyennek Piton mindig is jellemezte.

— De hát miért nem lesz több okklumenciaórád? — kérdezte megütközve Hermione.

— Mondtam már — morogta Harry. — Piton azt mondta, megtanultam az alapokat, most már egyedül is tudok gyakorolni.

Hermionét nem nyugtatta meg a válasz.

— Már nincsenek furcsa álmaid? — kérdezte kétkedően.

— Csak ritkán — felelte Harry, kerülve a lány tekintetét.

— Szerintem meg Pitonnak addig kellene foglalkoznia veled, amíg nem uralod teljes biztonsággal az elmédet — jelentette ki indulatosan Hermione. — Hallgass rám, Harry, menj el hozzá, és kérd meg, hogy…

— Nem kérem meg — felelte nyomatékosan Harry. — És most már szállj le a témáról, jó?

A húsvéti szünet első napja volt. Hermione szokásos elfoglaltságát űzte: felkészülési ütemtervet szerkesztett két barátjának és magának. Harry és Ron hagyták, hadd csinálja — egyrészt mert nem volt kedvük vitatkozni vele, másrészt mert nem tartották kizártnak, hogy egyszer még hasznát veszik az időbeosztásnak.

Ron döbbenten konstatálta, hogy a vizsgákig már csak hat hetük van hátra.

— Hogy lehetsz ettől így meglepve? — kérdezte szemrehányóan Hermione, miközben egyenként megérintette pálcájával a kis négyzeteket Ron napirendjén, hogy azok az egyes tárgyaknak megfelelő színben villogjanak.

— Nem tom — felelte Ron. — Annyi minden történt… elrepült az idő.

— Tessék, készen van. — Hermione átnyújtotta Ronnak a pergament. — Ha követed ezt, nem lesz gondod a vizsgákon.

Ron savanyú képpel vette át a lapot, de mikor ránézett, felderült.

— Minden héten kaptam egy szabad estét!

— Igen, a kviddicsedzésre — bólintott Hermione.

Ron arcáról lehervadt a mosoly.

— Mi értelme edzenünk? — morogta csüggedten. — Kábé annyi esélyünk van rá, hogy megnyerjük idén a kviddicskupát, mint apának arra, hogy mágiaügyi miniszter legyen.

Hermione nem válaszolt. Rápillantott Harryre, aki üres tekintettel bámulta a klubhelyiség falát. Csámpás a lelógó kezét lökdöste a mancsával némi fültővakarás reményében.

— Mi a baj, Harry?

— Tessék?… Semmi.

Harry felkapta az asztalról A defenzív mágia elméletét, és úgy tett, mintha keresne valamit a tárgymutatóban. Csámpás felhagyott a kilátástalan próbálkozással, és összegömbölyödött gazdája széke alatt.

— Összefutottam ma Chóval — jegyezte meg Hermione. — Ő is eléggé ki van akadva… Megint veszekedtetek?

— Mi?… Ja, igen, igen — felelte Harry, kapva a felkínált magyarázaton.

— Mi volt a vita tárgya?

— Védte az áruló barátnőjét, Mariettát.

— Akkor meg is értem, hogy összevesztél vele! — heveskedett Ron. — Ha az a csaj nem nyom fel minket…

Azzal Ron indulatos szónoklatba kezdett Marietta Edgecomberól. Harry kimondottan hálás volt ezért: attól kezdve nem volt más dolga, mint dühös arcot vágni és beszúrni egy-egy „igen”-t vagy „így van”-t, mikor Ron levegőt vett — közben pedig zavartalanul rágódhatott azon, amit a merengőben látott.

Úgy érezte, felemészti lelkét a szörnyű emlék. Mindig is úgy tudta, hogy a szülei csodálatos emberek voltak, így hát soha meg se fordult a fejében, hogy amit Piton az apjáról mond, talán nem alaptalan rágalom. Hiszen annyian mondták, például Hagrid és Sirius is, hogy James fantasztikus ember volt! (Sirius, szólt egy gonosz kis hang Harry fejében. Hiszen láttad, hogy ő se volt különb…) Igaz, egyszer hallotta McGalagony professzor szájából, hogy James és Sirius az iskola zsiványai voltak, de a tanárnő a Weasley ikrek előfutárainak nevezte őket — Harry pedig nem tudta elképzelni Fredről és George-ról, hogy csak úgy kedvtelésből fellógassanak valakit… hacsak nem egy olyan embert, aki tényleg megérdemli… Malfoyt például…

Harry szívesen meggyőzte volna magát arról, hogy Piton megérdemelte, amit Jamestől kapott. De hát Lily meg is kérdezte: „Mit ártott nektek?”, és James erre csak annyit felelt: „Vele, tudod, az a gond, hogy él.” És James az egész összetűzést azért kezdte, mert Sirius unatkozott. Lupin még a Grimmauld téren elmesélte, hogy Dumbledore abban a reményben nevezte ki őt prefektusnak, hogy meg tudja fékezni barátait. Ám a merengőbeli jelenetben Lupin meg se próbálta leállítani őket.

Harry újra meg újra emlékeztette magát, hogy Lily igenis közbelépett. Ő jóérzésű lány volt. Viszont mindig megdöbbenéssel idézte fel magában, hogy milyen utálkozó arccal kiabált édesanyja Jamesszel — el sem tudta képzelni, hogyan juthattak el ezek után odáig, hogy összeházasodjanak. Egyszer-kétszer még az is megfordult a fejében, hogy apja talán kényszerítette Lilyt a házasságra…

Apja emléke már közel öt éve a vigasz, a lelkierő forrása volt számára. Valahányszor azt mondták neki, hogy hasonlít Jamesre, mindig dagadt a keble a büszkeségtől. Most pedig… megborzongott és elkeseredett, ha az apjára gondolt.

A húsvéti szünet idején naposabbra, melegebbre fordult az idő, de Harry a többi ötödévessel együtt a könyvtár és a tankönyvek rabságában sínylődött. Úgy tett, mintha rosszkedvének egyetlen oka a vizsgák közeledte lenne, s mivel a többi griffendéles is torkig volt már a magolással, az indoklást senki nem kérdőjelezte meg.