J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Umbridge szobájában — adta meg a választ Harry.

Két hete töprengett a problémán, és ez volt az egyetlen lehetséges megoldás, ami eszébe jutott. Umbridge maga mondta neki, hogy az ő tüze az egyetlen az iskolában, amit nem tartanak megfigyelés alatt.

— Elment az eszed? — suttogta elszörnyedve Hermione.

Ron letette a gombaspóra-kereskedői pályát népszerűsítő szórólapot, és aggódva hegyezte a fülét.

— Nem, nem ment el — felelte vállat vonva Harry.

— Egyáltalán hogy akarsz bejutni a szobájába?

Harry készen állt a válasszal.

— Sirius késével.

— Mivel?

— Tavaly karácsonyra kaptam Siriustól egy kést, ami minden zárat kinyit — magyarázta Harry. — Szóval még ha meg is bűvölte az ajtót, hogy az alohomorára ne nyíljon ki — és biztos megbűvölte…

Hermione Ronhoz fordult.

— Te mit szólsz ehhez? — kérdezte indulatosan, arra a jelenetre emlékeztetve Harryt, mikor Mrs Weasley férje támogatását próbálta kicsikarni az első Grimmauld téri vacsora közben.

— Nem tom — felelte a véleménynyilvánítási kényszertől megriadt Ron. — Ha Harrynek megéri a kockázatot, miért ne csinálja?

Fred ünnepélyesen bólintott, és vállon veregette öccsét.

— Weasleyhez és igaz baráthoz méltó válasz — szólt. — Akkor ezt meg is beszéltük. Arra gondoltunk, hogy holnap kerítenénk sort a dologra, az utolsó óra után. Átütőbb a hatás, ha mindenki a folyosókon van. A helyszín a keleti szárny, hogy Umbridge-nek jó messzire kelljen mennie. Szerintem biztosítani tudunk neked… mennyit? Húsz percet? — fejezte be George-hoz fordulva.

— Minimum — bólintott George.

— Milyen eszközt fogtok használni? — érdeklődött Ron.

— Majd meglátod, öcskös! — felelte Fred, és ikertestvérével együtt felállt. — Legalábbis ha holnap öt óra körül Simaszájú Gergely folyosójára tévedsz.

Harry másnap a szokottnál korábban felébredt, és rögtön konstatálta, hogy majdnem annyira izgul, mint fegyelmi tárgyalása reggelén. Nyugtalanította a veszélyes kaland, amire készült, no meg az előtte álló beszélgetés Siriusszal, de ezeken kívül volt még egy dolog, ami félelemmel töltötte el: aznap kellett először találkoznia Pitonnal azóta, hogy a bájitaltantanár kidobta őt a szobájából.

Ébredés után egy darabig még fekve maradt — végiggondolta a rá váró megpróbáltatásokat — aztán csendesen kimászott az ágyból, és a Neville ágya melletti ablakhoz sétált. Nagyon szép volt a reggel: a felhőtlen, fátyolos ég opálos kéken ragyogott. Harry szeme megakadt a magas bükkfán, aminek a közelében James egykor megkínozta Pitont. Bár fogalma sem volt, mivel tudná Sirius elfogadhatóvá tenni azt, amit a merengőben látott, hallani akarta keresztapja véleményét az esetről, meg akarta ismerni az esetleges enyhítő körülményeket, mindent, ami menthette apja viselkedését.

Ahogy tekintete a parkot pásztázta, egyszer csak mozgásra lett figyelmes a Tiltott Rengeteg szélénél. A napfénytől hunyorogva odanézett: Hagrid lépett ki az erdő fái közül. A vadőr erősen bicegett, s néhány másodperc múlva eltűnt a vadőrlak ajtaja mögött. Harry ezután hosszú percekig figyelte a kunyhót.

Hagrid nem bukkant fel újra, de a kémény füstölni kezdett, s ebből Harry arra következtetett, hogy a vadőr sérülése nem lehet annyira súlyos.

Elfordult az ablaktól, a ládájához lépett, és öltözni kezdett.

Tudván, hogy délután be kell törnie Umbridge szobájába, számított rá, hogy a nap alaposan próbára fogja tenni idegeit — arra viszont nem volt felkészülve, hogy Hermione jóformán percenként megpróbálja majd lebeszélni őt a vakmerő tervről. A lány, iskolai pályafutása során először, legalább olyan kevéssé figyelt oda mágiatörténet-órán, mint Harry vagy Ron — ugyanis egész idő alatt a várható szörnyű következményekről suttogott Harrynek.

— …és ha rajtakapnak, akkor nemcsak hogy repülsz a suliból, de Umbridge szimatot is fog. Kikövetkezteti, hogy Szipákkal beszéltél, és most már kényszeríteni fog rá, hogy megidd a Veritaserumot, és válaszolj a kérdéseire.

— Hermione — suttogta szemrehányóan Ron — légy szíves, maradj csöndben, és figyelj oda Binnsre! Különben honnan fogom tudni, hogy miről beszélt?

— Kivételesen te is jegyzetelhetsz, nem fogsz belehalni!

Mire elkezdődött a bájitaltanóra, már se Ron, se Harry nem állt szóba Hermionéval. A lány azonban még örült is makacs hallgatásuknak — hiszen nem vágtak a szavába — és rendületlenül folytatta véget nem érő monológját.

Piton a jelek szerint eltökélte, hogy levegőnek nézi Harryt. Ez a módszer Vernon bácsi egyik kedvence volt, így Harry régi ismerősként üdvözölte. Még örült is, hogy ennyivel megússza a dolgot, sőt a sok szekírozás után egyenesen kellemesnek találta, hogy Piton tudomást sem vesz róla. Örömmel tapasztalta, hogy ha békén hagyják, a bájitalfőzés is sokkal jobban megy neki: többé-kevésbé gond nélkül elkészítette a felpezsdítő főzetet a táblára írt recept alapján. Az óra végén mintát vett az elixírből, és abban a tudatban tette le a bedugózott üveget Piton asztalára, hogy munkája legalább V-t érdemel.

Azonban alighogy elfordult a tanári asztaltól, csörömpölést hallott, majd megütötte a fülét Malfoy kaján kacagása. Visszafordult, hogy megnézze, mi történt. A mintáját tartalmazó palack ripityára törve hevert a kőpadlón. Harry Pitonra emelte tekintetét; a bájitaltantanár szája kárörvendő mosolyra görbült.

— Hoppá! — susogta Piton. — Ez bizony megint elégtelen, Potter.

Harrynek tiltakozni se volt kedve, annyira felháborította az undok húzás. Szó nélkül visszament az üstjéhez, hogy megtöltsön egy másik üveget, de megrökönyödve látta, hogy a főzőedény üres.

— Ne haragudj! — cincogta Hermione, és a szája elé kapta a kezét. — Azt hittem, már nem kell, és eltüntettem!

Harry erre már végképp nem tudott mit mondani. Mikor kicsöngettek, úgy rohant ki a pinceteremből, mintha kergetnék, s az ebédnél Neville és Seamus közé ült le, megfosztva Hermionét a lehetőségtől, hogy folytassa lebeszélő hadjáratát.

Piton aljassága annyira felbosszantotta, hogy teljesen kiment a fejéből a pályaválasztási tanácsadás. Csak akkor kapott észbe, mikor jóslástanórán Ron emlékeztette rá, hol kellene lennie. Gyorsan elkéredzkedett, és felszaladt az emeletre, így néhány perc késéssel bár, de befutott McGalagonyhoz.

— Elnézést, tanárnő — zihálta. — Elfelejtettem.

— Semmi baj, Potter.

McGalagony válasza közben Harry szipogást hallott a szoba sarka felől.

Umbridge professzort ült ott, ölében jegyzettömbbel, nyakában fodros kendővel, arcán vérlázítóan önelégült mosollyal.

— Üljön le, Potter — szólt fojtott indulattal McGalagony, s kissé reszkető kézzel rendezgetni kezdte az asztalán fekvő szórólapokat.

Harry leült — Umbridge-nek háttal — és úgy tett, mintha nem hallaná a főinspektor pennájának szapora sercegését.

— Nos, Potter, mint tudja, az a dolgunk, hogy megbeszéljük az esetleges pályaválasztási elképzeléseit — fogott bele a mondókájába McGalagony. — Ezen túlmenően segíteni fogok magának eldönteni, hogy mely tárgyakat tanulja tovább a hatodik és hetedik évben. Gondolkozott már róla, hogy mivel szeretne foglalkozni, miután végzett a Roxfortban?

— Ööö…

Harryt szörnyen idegesítette a pennasercegés.